„Csurmában” nem jó lenni. Ahogyan „rabomobilban” sem. A körszállítás fokozott biztonsági kockázatot jelent a büntetés-végrehajtásnak, és az utaztatás során a fogvatartottakra is számos veszély leselkedik. Mindenki tudja, hogy mindezt legjobb lenne elkerülni. Mégis hétfőnként sok száz, esetenként 1500 rabot indítanak útnak, hogy „anyabörtönétől” akár a 100 km-nél közelebb lévő intézetbe is több mint 12–16 óra alatt kerülhessen át. A Magyar Helsinki Bizottság jelentése a rabok körszállítását járja körül.
Tisztázzunk néhány fogalmat. A körszállítás a büntetés-végrehajtás szakzsargonjában az a komoly, hetente ismétlődő logisztikai feladat, amely során a rabokat – többségében Budapest – érintésével az egyik intézetből a másikba szállítják át. Ennek során esetenként akár 1500 foglyot is útnak indítanak, és mintegy 1300–1400-an legkevesebb néhány órát az elosztóhelyen (a „Gyűjtőben”) töltenek, hogy aztán egy másik rabszállítóval a célbörtönbe szállítsák át őket. A 100-200 fős különbözetet azok a szerencsés kevesek adják, akiknek a célintézet a budapesti útvonalon van. Tehát ha valakit, Pécsről Szekszárdra kell utaztatni, annak nem kell a fővárosba menni, és onnan visszajönnie, mert a köztes állomáson már leszállítják. De ha Pécsről Kaposvárra kerülne, akkor fel kell őt szállítani a pesti „Gyűjtőbe”, ahol néhány órát el kell töltenie egy zsúfolt szállítózárkában, azaz „csurmában”, hogy aztán délután felrakják a kaposvári rabszállító járműre, azaz „rabomobilra”. Ez reggeli 4 órai kelés és este 19 órai érkezés esetén 15 órás nyűglődést jelent.
Való igaz, az utaztatás viszontagságai egy fiatal, egészséges embernek (a fogvatartottak többsége ilyen) nem jelenthetnek különösebb problémát. De vannak kiszolgáltatottabbak is. Például a krónikus betegek, fiatalkorúak vagy a többi fogvatartott által megvetett (szexuális bűnöző, meleg, kiskorúak elleni bűntettek miatt elítélt, személyes bosszú üldözte stb.) rabok. Az ő mozgatásuk nagy kockázatot jelent, mert az intézetekben szokásos elkülönítési és biztonsági szabályok nem mindig érvényesülnek. A „Gyűjtő” Nagy Ignác utcai objektumában például mindössze két „csurma” van, egy dohányzó és egy nem dohányzó, ahol hétfőnként 90–110 fogvatartott fordul meg. Ők éppen azok, akik a tököli rabkórházba és az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe (IMEI) tartanak.
Miért is kell mozgatni a rabokat? A legtöbbjüket valamilyen eljárási cselekmény (szembesítés, kihallgatás stb.) vagy bírósági tárgyalás miatt szükséges átszállítani. De van olyan is, akinek a családtagjai csak egy távolabbi intézetbe tudnak elmenni beszélőre. És vannak olyanok is, akik „végleg” intézetet váltanak.
Miért kell mindezt körszállítással megoldani? Mert a sok-sok egyedi szállítás még ennél is komolyabb logisztikai problémát jelentene. Márpedig a büntetés-végrehajtás sokkal drágábban és (érthetően) nehézkesebben szállít, mint, mondjuk, egy taxicég. A tömeges szállítás nagy erőket köt le az intézetek életében, ezen esnek át a hét egyetlen napja alatt.
Van egyébként ún. „célszállítás” is, amikor az egyik intézményből közvetlenül a másikba utaztatnak. Erre tipikusan egészségügyi vagy biztonsági okból kerül sor. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést töltő rabokkal is többnyire így járnak el. De ez drágább megoldás, hiszen a 42 fős rabomobilt nem töltik fel, a visszaúton sokszor üresen marad az utastér, miközben a kísérőszemélyzet ugyanakkora, mint körszállítás esetén.
A Helsinki Bizottság jelentéséből kiderül, legnagyobb gondot a „csurmák” zsúfoltsága jelenti, illetve az, hogy az útra bizonyos intézetekben nem biztosítanak megfelelő élelmiszert. Bizonyos intézeti őrök – noha az lenne előírásszerű – nem engedik meg, hogy a köztes állomásokon a rabok szükségüket végezhessék, azt csak a járműhöz rendszeresített vederbe tehetik meg.
A felsorolt problémák nem megoldhatatlanok. A jelentésre adott válaszából kiderül, a büntetés-végrehajtás azon van, hogy meg is oldódjanak. Példás hozzáállás.
Azt senki nem vitatja, hogy szállítani pedig kell. Mégis hogyan lehetne csökkenteni a megpróbáltatásokat? Merthogy a büntetés-végrehajtásnak meg a raboknak is ez volna az érdeke. Az egyik lehetőség, ha a fogvatartott minél közelebb raboskodhatna lakhelyéhez. Márpedig Kelet-Magyarországon különösen kevés a megfelelő férőhely. Ezen bizonyosan segítenek majd a két éve beígért új börtönök – noha eddig egyetlen sem épült meg. Másik lehetőség az lenne, hogy bizonyos eljárási cselekményeknél ne legyen feltétlenül kötelező a terhelt személyes jelenléte. A XXI. század a telekommunikáció korszaka, ilyen, ma már köznapinak számító eszközök igénybevételével sok pénzt, időt és fáradtságot meg lehetne spórolni. Üdvözlendő, hogy a parlament előtt lévő új büntetőeljárási törvény tervezete a mostaninál sokkal több lehetőséget kínál a személyes jelenlét kiváltására.
