A hugenottáknak, Kálvin János franciaországi követőinek kezdetektől nehéz dolguk volt a katolikus király vezette hazájukban. Nem egyszerűen korlátozták vallásgyakorlatukat, de megfélemlítésükre különbíróságot hoztak létre, sokukat eretnekként égették el az államvallásnak számító katolicizmus „védelmében”. A tridenti zsinat nyomán kibontakozó francia ellenreformáció II. Henrik 1559-es halála után tán eszközeiben némileg finomodott, de nem vált kifinomulttá. A vallásháború olykor jeges volt, máskor fortyogott, de ezen túl is sokszor lobbant fel. Véres leszámolások, mészárlások, förtelmes intrikák, hitszegések időszaka volt ez. Az ellenhitűvel szemben minden megengedhetőnek, sőt Istennek tetszőnek számított. Nem volt ez másképpen Európa egyéb tájékain sem. Ha szemléletes történelmi példát keresünk mély társadalmi krízisre vagy általános morális válságra, nem nyúlunk mellé, ha ezekre az „évtizedekre” (minimum 150 évre) esik választásunk.
Minden viszontagság ellenére az új hit megerősödött, egyre nagyobb teret nyert Franciaországban, sőt az arisztokráciában és az udvarban is. 1570-ben, a hugenották jogait biztosító saint-germaini szerződés megkötése után egyenesen egy rövid békeállapot következett, amit 1572 augusztusában Valois Margit, illetve Navarrai Henriknek, a későbbi IV. Henrik királynak az összeházasításával próbáltak megszilárdítani. De minden másképpen alakult.
A párizsi esküvőre érkező katolikus és protestáns pártok napokon át egymást méregették, majd egy politikai gyilkosságot követően, egymásnak feszültek. A 15 esztendős IX. Károly királlyal a katolikus pártnak sikerül elhitetnie, hogy a protestánsok lázadásra és államcsínyre készülnek, így „koronája megőrzésére már csak egyetlen lehetősége van, ha az előtt végez a hugenottákkal, mielőtt azok támadnának”.
Augusztus 23-án a királyi csapatok az éj leszállta után a Saint-Germain-l'Auxerrois-templom harangjának szavára megrohanták a gyanútlan protestánsokat. Háromnapos féktelen lincselés vette kezdetét. A cél nem volt kevesebb, mint az összes protestáns kiirtása. A vér szagától és szabad rablás lehetőségétől megvadult párizsi polgárok is bekapcsolódtak a mészárlásba, akár jó négyszáz év múlva Ruandában. Úgy tudni, a tinédzser, „jó katolikus” IX. Károly is pisztollyal lövöldözött az akasztott protestáns emberek holttesteire.
Az őrület futótűzként terjedt tova az országban, és rövid időn belül több mint tízezer protestánst lincseltek meg. Franciaország 1598-ig, a nantes-i ediktum kiadásáig reménytelen polgárháborús örvénybe került.
