Magyar banda a náci Németországban, orosz jevropényec nosztalgiától szenved. Migrációs filmlistánk újabb darabjai.

5. Fábri Zoltán: Magyarok (1978)

Ki művelje a német földeket, ha mindenkit besoroztak a Führer hadseregébe? Hát, mire is vannak még az olyasféle „ázsiai keveréknépek”, azaz korcsok, mint például a magyarok? Dolgozni ők is megteszik, és még csak nem is kerülnek sokba.

Kevesen tudják, de a II. világháború idején tömegével dolgoztak „vendégmunkásként” nincstelen magyar „bandák” a Harmadik Birodalomban. Lányok, akik kelengyére gyűjtöttek, zsellér családok, amelyek több fizetséghez, jobb ellátáshoz juthattak, és – furcsa ezt mondani – a náci Németországban emberségesebb bánásmódban részesültek, mint hazájuk nagybirtokain. Többségük soha nem volt még a szomszédos járásközpontban sem, és egyszerre csak túl az Óperencián, idegen világban találták magukat, ahol bizonyos tekintetben világosabbak a szabályok, mint otthon: cselédekből proletárok lehettek, státuszuk megemelkedett, legalább időlegesen. Abszurd módon ez az embertelen világ lehetőséget kínált nekik a jobb életre. – Fogolytábor a dűlővégen, halottak a barázdában – más baja, ne vegyünk róla tudomást, a mi dolgunk nem erről szól.

Ugyan kihasználták őket, és arra kényszerültek, hogy semmire ne figyeljenek abból a sötétségből, gonoszságból, amire ez a világ épült, de cserébe mégiscsak vetettek nekik néhány garast, és valóságos nábobnak érzethették magukat az otthon, valahol a Tiszától keletre maradottakhoz képest. A jobb életnek ez a törékeny és látszatos ígérete, persze, nem tartott sokáig, 1943-at írtunk. Reményeik odavesztek, nem maradt más, mint emberi méltóság helyett a temetés méltósága. Végtisztesség.

Az ő történetüket írta meg Balázs József, akinek pedig a regényét Fábri Zoltán filmesítette meg. A rendező, aki egyébként más filmes adaptációiban különös tiszteletben tartotta a forgatókönyv alapjául szolgáló irodalmi műveket, itt komolyabban „belenyúlt” az alaptörténetbe. A kritika fanyalgott, a filmet a maga idejében „magyarkodónak”, pesszimistának és fatalistának tartotta. Ma sokkal inkább becsüljük azt a mesterségbeli tudást és érzékenységet, amellyel Fábri képes megmutatni a vendégmunkás, jobb életre vágyó magyarok megoldhatatlan erkölcsi dilemmáit.

Részlet a filmből itt.

6. Andrej Tarkovszkij: Nosztalgia (1983)

A nosztalgia betegségét, a sajgó honvágyat a XIX. században írta le az orvostudomány. Számos szakmunka jelent meg a témáról. Aztán a szó szép karriert futott be, és most már mindenféle elveszett, megszűnt, távoli dolog meg állapot utáni sóvárgásra, vágyakozásra használatos. Nosztalgiázunk a régi jó telek és nyarak, a boldog békeidők, a gyerekkor, az Alföldi-papucs, a keresztény univerzalizmus, a Monarchia vagy Kádár apánk, a tiszta vezérfiúság, a presszós nők kismamacipője vagy Ebedli Zoli Fradija után. Érdekes módon azonban leginkább soha vissza nem térő korok vagy divatjamúlt tárgyak keltenek bennünk nosztalgikus, igazság szerint szentimentális vágyakozást, de a honvágyra mostanság már csak elvétve alkalmazzuk a szót.

Tarkovszkij filmje viszont éppen az elveszett haza, otthon utáni vágyakozásról szól, amely itt most nem részletezhető történelmi okok miatt egyébként is nagy témája az orosz művészetnek. Ez a haza a rendezőnél ez esetben nem Oroszországot vagy a Szovjetuniót jelenti, hanem valamiféle ősegységét a világnak, ahol minden egyensúlyban van, amit a modern ember szép lassan odahagyott, elveszített és ahova kétségbeesetten akar visszatérni, de nem talál rá a helyes útra. Az észak-itáliai táj fojtogató szépsége éppenséggel felerősíti a főhős, Gorcsakov otthontalanságérzését, azaz nosztalgiáját.

– Látom, cefetül vívódik, de mi a fene baja van ennek a fickónak, mikor orra előtt a megváltás és még egy bomba jó nője is lehetne? – motoszkál bennünk a kérdés egy idő után, akárha valamelyik melankolikusra hangszerelt Csehov-előadást látnánk. Pedig Tarkovszkijnál más a helyzet, Gorcsakov nem csak személyes válságba kerül, hanem érzékeny művészként magára veszi a kultúrák (az elveszett és a létező világok) konfliktusát, és képtelen megküzdeni vele, beleroppan. A tisztító tűz sem hoz megváltást.

Tarkovszkij személyes útja több ponton is találkozott hősével. Ő is azon kevés szovjet csúcsértelmiségi közé tartozott, aki „kirakat-rendezési” okokból egy idő után Nyugatra mehetett és ott dolgozhatott. De amikor a szovjet állam megelégelte kinti szereplését, visszarendelte őt. Tarkovszkij nemet mondott, és – ahogy nálunk akkoriban mondták – végleg „Nyugatra szakadt”. Soha nem tért vissza, és másik Nyugaton forgatott filmje, az Áldozathozatal is ebből az otthontalanságból, elveszettségből, hiányból építkezik.

A teljes film itt látható.

***

A filmet lényegében születése óta foglalkoztatja a migráció jelensége. A film képes árnyaltan és hatásosan bemutatni a vándorlás, a kiszakadás és a befogadás problémáit. A filmesek – olykor maguk is migránsok, „megélhetési bevándorlók” – gyakran vállalnak sorsközösséget a menekülőkkel, bevándorlókkal. Összegyűjtöttünk 20 migrációról szóló mozgóképet. Többségüket szeretjük, és a maga nemében mindegyik fontos alkotás.

1. Charlie Chaplin: A bevándorló (1917); 2. Jan Troell: Emigránsok (1971)

3. Bódy Gábor: Amerikai anzix (1975); 4. Moshé Mizrahi: Előttem az élet (1977)