A nagy orientalista, Vámbéry Ármin egyetlen gyermeke valójában nem február 28-án, hanem 29-én látta meg a napvilágot, csak hát nem akartunk vele kiszúrni mi is, ha már balszerencséje miatt csak négyévente ünnepelhette születését. De félre a léháskodással, igazság szerint Vámbéry Rusztemnek (1872–1948) mindenképp szerepelnie kell Emberi jogi kalendáriumunkban.
Pedig – mint ahogy írja róla méltatója, Szász Zoltán – „igazi elitlény” volt, aki „a tehetség, a kultúra és a planetáris láthatár kincsét kapta szinte már születési örökségül”. Kozmopolitának vagy gentlemannek is teljes joggal mondhatták, aki fölényesen túllép a világ parlagiságán. Régi vágású volt, való igaz, de modern gondolkodású magyar polgár – ezt már Valuch Tibor írja róla.
Életét a jogtudomány, a politika és a publicisztika háromszögében éli le. 24 évesen szerez ügyvédi oklevelet, majd az igazságügyi tárca törvény-előkészítő osztályához kerül, aztán rövid időre bíró lesz, és a budapesti jogi kar tanárának nevezik ki. Polgári radikálisként az őszirózsás forradalom cselekvő részese, tagja a Nemzeti Tanácsnak. 1920-ban az ellenforradalmi kurzus megfosztja katedrájától, noha nemzetközileg elismert kriminológus és közkedvelt előadó.
Ügyvédi irodát nyit, s mint a „szegények ügyvédje” válik széles körben ismertté. Leghíresebb perei a szólásszabadság ügyéhez kapcsolódnak. Védencei között ott van József Attila is. Vámbéry szerint „minden szabadságjognak sarkpontja és végső forrása a véleménynek és véleménynyilvánításnak a sajtó szabadsága”. Anélkül „a demokrácia minden egyéb intézménye: választójog, esküdtszék, önkormányzat csak üres szólam”. Mint láthatjuk, a szabadságot és demokráciát egymásból következő értékeknek tekintette. És így viszonyult a jogállami intézményekhez is.
Úgy találta, hogy a szabadság többet, mást jelent a kényszer vagy a szükségszerűség hiányánál. A társadalmi szabadság elsősorban az egyéni képességek kifejtésének esélyegyenlősége, a politikai szabadság pedig lehetőség az egyénnek szabad akarata és véleménye kinyilvánítására. Az egyéni szabadságjogok legigazságosabb és leghatékonyabb korlátjának a demokratikus jogállam intézményeit és mechanizmusait tartotta. A demokráciának csak az egyik alapjellemzője a többségi elv, ám a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása ugyanolyan fontos.
Bár türelme és munkakedve elnyűhetetlennek látszott, a ’30-as évek végének fasizálódó közhangulata őt is emigrációba kényszerítette. New York-ban telepedett le. Ott sem hagyott fel az írással, és a demokratikus Magyarország eszméjének szolgálatával. Realista volt ugyan, de hitt a változásban, a fejlődésben. 1947-ben elvállalta a washingtoni magyar követség vezetését, egy év múlva azonban – látva a kommunisták brutális térnyerését hazájában – lemondott. Félév sem telt el, amikor szülőföldjétől messze mint menekült és meg nem értett „elitlény” hunyt el.
