Szemérem elleni vétség miatt jogerősen 200 pengő pénzbüntetésre ítélték Tersánszky Józsi Jenő írót (1888–1969). A Budapesti Királyi Ítélőtábla szerint a vétséget irodalmi szövegével követte volna el, amelyet a Szép Szóban adott közre 1936-ban.
Tersánszky „visszaesőnek” számított, mert a „szeméremsértő” Céda és szűz c. regénye miatt már két hónapot kellett ülnie a húszas években. Nem csoda, hogy óvatos volt, és a József Attila és Ignotus Pál folyóiratában mégiscsak közölt, inkriminált szövegét sokáig nem rakta be Kakuk Marci regényébe. (Az könyvben csak 1966-ban jelent meg először.) A lapszerkesztők azzal vették rá a közlésre, hogy ők majd tartják a hátukat a frivol, de a mai olvasónak semmiképpen nem obszcén szöveg miatt. Végül azonban egyedül az írót büntették meg. (József Attila a két évig tartó per idején lett öngyilkos.)
A két háború közti jogrend és joggyakorlat erősen korlátozta a nyilvános beszédet. Nem csak politikai vagy vallási indokkal sújtottak le, de erkölcsvédelmi ürüggyel is alkalmaztak büntetőjogi szabályokat írók, újságírók, lapszerkesztők ellen. A gyakorlat meglehetősen önkényes volt. Tersánszky esetében például zárt tárgyalást tartottak, és végül nem is tisztázták egzaktul, mitől lenne a szöveg egésze obszcén, erkölcstelen. Az író teljes joggal mondhatta, hogy írásának „mondanivalója” voltaképpen felfogható éppen ellenkezőleg is: „szerintem a mű nemcsak hogy nem erkölcstelen, de (...) novellám tendenciája szinte csöpög az erkölcsiségtől”. Merthogy Kakuk Marci ugyan valóban egy „üzleti lánnyal” megesett liezonját meséli el, de „az egész cikk nem más, mint egy éjjeli lokál nőjének magyarázata, hogyan őrizheti meg ő ezen szomorú körülmények közt is testi és lelki épségét egy jobb életre”.
Nevezett „bivalytagú” Dóri a „tisztességtudó utcalányok” a szépirodalomból is jól ismert csoportjához tartozik, aki boldogságra, családra vágyik, no, meg a közeli pékség ízletes meleg kiflijeire. Kakuk Marciban pedig a megmentőjét látja, noha a fiatalembert nem a nő lelke, hanem csupán grandiózus, brünhildai teste izgatja.
A két háború közti szemforgató, prűd igazságszolgáltatást azonban nem érdekelték sem a mű irodalmi előzményei, sem az író elbeszélői bravúrja, és jelentős pénzbüntetésre ítélték az akkor már négy Baumgarten-díjat is besöprő Tersánszkyt.
Ilyen az, ha az állam olyan dolgokba üt bele az orrát, amihez nincsen köze. Az Alaptörvény ma kimondja: „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát”. Így legyen. Merthogy a CEU ügyét itt is érdemes felemlítenünk.
