Migrációs válságban gyors és egyszerű megoldás nem létezik. „A bezárkózás szinte mindig megbosszulja magát. A berekesztett élet vagy kitör, vagy elpusztul. Csak rövid távon nyugtatja meg a kedélyeket” – mondja Mustó Péter jezsuita szerzetes Somogyvári Zoltán kollégánknak. A Jezsuita Menekültszolgálat által közölt terjedelmes beszélgetésből az egyik érdekes részt most utánközöljük. Mindenkinek csak ajánlani tudjuk a teljes szöveget, bölcs és gondolatébresztő.

Mustó családjával 1944 végén menekült el az országból, és az NSZK-ban talált új hazát. Most az állítja, sok mindenben különbözik az ő menekülésüktől a mai üldözötteké, de a lényeg ugyanaz: „ha a bajba jutott embert látod bennük, akkor nincs különbség 1940, 1945, 1956 vagy 2015 között”.

Mustó Péter: Amikor 2015 nyarán az országot elöntötte a migráns áradat, akkor a magyar belügyminiszter bejelentette, hogy szabadságra ment.

Ezzel azt a benyomást keltette bennem, hogy az ügy számára nem fontos. Őt nem érdekli ezeknek az embereknek a sorsa. Amikor a II. János Pál téren a rendőröket megszólítottam, egyértelművé tették számomra, hogy nincs közük a jövevényekhez. Ők a lakosságot védték. Ugyanígy a Keleti pályaudvarnál is.

A magyar hatóságok részéről kimutatott egyértelmű közömbösség és érdektelenség váltotta ki a migránsok indulatát és felháborodását. A külföld pedig megvetett minket azért, mert minket nem érdekelt az érkezők sorsa. A német közvélemény csak a Magyarországról jövő borzalmat keltő hírek hatására fordult együttérzéssel a menekültek felé. Ezért fogadták be és tapsolták meg őket a müncheni pályaudvaron. Az a taps rólunk, magyarokról szólt. Akik a világ közvéleménye előtt nem álltuk meg a helyünket.

2015 elején olvastam először magyar újságban, hogy „nekünk magyaroknak nincs szükségünk menekültekre”. A migráns szó még nem volt használatban akkortájt. Ekkor bennem felvillant, hogy én is menekült voltam. Évekig menekülttáborokban éltem. Idegen voltam mások hazájában. Nem kívánatos. Szégyent éreztem. Mert kinek van szüksége menekültekre? Menekültekre senkinek sincs szüksége. Mert zavart keltenek. Terhet jelentenek azok számára, akik otthon békésen, nyugalomban szeretnének élni.

A magyar politikai állásfoglalás a menekültek befogadása ellen felébresztette bennem a szándékot, hogy felvállaljam menekült mivoltomat. Ezzel egyértelmű állást foglaltam a menekültkérdésben. Mert érintett vagyok. Én is menekült vagyok. Visszacsengett a fülemben az Ószövetség szava: “Fogadd be az idegent, mert te is idegen voltál.”

Te hogy lettél menekült?

M. P.: 1944-ben kilenc éves voltam. Hatan voltunk testvérek. Szüleim beszéltek arról, hogy ha jönnek az oroszok, menekülni fogunk. Debrecenben már több bombázást átéltünk. Édesanyám különösképpen félt a háborútól, az oroszoktól, a kommunistáktól.

Először Derecskére mentünk, ahol nagyapám élt. Szeptemberben már nem igazán közlekedtek vonatok. Pár nap után édesapám megszervezte, hogy egy másik családdal együtt lovas szekéren induljunk el. Amikor hajnalok hajnalán útra keltünk, már hallottuk az ágyúk dübörgését Nagyvárad felől. Csak annyi holmit vittünk magunkkal, amennyit a kezünkben is tudtunk cipelni.

A lovasszekér Balmazújvárosig vitt minket. Onnan már indult egy vonat. Tömve volt menekültekkel. De csak a Tiszáig jutottunk el, mert a vasúti híd már fel volt robbantva. Ismeretlen emberek tömegében sodródtunk gyalog a folyó irányába. Késő éjjel volt. Szörnyen féltünk attól, hogy a családunk szétszakad, ami be is következett. A testvéreim közül néhányan édesapámmal voltak, édesanyám pedig egy másik csoportban maradt. Hosszú ideig nem tudtunk a többiekről. Rettegtünk, hogy elveszítjük egymást.

