Balog Zoltán miniszter szíves figyelmébe, aki kívánatosnak tekinti a cigány gyerekek oktatási elkülönítését: Ez "csak arra jó, hogy elősegítse és állandósítsa azt a patológiát, amelyet állítólag orvosolni óhajt. Az olyan gyerekek, akiket nevelhetetlennek minősítenek, rendszerint valóban nevelhetetlenné válnak. Azaz nevelési atrófia lép fel. Köztudomású dolog, hogy ha valakinek úgy elkötik a karját vagy a lábát, hogy nem tudja használni, akkor e végtagja előbb-utóbb használhatatlanná válik. Ugyanez érvényes az emberi intellektusra is." Az üzenet 1965-ben született.

Balog Zoltán miniszter és a kormány arra készül, hogy törvényesíti a cigány gyerekek szegregált, elkülönített oktatását. A köznevelési törvényhez benyújtott módosítás lényegében arra hatalmazza fel a emberi erőforrások minisztertét, hogy rendeletben vonjon ki oktatási intézményeket a szegregáció tilalma alól.

A 1990-es években még a roma gyerekek színvonalas oktatását szorgalmazó, jóindulatú jogvédők, filantrópok, pedagógusok is el tudták fogadni, hogy "felzárkóztatásra" hivatkozva "időlegesen", "átmenetileg" szigorú szakmai kontroll és plusz pedagógiai szolgáltatások mellett elkülönítve tanítsák a cigány tanulókat. Azóta azonban számos megbízható és kiterjedt kutatás bizonyította: bármily szeretetteli legyen is az elkülönítés, bármennyire felkészült és elkötelezett legyen a pedagógus, ez a fajta oktatás sokkalta rosszabb hatékonyságú, mint a többségi és kisebbségi gyerekek együtt-tanítása. Nem is szólva arról, hogy az is kiderült, az elkülönített iskolákból és osztályokból nincsen visszatérés a rendes oktatásba. Szeretetről, elhivatottságról és magas szakmai nívóról pedig a legtöbb esetben szó sem volt: rosszabb fizikai körülmények között, gyakran összevonva, szaktanárok nélkül, lebutított tartalmú oktatás folyt felzárkóztatás címén, és suba alatt valójában aljas faji alapú elkülönítés valósult meg, amely tovább erősítette a hátrányos helyzetű (jelentős részben cigány) gyerekek eleve meglévő hátrányait, és tovább mélyítette a többségi társadalom meg a romák közti szakadékot.

Mára komolyan vehető, a kérdést jól ismerős oktatásszociológus vagy pedagógus nem támogatja az iskolai szegregációt. Éppenséggel az együtt-tanítást tekinti célnak. Bebizonyosodott, az integrált oktatásba bevont cigány gyerekek oktatási teljesítménye számottevően javult, a többségi gyerekeké semmit sem romlott, miközben a szociális képességeik nekik is kimutathatóan megerősödtek.

A kormány most azt az oktatászservezési gyakorlatot akarja törvényesíteni, amelynek szemforgató és romboló természetét már az 1960-as évek amerikai polgárjogi mozgalma is leleplezte.

Kenneth B. Clark Fekete gettó c. munkáját az 1965-ös amerikai megjelenését követő harmadik évben kihozta a magyar állami könyvkiadás. Nyilván, a hazai cigányságot sújtó akkori durva szegregációs gyakorlat és az amerikai (déli) fajüldözés párhuzamának nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget. Aztán az időszerűségét nálunk 40 év múltán is megőrző könyv újrafordítását 2008-ban adták ki.

A szöveg ma is megtalálható az egyik megszüntetett kormányszerv oldalán. A műre és az abban összegyűjtött szegregációellenes érvekre a mindig éber Roma Sajtóközpont hívta fel a figyelmünket. Köszönjük. Még most érdemes letölteni, mert nem lennék meglepve, ha a törvénymódosítás után nyom nélkül kitörölnék.

Íme tehát, az egyik fontos részlet Kenneth B. Clark korszakos művéből:

NEVELÉSI ATRÓFIA - AZ ÖNMAGÁT MEGVALÓSÍTÓ JÖVENDÖLÉS

Ezeknek a feltevéseknek legártalmasabb következménye abban áll, hogy önmagukat megvalósító jövendölésekké válnak. A feltevések téves volta ugyanis még nem jelenti, hogy a rájuk épített rendszer kimutathatóan hatástalan. Mert ha valaki olyan nevelési rendszert vezet be, ahol a gyerekeket „tudáskategóriákba” sorolják, vagy ahol a képességeik felől alkotott vélemények határozzák meg, hogy miképp neveljék, mire tanítsák, illetve ne tanítsák őket, az ilyen rendszer azzal a borzalmas következménnyel jár, hogy az eredmények látszólag igazolni fogják a feltevéseket. Ha az intelligenciatesztek eredmenyeit arra használják fel, hogy a gyerekeket egész életükre megbélyegezzék, és hogy kategorizáláson, a tanulók homogén csoportosításán alapuló oktatást vezessenek be, ez az eljárás a nyilvános iskolai rendszerünkben tűrhetetlen és antidemokratikus társadalmi hierarchiát teremt, és a nyilvános iskolai nevelés eredeti céljainak megvalósítását lehetetlenné teszi. Az efféle eljárás csak arra jó, hogy elősegítse és állandósítsa azt a patológiát, amelyet állítólag orvosolni óhajt. Az olyan gyerekek, akiket nevelhetetlennek minősítenek, rendszerint valóban nevelhetetlenné válnak. Azaz nevelési atrófia lép fel. Köztudomású dolog, hogy ha valakinek úgy elkötik a karját vagy a lábát, hogy nem tudja használni, akkor e végtagja előbb-utóbb használhatatlanná válik. Ugyanez érvényes az emberi intellektusra is.

