A 2014-es világbajnokságon szereplő 736 játékos közül 478 migráns (65%), vagyis nem otthon él és dolgozik. A játékosok 11%-a pedig nem is abban az országban született, amelyiknek a mezét viseli a tornán.
Van magyar migrációs vonatkozása is a vb-nek. Az amerikai válogatott kapusa, Tim Howard édesanyja magyar származású, nagyapja (Fekete Pál) pedig ’56-os magyar volt, és ő mutatta meg a focit az USA-ban született unokájának. Tim Howard a brazíliai világbajnokság egyik legjobb kapusteljesítményét nyújtotta, ünnepelt sztár az Egyesült Államokban, Obama elnök telefonon is gratulált neki a múlt héten.
Ugyanígy érdekes, hogy Svájc új futballhősei szinte mind menekült vagy bevándorló családok gyermekeiként ismerkedtek a sporttal, majd lettek a válogatott tagjai. A svájci csapat a vb előtt a FIFA-ranglista előkelő 6. helyén szerepelt, és a legjobb 16 között búcsúzott a világbajnokságtól. Az utóbbi időben a bevándorlás-ellenes törvényeiről elhíresült Svájcban is kevesen gondolták volna néhány évvel ezelőtt, hogy a svájci össznemzeti felbuzdulást majd Xherdan Shaqirinak, Valon Behraminak, Granit Xhakának, Haris Seferovicnak, és Admir Mehmedinek kell megköszönni. Mindannyian muszlimok egy olyan országban, amelyik a közelmúltban megtiltotta, hogy újabb minaretek épüljenek. Mind bevándorló családok gyermekei, akik egy olyan ország válogatottjáért játszanak, amelyik idén februárban szigorú bevándorlási kvóták alkalmazása mellett döntött. Haris Seferovic a bosnyák háború idején született a volt Jugoszláviában, Xherdan Shaqiri, Valon Behrami, Granit Xhaka pedig a szintén etnikai tisztogatás sújtotta Koszovóból származnak.
A fenti kép azt mutatja, hogyan „állna fel” a svájci válogatott bevándorlók nélkül.
A francia válogatott tagjai között is számos bevándorló vagy akár egykori menekült is van. A Lille csapatának középpályása, Rio Mavuba édesapja 1974-ben még Zaire csapatában játszott, majd az angolai polgárháború miatt menekülni kényszerült családjával 1984-ben. Fia, Rio egy menekülteket szállító hajón született – születési anyakönyvén nem szerepel egyetlen ország sem, csak annyi, hogy „a tengeren született”. A család előbb menekültstátuszt kapott Franciaországban, majd az állampolgárságot is megszerezte. Rio Mavuba már franciaként nőtt fel és lett profi sportoló.
A multietnikumú csapatok közül egyébként eddig talán a legsikeresebb a francia nemzeti tizenegy volt. Emlékezzünk az 1998-as világbajnok és 2000-es Európa-bajnok válogatottra, amelyben a 23 játékosból 12 büszkélkedhetett migráns háttérrel.
Ezek után adódik a kérdés, mi van a magyar válogatottal? Noha számolatlanul röppentek el tízmilliárdok a magyar focira, mégis miért nem sikerül 1986 óta egyetlen komoly futballtornára sem kijutni? (Mert hát bár szép dolog volt kvalifikálni az 1996-os atlantai olimpiára, de az ötkarikás torna színvonala még mindig messze marad az Eb-étől meg a vb-étől.) Ha elfogadjuk, hogy a migráció a látványsportban pozitív jelenség és növelheti az élsport színvonalát, közvetve tehát erősítheti a nemzeti büszkeséget, akkor mi, magyarok vajon miért idegenkedünk a hazánkban élő, tehetséges külföldiek – legyenek bevándorlók vagy menekültek – honosításától? Vajon nem lennének-e többen is érdemesek arra, hogy magyar állampolgárságot szerezzenek és a magyar foci siralmas helyzetén esetleg javítsanak?
A kérdés egyáltalán nem költői. Legutóbb Mészöly Géza, az U19-es válogatott szövetségi kapitánya beszélt erről és a jó külföldi példákról: „Belgiumot ide sorolnám, mint ahogy az osztrákok példája is követhető lehetne. Érdekes, hogy ezek az országok egyrészt azért is járnak előttünk, mert képesek olyan játékosokat honosítani, akik húzóemberként segítik őket.”
Iván Júlia
