„Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani” – hangzik Rejtő Jenő hősének, Fülig Jimmynek az örökbecsű bölcsessége, midőn éppen helybenhagy egy a pofont óvatlanul jobbról váró maláj erőművészt. – És nem lehet minden rendőri pofon mellé nyomozó ügyészt állítani – ezt is tudjuk egy ideje. De azért mégiscsak különös, hogy a rendőrök, börtönőrök ellen bántalmazás, kényszervallatás és jogellenes fogvatartás miatt tett feljelentéseknek mindössze a 4 százaléka végződik vádemeléssel az utóbbi hat év átlagában.

Erre az a kincstári válasz: ennek döntően két oka van. Az egyik, hogy ezek a bűncselekmények nehezen bizonyíthatóak. Sokszor maguk a feljelentések is későn születnek, mert a nyomozás alatt vagy börtönben lévő sértett „nem akar magának rosszat”, s csak szabadulása után fordul az ügyészséghez. Az esetleges sérülésekről látlelet sem készül, a brutális fellépésnek más érdektelen tanúja sincs. Ez egyébként is elmondható a bántalmazások többségére: többnyire a bántalmazón és a bántalmazotton kívül nincsen más tanú.

A másik ok pedig az, hogy a hatóságok emberei többnyire azt gyanítják, a feljelentések többsége eleve nem ér semmit, mert bosszúból születik, vagy a büntetőeljárás alá vont terhelt megpróbálja korábbi beismerő vallomását azzal menteni, hogy egyszer csak bedobja, kényszer hatása alatt állt.

Mindkét magyarázatban lehet igazság, de ha közelebbről vizsgáljuk meg a dolgot, szembetűnő, hogy miközben az ilyen ügyeknél aggályos pontossággal, mindenre kiterjedően kellene folyni a nyomozásnak, sokszor ennek éppen az ellenkezője történik. Az ügyészség – „feltűnő nagyvonalúsággal” – még azokat a nyilvánvaló nyomozati cselekményeket sem hajtja végre, amelyeket sokkal kisebb súlyú ügyekben is meg kellene lépnie.

Friss történet, hogy éppen most ítéltek el bántalmazásért olyan hatvani rendőröket (egyiküket letöltendő szabadságvesztésre), akiknél az ügyészség – bár rendelkezésre álltak orvos szakértői jelentések és egybevágó tanúvallomások – két esetben sem talált elegendő bizonyítékot a vádemelésre. A sértettek, a Helsinki Bizottság ügyfelei – egyáltalán nem tipikus módon – pótmagánvádlóként elérték a rendőrök felelősségre vonását. Fontos volt ez, hiszen az egyik sértettnek a bántalamzás miatt bordája tört.

A Helsinki Bizottság kutatása során összehasonlította a rendőri brutalitás miatt induló eljárások, illetve a rendőrök, börtönőrök, vagyis hivatalos személyek elleni erőszak miatt indított ügyek sorsát. Ezek szerint utóbbiakban az elmúlti hat év átlagában 69 százalékban emeltek vádat.

A feltűnő aránytalanságot tavaszi műhelybeszélgetésünkön ismertettük rendőrökkel, ügyészekkel, bírákkal. Mire azt javasolták, hogy ne csak a két típust vessük össze, hanem nézzük meg, mi a helyzet a hozzátartozó sérelmére elkövetett testi sértéseknél (családon belüli erőszaknál), valamint az ügyvédi visszaéléseknél. Ezeket szintén igen nehéz bizonyítani, ráadásul a feljelentések sokszor bosszúból születnek.

Az összevetés megtörtént, de a különbségek itt is többszörösek maradtak. Még ügyvédi visszaélésért is ötször nagyobb arányban emelnek vádat, mint bántalmazás miatt.

A bántalmazás hivatalos eljárásban bűncselekmény esetén bármely más hasonlónak vélt cselekményhez képest kirívóan alacsony a vádemelések aránya. Nem csak a bosszúból tett feljelentések magas aránya vagy a bizonyítási nehézségek okozzák tehát azt, hogy a hivatalos személy által bántalmazott sértettnek kirívóan csekély az esélye arra, hogy bántalmazói ügyét tárgyalja a bíróság. Itt az eljáró hatóságokat is felelősség terheli. Márpedig a büntetlenül maradt bántalmazások azt üzenik a rendőri állománynak, az állam bocsánatosnak tekinti az ilyesfajta „kilengéseket”. Így fordulhat az is elő, hogy nem először találkozunk bántalmazáson kapott rendőrökkel, akiket korábban már elítéltek. A most – nem jogerősen – elítélt rendőr közül kettőt már jogerősen hivatali visszaélés miatt marasztaltak el régebben.

Zádori Zsolt

(Infografikák: Orlai Balázs)