Kétéves a szerbiai határzár. A kormány ezt az új időszámítás kezdetének tekinti menekültügyben. Ebben részben igaza is van. Két éve valóban ahhoz képest valami egészen más kezdődött, mint ami közvetlenül előtte volt. De valódi újdonságról azért nem beszélhetünk. Sikerült az idő kerekét visszafelé fordítani, és visszatérni a pártállami időkhöz, amikor nem volt Magyarországon menedékjog, és a menekülőknek rettegniük kellett a hatóságoktól. A mostani magyar állam is – akár, az 1987-es – mindent megtesz azért, hogy az üldözöttek ne juthassanak be az országba, és a kevesek, akiknek mégis sikerül, eltakarodjanak innen. A kormányerő falat emelt a menekültek előtt, ahogyan az emberség és a józan ész előtt is, míg az állam többi szerve hol passzívan, hol aktívan működik közre abban, hogy ez az építmény szilárdan tovább állhasson. Visszatekintő összeállításunkban megmutatjuk, milyen téglákból áll össze ma ez a fal. 

„Azért más a két világháború közötti zsidóellenes gyűlöletkampány a mostanival összevetve, mert akkor ennek olyan törvényi megnyilatkozásai voltak, amelyek akkor emberektől egzisztenciát vettek el, vagy korlátozták a működésüket még mielőtt a deportálásokra sor került volna, és ez hosszú időn keresztül tartott. Ma én nem hiszem, hogy ilyen törvénybe rögzített diszkriminációk lennének a magyar társadalom bármely csoportjával szemben. Ugye? Vagy van ilyen?” – töprengett hangosan Romsics Ignác történész akadémikus egy tévéműsorban. Persze, nem minden elemében azonos dolgokról van szó, de a „törvényesített, lepapírozott diszkrimináció” ma Magyarországon újra jelen van. Nem úgy, mint a vészkorszakban, talán inkább úgy, mint a pártállamban. A jogfosztás ismét az embereknek egy meghatározott körére terjed ki. Igaz, nem magyar állampolgárok ők, hanem a kormány szóhasználatában „migrásnok”, vagyis menedékkérők és menekültek. Jogszabályok, bírósági és hatósági gyakorlatok hozzák hátrányba őket egyénileg és csoportosan. Kivétel alig van.

A genfi menekültügyi egyezményhez történő csatlakozás (kihirdetve 1989. augusztus 30-án), a menedékjog alkotmányos deklarálása és az uniós csatlakozásunk óta kisebb-nagyobb visszalépések mellett is apránként egyre civilizáltabb képét mutatta a magyar menekültügyi rendszer. Legkésőbb 2015-ben azonban minden megváltozott. Országunk kiiratkozott a civilizált európai államok sorából. A múlt heti kvótaítélet utáni kormányreakciókat hallva ez aligha vitatható. Minden alárendelődött a kormány céljának: az üldözöttek ne jöjjenek, akik pedig itt vannak, menjenek haza (vagy legalább menjenek tovább). A jogfosztást törvények írják elő. Garanciák menekülteknek nem dukálnak, előttük nem csak az országot, de a jogállamot is zárva tartják.

Miből is épül fel az a masszív fal, amely a kérelmezőket elrekeszti az Alaptörvényben is biztosított menedékjogtól?

Kerítés – határzár

Az egész menekültelhárító rendszer szimbólumává vált ez az „ideiglenesnek” szánt műtárgy, amely egyre kiterjedtebb és egyre rafináltabb. És persze fenntartása egyre többe kerül. (A magyar miniszterelnöknek az Európai Bizottságnak küldött levelében mintegy 270 milliárdos költséggel számol.) Az építés bejelentése idején a kormány még arról beszélt, a kerítés pusztán arra szolgálna, hogy az ellenőrizetlen migrációt kontrollálhassák, a kérelmezőket regisztrálhassák. De a szerbiai határzár 2015. szeptember 15-iki életbe léptetése után azonnal kiderült, hogy a tranzitzónák nem kapuk, hanem előretolt bástyái az új vasfüggönynek. Ugyanez a helyzet az egy hónappal később átadott horvát–magyar szakasszal is. Pengés drót, áram a kerítésben mind azt mutatja, a menekülőkkel szemben bármi megengedhető, a fellépés arányossága velük szemben már nem követelmény. Keménynek kell lenni. A Helsinki Bizottság már az ötlet publikálása napján figyelmeztetett a határzár veszélyeire.