Édesanyám később úgy mesélte, hogy amikor Debrecenben az utolsó éjjelen mielőtt elhagytuk lakásunkat és mindenünket hátrahagyva menekülni készültünk, akkor térden állva imádkozott az ágya mellett azért, hogy a családunk egyben maradjon, és megígérte Istennek, hogy ha mindent elveszítünk is, de együtt minden baj nélkül túléljük a veszedelmeket, akkor ő soha nem fog sírni amiatt, amit elveszítettünk. És tényleg így is lett. Soha, a legnagyobb nélkülözésben egy szóval sem panaszkodott amiatt, amit Debrecenben hagytunk.

Amikor mindenét maga mögött hagyva menekül az ember, nemcsak az otthonát, ruháit, konyhaberendezését, könyveit, emléktárgyait veszíti el. Hanem a biztonságot. Azt, hogy tudod, hogy hol szállsz meg éjjel, és tudod, hogy másnap lesz mit enned.

Teljes létbizonytalanság alakul ki menekülés közben, amit én csak sokkal később, mint felnőtt értettem meg igazán. Mi gyerekek féltünk, próbáltunk összetartani, egymást segíteni, de el tudom képzelni szüleim aggódását, mert felelősek voltak értünk. Mi gyerekek csak mentünk utánuk.

Hajnal lehetett már, amikor csónakon átvittek minket a Tiszán. Az sem volt biztos, hogy az egész családunk belefér-e egy csónakba. Félelmetes légkör alakul ki ilyenkor a tolongó emberek között. Persze a Tisza nem olyan veszedelmes víztömeg, mint a Földközi-tenger. De ijesztő helyzet volt számunkra, amikor csónakba kellett szállnunk.

Hogy mit kellett fizetni a csónakosnak, azt nem tudom, de ők sem dolgoztak ingyen. Üzletet csináltak belőlünk. Mégsem voltak gazemberek. Mi bennük segítőket láttunk.

Másnap hajnalban továbbindultunk, hosszan gyalogoltunk, míg eljutottunk egy vasúti szerelvényig. A vonat tömve volt emberekkel. Minket gyerekeket az ablakon keresztül dugtak be a vagonba. Emlékszem, édesanyám mindig azért reszketett, hogy mind a hatan ott vagyunk-e a közelében.

Így jutottunk fel Budapestre, ahol rokonoknál szálltunk meg, s másnap mentünk tovább Veszprém felé. Ott az angolkisasszonyok iskolájának folyosóján aludtunk sok más menekülttel együtt. Enni is kaptunk valamit. 1944 szeptemberétől decemberig Enyingen laktunk, Mári néninél, aki egyáltalán nem szívesen látott minket, de a lakbér, amit édesapám fizetett, mégis jól jött neki.

Enyingen a falu kocsmájában hallgattuk a rádiót, amikor 1944. október 15-én Szálasi átvette a hatalmat. Mélyen az emlékezetemben maradt ez a megrázó, drámai esemény. Hasonlóan ahhoz, amikor 1944. március 19-én a rádió bejelentette, hogy a németek megszállták az országot. Ezek a hírek nagy félelmet és bizonytalanságot keltettek bennünk.

A szovjet csapatok közeledtével elbúcsúztunk Mári nénitől és elhagytuk Enyinget. Katonai lovas szekéren utaztunk. A zirci kolostor folyosóján számtalan menekült között aludtunk. Kaptunk enni is. Majd Lébénybe kerültünk, de ott nem sokáig maradtunk.

Egészen véletlenül megtudtuk, hogy Öttevény vasútállomásán várakozik egy marhavagonokból álló szerelvény csendőrök hozzátartozóival, akiket Németországba készültek kimenekíteni. Nagynéném is köztük volt, így minket is, mint családtagokat befogadtak maguk közzé.

A vagon zsúfolásig tele volt. Mindenki a padlón feküdt, takaró nélkül. Rém hideg téli szél fújt be a réseken. Édesanyám mellhártyagyulladást kapott, akkor nem is tudtuk, ezt csak később fedezték fel nála. Kint havazott, bent pedig a kis szénnel táplált vaskályhánk füstölt, és alig adott meleget. Lehet, hogy a többi vagonban még rosszabb volt a helyzet, ott mintha nem lett volna még kályha sem.

Amikor állt a vonat, és sokszor állt, nagy kondérban főtt levest osztottak. Egy hétig utaztunk a marhavagonban. December 31-én léptük át a határt. Szilvesztert sírva ünnepelték a felnőttek, nyomott volt a hangulat köztük.