A pedagógusok hiába igyekeznek sznobizmusukat különféle jóhangzású kategória-megjelölések bevezetésével leplezni, a gyerekeket nem lehet becsapni. A gyerek már a legelső osztályban is felismeri, ha valamilyen alacsonyabb szellemi szintre helyezték. Jelölhetik az egyes csoportokat betűkkel, számokkal, kutya- vagy állatnevekkel, a gyerekek már néhány nappal az efféle megjelölések bevezetése után pontosan tudják, hogy azok mit jelentenek. Az alacsonyabb kategóriákba helyezett gyerekeknek megrendül az önbizalmuk, határozott kisebbrendűségi érzés lesz úrrá rajtuk, ami aztán az iskola és a tanulás iránti egész magatartásukra rányomja bélyegét. Manapság az iskolákban tömérdek gyereket rendszeresen kategorizálnak, besorolnak olyasféle csoportokba, mint például nehezen tanuló, nevelhető, nem nevelhető, A mezőny, B mezőny, „kismacskák”, „nyuszik” stb. De mindez csak azt a tényt tükrözi, hogy nem tanítják őket. s mert nem tanítják őket, hát megbuknak. Erőt vesz rajtuk a megalázottság, az értéktelenség érzése, s ezért elutasító, ellenséges, agresszív magatartással reagálnak a nevelésre. Meggyűlölik tanítóikat, az iskolát, mindazt, ami így befeketíti őket, mert érzik, hogy nevelőjük nem tiszteli ember voltukat, feláldozza őket az eredményesség és hasznosság oltárán, s hogy a nevelés szempontjából olyan jelentéktelen tényezők, mint modoruk, beszédmódjuk, öltözködésük vagy esetleg látszólagos érdektelenségük miatt lekicsinyli, semmibe veszi emberi méltóságukat és képességeiket.

Ezeknek a gyerekeknek az iskola iránti megvetése szoros összefüggésben van ellenséges, agresszív magatartásukkal, látszólagos kezelhetetlenségükkel, valamint a kimaradások magas számarányával. Bizonyos értelemben véve mindez csak lázadozás, válasz az emberi méltóságuk és integritásuk ellen intézett állandó súlyos támadásokra.

A pedagógusoknak, szülőknek és mindazoknak, akik az amerikai nyilvános iskolai oktatás emberi aspektusait valóban szívükön viselik, szembe kell nézniök az intelligencia-hányados problémájával, és ezt a jelzőszámot vagy teljesen el kell vetniök, vagy pedig megillető helyére kell állítaniok. Az intelligencia-hányadost a gyerekek jövőjére vonatkozó döntéseknél nem szabad se szentségnek, se valamiféle különlegesen fontos eszköznek tekinteni. És nem szabad a gyerekek megbélyegzésére használni. Az ilyen károsan alkalmazott intelligencia-hányados az emberi képességek tékozlásához vezet. Az intelligencia-hányados a maga alkalmazhatóságának határain belül igen értékes nevelési eszköz lehet, nevezetesen ha mint jelzőszámot használjuk annak megállapítására, mit kell tennünk egy-egy gyerek érdekében. Az intelligencia-hányados értékes segédeszköz, ha úgy alkalmazzuk, ahogy az oroszok alkalmazzák, vagyis ha azt akarjuk meghatározni vele, hol kell a nevelést elkezdenünk, mire van egy-egy gyereknek szüksége, hogy képességei maximumát adhassa. Az viszont bűnös hanyagság, ha valamiféle végterméknek vagy megfellebbezhetetlen mércének tekintjük. Az intelligencia-hányadost nem szabad eszközül használni se a gyerekek szegregálására, se pedig tanulmányi sikereik megjövendölésére, és ennek folytán meghatározására.[1]

„A különböző kultúrformák összecsapása a tanteremben” lényegében osztályharc, társadalmi, gazdasági és faji háborúság, amely az iskolák csataterein folyik le. Ebben a háborúságban a középosztálybeli vagy a középosztályba feltörni igyekvő tanerők vonulnak fel, a maguk féligazságainak, előítéleteinek és okoskodásainak roppant fegyvertárával, a reménytelenül hátrányban lévő munkásgyerekek ellen. Egyenlőtlen harc ez, különösen, mert mint a legtöbb harcot, ezt is az igazság álarca mögé bújva vívják.

In.: Fekete gettó – a hatalom dilemmái