Nemhogy ellenzékinek, de mérsékelt udvarhű tollforgatónak is lehetetlen lett volna néhány évvel korábban lapengedélyt kapni politikai újság megindításához. Az idők azonban változtak. Az udvar és hazai szövetségesei felhagytak a szabadságjogok brutális korlátozásával és felségárulási perek koholásával, amelynek egyik áldozata éppen az a Kossuth Lajos volt, akit általános elképedésre megbíztak az induló Pesti Hírlap szerkesztésével. Megszületett az első modern magyar politikai újság, a tájékoztatás és a politikai véleményalkotás nyilvános fóruma. Emberi jogi kalendáriumunk ezen örvendetes eseménnyel foglalkozik.
Névleg Landerer Lajos nyomda- és lapengedély-tulajdonos volt a megbízó, de a döntés magasabb helyen született. Kossuth 1840 májusában szabadult börtönéből. Metternich kancellár úgy gondolta, két legyet üt majd egy csapásra a szerkesztői megbízással: egyrészt, demonstrálja az udvar jónindulatát a nemesi ellenállás felé, másrészt, lecsendesítheti az egyik legveszélyesebb fiatal ellenzékit. A Béccsel jó kapcsolatot ápoló Landerer a háta közepére sem kívánta Kossuthot, de vitatkozni nem állt módjában, és az üzleti sikerben is bízhatott.
Kossuth a politizáló elit új típusát képviselte. Ő már nem vagyonából vagy vármegyei megbízásból kívánt megélni, hanem írástudói, politikai tehetségét akarta kamatoztatni a piacon. (Igazából ezt legalább annyira diktálta kényszer, mint választás.) Kossuth szemben a műkedvelő vagy mecenált szerkesztőkkel, munkájából kívánt biztos jövedelemhez jutni, így érdekelt volt a Pesti Hírlap piaci sikerében. Az nem is maradt el, köszönhetően leginkább Kossuth lapszerkesztői és lapmenedzseri ténykedésének. És persze a felpörgő piaci igényeknek.
Továbbra sem szűnt meg azonban a cenzúra, csak az átszervezés következtében 1840-től némileg önállósodhatott a magyar hivatal a bécsitől. Kossuth azonban nem mismásolni, sumákolni, oldalazni szerződött a laphoz. A nemzeti cenzúrát például így osztotta ki: „Rágalma az észnek, a pénznek, az értelemnek, rágalma mindennek, ami Istennek kedves, ember előtt jó.” Havas József cenzornak minden lapszámból kellett húznia, olykor még a Kossuth-leleménynek számító vezércikkek sem jelenhettek meg. És ez nyilván legalább annyira bőszítette az előfizetőt, mint egy tüzes ellenzéki okfejtés. A lapban ugyanis üres helyek vagy szerkesztői közlemények jelezték a gondolat-, vélemény- és szövegcsonkítást. Mindenki láthatta, hogyan működik a rendszer, mondjuk, a jobbágyfelszabadításról, a fogházjavításról vagy a tetszhalálról írott cikkeknél. (Eörsi István éppen ezt követelte a Kádár-korszakban: a cenzúrázást tegyék láthatóvá az újságokban, hadd láthassa az olvasó, hogyan működik a kontroll, mi a szerző teljesítménye, mi a cenzoré. Aczél György megértette a javaslatot, és esze ágában sem volt megfogadni.)
Három és fél év után aztán Metternichnek is be kellett látnia, befuccsolt a mesterterv, az ötezres példányszám felé kúszó újság szerkesztőjét nem sikerült domesztikálnia, és miközben a rivális udvarhű lapok kínlódtak, az erősödő ellenzék közmegítélése is sokat javult. 1844. június 30-án Kossuth búcsút mondott olvasóinak. A lapot egy másik extraklasszis csapat, a centralistáké vette át. De az már egy másik szép történet, róluk máskor.