Tranzitzónák

A határzárral együtt a hazai menekült-elhárítás legfontosabb intézménye. A lassan két éve alkotmányellenesen fenntartott „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” ürügyén a kivételesnek titulált „tranzitzónás” eljárás valójában az egyetlen útja-módja, hogy valaki menedékjogot kérelmezhessen Magyarországon. Legkésőbb a strasbourgi bíróság 2017. márciusi ítélete óta, amely a Helsinki Bizottság ügyfeleinek tranzitzónás elzárását vizsgálta, mindenki számára egyértelmű vált, hogy a kérelmezők válogatás nélküli fogvatartása jogsértő. Ahogyan az is, hogy a jogállamot megcsúfolva nincsen lehetőség az őrizettel szembeni jogorvoslatra, míg a fogvatartás (akár Kádár idejében) határozatlan idejű. A kormány mégis ragaszkodik ahhoz a fikcióhoz, hogy ez nem fogvatartás. Ha így lenne, akkor vajon miért akadályozzák a jogi segítőket, a sajtót, a karitatív szervezeteket abban, hogy találkozzanak a kérelmezőkkel? Vagy a terhes nőket miért kell hátrabilincselni, fegyveres őröknek kísérni, ha kórházi ellátásra szorulnak? Míg önmagában a határzár és kerítés léte nem jogsértő, a tranzitzónás fogvatartás minden ízében az.

Visszakényszerítés

Annak, aki mégis átjut szabálytalanul a kerítésen, nincsen joga kérelmet benyújtani. A rendőrök anélkül kényszerítik vissza őt Szerbiába, hogy megtudnák, ki is ő valójában, és akar-e menedékjogot kérni. A rendelkezés alól a gyerekek, idősek és más sérülékeny csoportok sem élveznek kivételt. A rendőr kötelezve van arra, hogy behunyja szemét, és otthon hagyja szívét. Nincs mérlegelés, nincs segítség. Ez a rendőrállami korszakot idéző intézkedés (hiszen jogorvoslatra nincs lehetőség, a rendőr maga hozza az ítéletet és hajtja azt végre) korábban csak a 8 km-es határsávra vonatkozott, most már az egész ország területére.

„Szerbia biztonságos”

A kormány a „migránsválságot” úgy kívánja kezelni („Európát megmenteni”), hogy a terheket igyekszik más országokra hárítani. Az egyik ilyen Szerbia. 2015 nyara óta hazai kormányrendelet deklarálja, hogy déli szomszédunk a menedékkérők számára biztonságos országnak tekintendő. Az utóbbi időben valóban javult a helyzet, de még az EU vagy más nyugati országok sem tekintik Szerbiát menekültügyi szempontból biztonságosnak. A kormány húzása azonban ürügyet szolgáltat ahhoz, hogy a kérelmek többségét elutasíthassák a magyar hatóságok, mondván, a kérelmező biztonságos harmadik országon át érkezett, tehát módja lett volna védelemért fordulni. A strasbourgi bíróság márciusi ítélete azonban arra is figyelmeztet, ami egyébként is alapelv a menekültügyi eljárásban, hogy a hatóságoknak egyéniesített vizsgálatban kellene tisztázni, vajon az adott menedékkérő számára is biztonságos-e Szerbia. Ilyenre azonban csak a legritkább esetben kerül sor. A menekültek mellett Szerbiának jelent terhet az is, hogy a magyar hatóságok hétköznaponként csak napi 10 kérelmezőt engednek be a tranzitzónákba, vagyis havi 200–250-en jöhetnek be.

Erőszak, önkény

Egyre több személyes tanúságtétel és látlelet igazolja, hogy a fizikai és jogi határzár mellett a hatósági személyek erőszakossága és önkénye is szerepet kap a kérelmezők távoltartásában. Formálisan nem kaptak erre felhatalmazást az erőszakszervezetek tagjai, de az állam feltűnő passzivitása a gyanús esetek kivizsgálása során bátoríthatja az önkényeskedést. Ahogyan az is, hogy a kormány mindannyiszor visszatámad, ha ez ügyben kritika éri. Igazság szerint a jogszabályi környezet rendőrállami jogosítványokat biztosít a rendvédelemnek, ez pedig akkor is módot adhatna önkényeskedésre, ha a kormány nem viselkedne türelmetlen politikai megrendelőként. De úgy viselkedik, és túlzott erőfeszítésre kényszeríti az állományt. Sok esetben ez az eredménykényszer és hajszoltság magyarázhatja az erőszakot, ha elfogadhatóvá nem is teszi.

Kriminalizáció

A kormány először retorikájában mosta össze a „bevándorlókat” a bűnözőkkel és terroristákkal (erről szólt a „Nemzeti Konzultáció” is). Aztán a kormányerő megalkotta azokat a rendelkezéseket, amelyek – akár a pártállami időkben – a szabálytalan határátlépést, a „határzár megsértését” bűncselekménynek tekintik és szankcionálják. 2015 szeptemberétől és 2016 júliusáig mintegy 3000 külföldit ítéltek el. Bár a Btk.-szabályozás és a jogalkalmazás nyilvánvalóan ellentétes a genfi menekültügyi egyezménnyel, az állam szervei (ügyészségek, bíróságok) részeseivé váltak a jogfosztásnak, és annyit sem tettek meg, hogy legalább tisztázni lehessen a jogszabályok ellentmondását.