Az utazás során megéltük a nürnbergi pályaudvar bombázását. 30 km-re voltunk onnan, s még alattunk is remegett a föld. Annyi gyújtóbombát dobtak le, hogy majdnem világos lett az ég. Akkor minket más irányba tereltek, és végül január 6-án érkeztünk Bayreuthba.

Wagner városában egy nagy, emeletes iskolában szállásoltak el minket, vagy ötszáz menekültet. Minden tanteremben 20-30 személy, több család lakott. Itt is később bombázások voltak, ilyenkor mindig egy barlangszerű óvóhelyre szaladtunk sok német családdal együtt. Férfiak nem igen voltak köztük, csak asszonyok és gyerekek.

Az iskola mellett nagy katonai zubbonyba öltözve kényszermunkások, hadifoglyok dolgoztak, akiktől valamiért nagyon féltem, pedig ők rosszabb helyzetben voltak, mint mi. Mi befogadottak voltunk, őket pedig ellenségnek tekinettük. Így tekintenek most sokan Európában a migránsoknak nevezett menekültekre. Félnek tőlük.

A tömegtájékoztatás akkor és most hogyan hatott a menekülőkre és a menekülőket befogadó társadalmakra?

M. P.: A háború csak barátot és ellenséget ismer. Köztük nincs hely más számára. A háborús hangulat nem tűr differenciált, tárgyilagosságra törekvő híradást. Háborúban csak propaganda létezik. Hírek helyett bizonyos híresztelések keringtek közöttünk, amiket el is hittünk, nem is, és mégis hittük. Mint mindenki, a menekült is szereti azt hallani, amit remél. Szóbeszéd alapján terjedtek a hírek.

Ez történt 2015 nyarán is nálunk, amikor túl közel jött hozzánk a nagy sokaság. Polarizálta a társadalmat. A lakosság nagy része magát veszélyeztetve érezte. Háborús hangulat alakult ki. Az idegenek befogadásának vagy elutasításának a kérdése Európa polgárait megosztja. A többség biztonságra vágyik. Ezért a politikusaitól megnyugtató, határozott szavakat akar hallani. Egyszerű, gyors megoldást vár el.

A politikusok kísértése ilyenkor, hogy radikális döntéseket ígérjenek, hogy ne veszítsék el a választó polgárok szavazatát. Még akkor is, ha nem hisznek ígéretük megvalósíthatóságában.

De a migrációs válságban, mint minden háborúban, komplex történelmi helyzetről van szó, gyors és egyszerű megoldás nem létezik.

Meglep, hogy éppen az a kormány, amelyik a trianoni traumát akarja megszüntetni, és a határon túli magyarokkal a nemzeti egységet törekszik erősíteni, vasfüggönyre emlékeztető kerítést épített Magyarország és Délvidék közzé. Sőt hajlandó lenne az anyaország és Erdély között is ugyanolyan elválasztó falat létrehozni. Azt kérdezem, hogyan érinti az erdélyieket ez a bezárkózás.

Sok fallal szembesültem már életemben. Úgy belső, lelki bezárkózottság falaival, mint külső, politikai okokból létrejött falakkal. Mindig lebontani szerettem volna őket. Láttam a vasfüggönyt, a berlini falat, a palesztinokat megfojtó falat, az Egyesült Államokat a dél-amerikaiaktól védő falat. Mintha mindegyik kétségbeesett próbálkozás lenne, hogy az élet erejét, dinamikáját feltartóztassuk.

Általában sikertelen kísérletezések ezek. A szocialista társadalmi és gazdasági modellt nem volt képes megvédeni a vasfüggöny, a rendszer az elzárkózás ellenére megbukott. Izraelnek nem hozott békét és biztonságot a palesztinokat megszégyenítő és ellehetetlenítő fal, csak haragot, gyűlöletet és megvetést szült azok iránt, akik a falat építették. A kábítószer áramlását nem tartja fel a Mexikó és USA közötti erődítmény, és az illegális bevándorlás sem szűnt meg általa.

Sikeresen talán csak a kínaiak tudtak bezárkózni, de azt a falat nem láttam. A barbárokat nem akadályozta meg a limes abban, hogy átalakítsák a rómaiak birodalmát. Közben Rómának a vívmányait magukévá tették, sőt még keresztényekké is váltak.

A történelem mintha azt tanítaná, hogy az ellenséggel jobb kibékülni, az ő érdekeit is figyelembe venni, egyezséget kötni vele, mint előle elzárkózni.

Nem vagyok történész, sem politológus. Az emberi lélekkel és az emberek lelki dolgaival foglalkozom gyerekkorom óta. Azt tapasztalom, hogy a bezárkózás szinte mindig megbosszulja magát. A berekesztett élet vagy kitör, vagy elpusztul. Csak rövid távon nyugtatja meg a kedélyeket.

