„Nem csak nem beszéltek a zsidókról, hanem egyúttal hallgattak is róluk. És arról, hogy valóban, ahogyan mások sem, a túlnyomó többség: ők sem csináltak semmit.” Mink András beszéde a Csillagos Házak Napján a Bajcsy-Zsilinszky út 34. előtt. Szerkesztett változat.

Tisztelt Egybegyűltek!

Ma szerte a városban megemlékezések voltak a budapesti csillagos házakról, és ezen a napon már sok helyen sokan beszéltek e házak és lakóik történetéről, történetük hátteréről, következményeiről, jelentőségéről. Ez alkalommal nem történészként vagy a csillagosház-programokat kezdeményező intézmény munkatársaként, és még csak nem is a Helsinki Bizottság tagjaként szeretnék szólni. A kérdés személyes vonatkozásairól szeretnék röviden beszélni.

Látszólag semmi személyes közöm nincs a budapesti csillagos házak történetéhez, hacsak az nem, hogy gyerekkorom néhány évében Budapestre felköltöző szüleim a Szent István körúton egy egykori csillagos házban béreltek lakást, amiről persze mindmáig egyáltalán nem tudtunk. Nem Budapesten születtem, a családom nem fővárosi. A családom egyetlen tagját sem bélyegezték meg, fosztották ki, deportálták és gyilkolták meg származása miatt 1944-ben. Magyarán: mi nem voltunk „zsidók”.

A többség Magyarországon valószínűleg valahogy így is van ezzel: rettenetes dolog, ami a „zsidókkal” történt, sajnáljuk őket, de nem mi tehetünk róla. Mi nem csináltunk semmi rosszat.

Történészhallgatóként az 1980-as években nagy vonalakban persze tudtuk, hogy mi történt Magyarországon a zsidókkal 1944-ben. Ez azonban mégis amolyan távoli, absztrakt tudás volt, az ép erkölcsi érzékkel bírók számára azzal a szintén kissé absztrakt, és alig valamire kötelező tanulsággal, hogy hát: soha többé! Az azonban a legtöbbünknek eszébe sem jutott, hogy ez a tragédia, ez a katasztrófa bennünket személyesen is érinthet.

Néhány évvel ezelőtt a kezembe került egy mohácsi helytörténeti monográfia – a családunk mohácsi illetőségű –, amelynek az 1944-es évet taglaló fejezetében olvastam, hogy 1944 áprilisában, amikor a zsidó származásúnak minősített magyar polgárokat kötelezték a sárga csillag viselésére, és egyúttal szabad mozgásukban is korlátozták őket, Mohácson a helyi hatóság a dédnagymamám, özv. Ivsovits Ferencné családjának boltját jelölte ki, mint olyan üzletet, ahol zsidók vásárolhattak. Május közepén azután ezeket a mohácsi járásban, valamint más baranyai járásokban élő zsidókat – körülbelül 1100 embert – gettóba zárták. A gettó kiürítésére június 28-án került sor, az embereket Pécsre szállították, ahonnan július 6-án és 8-án két szerelvénnyel 5623 embert deportáltak Auschwitzba. A mohácsi zsidók közül alig több mint száz tért haza, többségük a következő években emigrált. Zsinagógájukat 1968-ban bontották le. Ma ott található a városi könyvtár.*

Ez dióhéjban a történet, amelyet történelemként tartunk számon.

Hanem ez a bolt. Nem mondanám, hogy a családom haszonélvezője volt mindennek, bár nehéz megítélni, hogy egy üzlet kijelölése akkoriban kiváltság volt-e, vagy inkább büntetés. Azt sem állíthatom, hogy bármi tettleges részük volt ebben a bűnben, elvégre csupán a hatósági rendelkezések szerint jártak el. Ők sem csináltak semmit. De mégis: nem külső, passzív szemlélői voltak ennek a történetnek, hanem bizonyos fokig a részesei. Később, mikor anyámnál rákérdeztem, mi tud erről – 1944-ben még karon ülő gyermek volt, és éppen nem Mohácson élt –, eszébe jutott, hogy valamit mintha hallott volna erről később, meg arról is, hogy sok-sok évtizeddel ezelőtt még emlegették hébe-hóba a szomszédokat, akiket elvittek, és nem tértek vissza. Mintha azt is hallotta volna, hogy szemben velünk – így mondta – laktak valami Rubinék is, föltehetően a később neves íróvá lett Rubin Szilárd rokonai.