Fogvatartás

Menedéket kérni nem bűn. A magyar állam mégis úgy viselkedik, mintha az volna, méghozzá súlyos bűn. Az európai joggyakorlat a kérelmezőknek csak igen szűk körű, indokolt, rövid idejű fog tartását tekinti elfogadhatónak. Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy idén március óta gyakorlatilag minden menedékkérő rács mögé kerül. Nem is akárhol, hanem a röszkei és a tompai világvégi tranzitzónákban tartják őket (gyerekeket, asszonyokat, betegeket, időseket válogatás nélkül) elzárva. Konténeres elhelyezés, szögesdrótok, fegyveres őrök kutyákkal, a külvilággal való személyes érintkezés kizárva. Mindez a kormány szerint nem fogvatartás. A Helsinki Bizottság több esetben kért sikeresen ideiglenes intézkedést a strasbourgi bíróságtól, hogy megfelelő körülmények közé kerüljenek bezárt ügyfeleink, ezek többségét azonban a magyar hatóságok elszabotálták.

Nincs állami szolidaritás

A menedékkérők úgy hiszik, hogy megpróbáltatásaik a tranzitzónában véget érnek, s ha kimondják menedékjogukat, megnyílnak előttük a lehetőségek. Ez azonban nincsen így. Még egy hónapot kapnak az egyik nyitott menekülttáborban. Aztán fel is út, le is út, semmiféle állami segítségre nem jogosultak. Egy hónap alatt kellene teljesen integrálódniuk a magyar társadalomba, munkát, szállást találni és a mi édes anyanyelvünket elsajátítani. Ez abszurd elvárás. De e diszkriminációval szemben semelyik állami szerv közbelépésében sem reménykedhetnek a Föld söpredékének tekintett menekültek. A zord intézkedés azt a célt szolgálja, hogy vegyék észre magukat, és „húzzanak tovább”. És így is tesznek. Emellett egy másik álnok cél is teljesül, a nyugati országok nem fogják őket visszaküldeni, hiszen a semmiféle segítséget nem nyújtó Magyarország nyilvánvalóan nem számít biztonságosnak.

Elutasítás

A kormány váltig hangoztatja, „minden valódi menekült” számíthat Magyarország védelmére. A számok ennek az ellenkezőjét tanúsítják. A kérelmezőknek évek óta itt van az egyik legkisebb esélye a pozitív elbírálásra. Sokszor a legkisebbre. Jóval az uniós átlag alatti annak esélye, hogy valaki védelmet kaphasson országunktól. 2017-ben eddig 50%-os volt az átlagos elfogadási arány az EU-ban, míg nálunk 20% alatt marad. Ez különösen annak fényében alacsony, hogy – tekintve a „tranzitzónás előválogatást” – a kérelmezők nagy része családos, 35%-uk nő, 44%-uk gyerek, 42%-uk afgán, 22%-uk iraki és 18%-uk szíriai. Az is árulkodó, hogy míg Európa többi részén a szíriaiak 95% kap valamilyen védelmet, nálunk az arány mindössze 30,6%-os. Az is meghökkentő, hogy ez év első felében a 100 estben támadták meg az elutasítást bíróságokon, és csak 18 esetben hagyták jóvá a menekültügyi hatóság döntését, 82%-ban nem. Gondoljunk bele, ha, mondjuk, egy építési hatóság hasonló hibaszázalékkal dolgozna, mi lenne róla a véleményünk. A kormánynak azonban nem a jogsértő, selejtes döntések fájnak. Ők a jogfosztottaknak még a bírósághoz forduláshoz való jogát is elvitatják, és a menekülteknek ingyenes és hatékony jogi segítséget nyújtó Helsinki Bizottságot valamiféle „migránsbiznisszel” vádolják. A menekültekkel azonban nem mi bizniszelünk, hanem a kormány használja ki reménytelen helyzetüket saját önző céljaira.

Gyűlöletkampány

Az új menekültelhárító rendszernek szüksége van a társadalom félelmeinek felnagyításra, ahogyan utóbbinak az előbbire is. Ha nem volna az irreálissá dagasztott rettegés a migránsoktól, nem lenne ennyire könnyű dolga a kormánynak a nyilvánvalóan jogfosztó állapot fenntartásában és elmérgesítésében. Ezek az intézkedések azonban nem csupán a menekülők megbélyegzéséről szólnak. Arra is jók, hogy a témát a nyilvánosság homlokterében tartsák, és mesterségesen fenntartsák a hadiállapotot, amelynek egyetlen győztese lehet csupán, a kormányerő. Lassan hegemóniájának egyetlen magyarázata marad: a migránsok ellen vívott honvédő háború. Ez persze pszeudo küzdelem. Ezért van az, ha már nincsenek nagyszámban migránsok, akkor mások mellett az ő emberi jogaik mellett kiálló szervezetek kerülnek célkeresztbe. Valószínűleg a Helsinki Bizottságot igazán gyűlöli a kormány, de a műsorához – mint a falra festett ördögre – szüksége is van ránk.