Most öreg fejjel már megtanultam, hogy a híradások régen mint most többnyire egyoldalúan tudósítanak. Eseményekről a véleményalkotást elferdítik. Így volt ez a világháború alatt még inkább, ahol hivatalosan sem volt sajtószabadság. Irányított a sajtó a mi demokratikus Európánkban is. Nagyon sok mindent megrendelésre ír a sajtó Magyarországon is. A tévé, az újságok a lakosság véleményét szándékosan befolyásolják. Az események értékelését formálják.

Nálunk ma olyan híreket közölnek, amelyek előítéleteket erősítenek a menekültekkel szemben, veszélyesnek tüntetik fel őket. Ezzel a félelem növekszik az emberekben.

Azok a képek, szavak, amelyekkel egy helyzetet leírok, amelyekkel egy helyzetet értelmezek, megszabják, mit látok meg a valóságból, hogy mit vált ki belőlem, s merre keresem a megoldást. Érdemes ezért észrevennünk: mit ébreszt bennünk az a kép, az a szó, amivel megnevezzük a tapasztalatainkat. A negatív képek elveszik a reményt, a félelmet erősítik. Eleve kizárják annak esélyét, hogy valami jó jöhet egy helyzetből. A német pénzügyminiszter a menekültáradatról mint lavináról beszélt. Másik politikustól azt kérdezték, mit szól ehhez a lavinához. Ő azt válaszolta: „Nem ebben a képben gondolkodom. Segítségre szoruló embereket látok. Egy lavina elől csak menekülni lehet. Bajban lévő embereknek megoldásra van szükségük.”

Olyan képet érdemes választanunk egy nehéz helyzet leírására, olyan szavakat, amelyek nyitottá tesznek minket kiút keresésére. Ilyen számomra a gubbioi farkas története.

Gubbio városában egy hatalmas testű, rettenetes és vérengző farkas garázdálkodott, amely nemcsak az állatokat, hanem még az embereket is fölfalta. A városiak gyakran mentek ki az erdőbe felfegyverkezve, mintha háborúba indultak volna, de még így is jaj volt annak, aki egyedül került szembe vele. Amikor Assisi Szent Ferenc ellátogatott a városba, megszánta az embereket, akik elmesélték neki a történetet. Egyetlen társával kiment az erdőbe, hogy találkozzon a fenevaddal. Amikor a farkas megpillantotta őt és társát, azonnal nekik támadt vicsorgó fogakkal. Ferenc azonban keresztet vetett a farkas elé, aki erre azonnal megtorpant. „Gyere ide, farkas testvér!” – mondta Ferenc. A farkas engedelmeskedett. „Krisztus nevében parancsolom, hogy se engem, se másokat ne bántsál.” Majd prédikálni kezdett a farkasnak, amiért irgalom nélkül pusztította Isten teremtményeit, és megígértette vele, hogy többé nem bánt egyetlen állatot vagy embert sem. A farkas fejbólintással jelezte beleegyezését. Ferenc ekkor magával vitte a fenevadat a városba, és prédikációt tartott az embereknek és a farkasnak egyaránt, mindkét felet arra kérve, ne háborgassák egymást. Az emberek szóval fejezték ki helyeslésüket, a farkas pedig jobb mancsával esküdött. Attól a naptól kezdve a farkas és az emberek megtartották a Ferenc által kötött egyezséget. – Az ordas ezután még két évig élt a városban, enni kapott, s cserébe ezért senkit sem bántott.

Ebben a történetben sem az éhes farkas nem rossz, sem a falusiak. Mindkettejüknek megvannak a saját szükségleteik. Szent Ferenc szerződést ajánl, mely a falusiaknak is jó, de a farkas problémáját is megoldja. Mert enni kap.

Hiába mondták volna a falusiak a farkasnak: „Senki nem hívott. Nem akarunk éhes farkast!”

A menekülteket nem hívta senki. Hiába írjuk óriásplakátokra: „Nem akarunk bevándorlókat.” Itt vannak. Nincs választási lehetőségünk. Kezdeni kell velük valamit. Úgy, hogy a legjobbat hozzuk ki ebből a ránk szakadt helyzetből. Az ő érdekeikről sem megfeledkezve. Hanem egyességet kötve.

Akkor is, ha a menekült szorult helyzetében nem kér engedélyt, bejöhet-e az országba. Mert a bőrét menti. S ebben részéről van agresszió. Bár ő is sokszor agresszió elől menekül.