Minderről azokban az évtizedekben, amíg idősebb rokonaim, akik még szemtanúként élték meg ezeket az időket, és ekként beszélhettek volna róluk, azaz nagyjából a kilencvenes évek végéig, a családban egyetlen szó sem esett. Ha nem bukkanok rá erre az adatra abban a bizonyos könyvben, akkor valószínűleg ma sem tudnánk és beszélnénk róla. Sokáig úgy hittem, a mi családunkban azért nem hangzik el soha az a szó, „zsidó”, mert attól a decens, keresztényi világképtől, amely felmenőim életének vezérfonala volt, az antiszemitizmus és a faji megbélyegzés gondolata tökéletesen idegen volt. Ez bizonyára nagyjából így is volt, és mindig bizonyos büszkeséggel is eltöltött. Ám amióta erről a másik dologról is tudok, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán nem csak ezért nem beszéltek a „zsidókról”, hanem azért sem, mert valamit el akartak feledni. Nem csak nem beszéltek a zsidókról, hanem egyúttal hallgattak is róluk. És arról, hogy valóban, ahogyan mások sem, a túlnyomó többség: ők sem csináltak semmit.

Ezért is vagyok ma itt. Nem vezeklésből a (talán el sem követett) bűnökért. Hanem azért, mert nyugtalanít, vajon az együttérzés, az empátia hiánya, a hallgatás, a közöny, az addig-jó-amíg-nem-minket-vesznek-elő mentalitása, amely mögött a 20. század sok-sok eltitkolt szégyene és gyalázata rejtezik, melyekről nem mertünk és nem akartunk beszélni, vajon nem nyomorítja-e meg mindmáig az életünket ebben az országban. Mert a szolidaritás és az egymás iránti empátia egyéni és közösségi képességeinek elsajátítása és gyakorlása nélkül ebből az országból soha nem lesz olyan hely, ahol mi, a gyermekeink, az utódaink tisztességesen és méltóságban élhetnek. Mert ebben az értelemben mindannyian a holokauszt túlélői vagyunk, zsidók és nem zsidók: akár úgy, hogy ebben a minőségünkben hallgatunk, eképp erkölcsileg elbukunk és rajtunk ragad szégyen, gyalázat; akár úgy, hogy képesek vagyunk felemelni a fejünket, és felelősen beszélni közös múltunkról.

Végezetül Vas István két, 1944-ben írott versének részletét idézném. Az egyik 1944 áprilisából való, a másik novemberből. Az első a szégyenről szól, a másik a közönyről, mely végül a haza, az otthon elvesztéséhez vezet. A két dátum egyben keretbe foglalja a csillagos házak történetét, amely áprilistól, a sárga csillag viseléséről szóló rendelet megjelenésétől november végéig tartott, amikor megkezdték a budapesti nagy gettó felállítását, és a csillagos házakban fogságban tartott emberek átköltöztetését.

Íme:

Április

(Részlet)

„S ha azt kívánom, bár kitörne

A pusztulás: saját bűnömre,

Mely öngyilkos, vad fényben ég.

Nem azokét, akik ma hordják:

Foltom alatt hordom az ország

Egész nagy, sárga szégyenét.”

November

(Részlet)

„Nem mentek lassan. Mire én hajón

Budára értem, ott voltak batyúkkal.

A sötétben, a zuhogó esőben

Anyám kicsiny alakja fekete

Ruhában és kifúlva tipegett

Újlak felé.

(...)

Már szívesen képzeltem volna el

A sárban végignyúlva, gyors golyótól.

(...)

Elgondoltam azt is,

Lehet, hogy még tíz-húsz évig elélek,

És hogy a magyarrá ítéltetés

Életfogytiglan tart. Éjfél után

Behallatszott a zuhogó eső,

És tudtam, hogy a téglagyár szabad

Udvarán épp az eső szakad

Anyámra is. Fűtöttek. Ittam-ettem.

Vörösbort, húst. Marika sírt helyettem.”

Köszönöm a figyelmet!

*Minderről bővebben tájékozódhatnak az érdeklődők:

Stemler Miklós: Embertelen precizitással – Mohács és a holokauszt. Magyar Narancs, 2014. május 29.

Vörös István Károly:Mohácsiak (In.: Holokauszttanulmányok V., szerk. R. B. Braham, 2011);

K. Farkas Claudia: A mohácsi gettózás

A 2014. június 21-ei budapesti megemlékezésről készült videó itt látható.