Férj feleséggel, anya nagyobbacska fiacskával, apa kisfiával, báty az öccsel. Négy találkozás egy időben. Négy év után először ölelhette magához az afganisztáni Mersah Mohamad Fahim a feleségét, Mairát. Az apjával Magyarországon menekültként elismert 8 éves Jan pedig életében tán most először szorongathatta meg igazán erősen öccsét, Asmatot, aki egyéves sem volt, amikor utoljára látott.

Fotó: Bődey János

Az apa a kabuli reptéren dolgozott és kereskedett, aztán szörnyű választás elé került: vagy fiával menekül el az üldözés elől, vagy menekül az egész család, csakhogy a menekülés megpróbáltatásai nem csecsemőnek és fiatalasszonynak valók. Fahim így csak az akkor 4 éves Jant vitte magával. Végül a „fél család” Magyarországon kötött ki.

A terv az volt, amint menedékjogi védettséget kapnak, egyesítik a családot, és jöhetnek a hátrahagyott családtagok. Először azonban a magyar hatóság nem menekültként, hanem oltalmazottként ismerte el apát és fiát. Ez is menedékjogi védettséget jelent, de oltalmazottaknak családegyesítésre gyakorlatilag nincsen semmi módjuk. Kulcskérdés volt tehát, hogy Fahim és Jan menekült státuszhoz jusson. Győző Gábor és Szántai Vecsera Orsolya, a Helsinki Bizottság ügyvédjei bíróság elé vitték az ügyét, és egy éve megszületett a várva várt döntés.

A menekültnek mindössze fél éve van arra, hogy a könnyített családegyesítés lehetőségét érvényesítse, ez Fahiméknak csak az utolsó előtti szóba jöhető napon sikerült, mert annyira bonyolult volt megszervezni a pakisztáni ügyintézést, hiszen a polgárháborús Afganisztánban nincsen magyar külképviselet. A család szerencsére már nem volt egyedül, sokat segített neki a Menedék - Migránsokat Segítő Egyesület​ is.

Újabb félév telt el, és másodszori próbálkozásra végre Maira és Asmat elindulhatott Budapestre. Fahim és Jan éppen ma költözött Debrecenből a Baptista Szeretetszolgálat XIV. kerületi átmeneti otthonába. Első útjuk innen Ferihegyre vezetett.

A déli gépre várva a magyarul kiválóan beszélő Jan elfogódottan szorongatta apja kezét. S a nem túl frappáns riporteri kérdésre, „mi érzel most?”, nadrágja korcát gyűrögetve csak annyit bírt magából kisajtolni: „semmit”. Visszafogottsága pillanat alatt elillant, mikor a váróterembe belépett Anya és Öcsi. Ölelés, könny, kacaj. És csak öt perc kellett hozzá, hogy a vigyorgó, csikófogait most elveszítő Jan kijelentse: „Jé, már tud is magyarul!” Asmat első szava, amit bátyja után ismételt: „Vigyázz!” Az első mondat pedig, amit utánamondott az őt reptéri kofferkulin tologató, drága jó Jan testvérének: „Én kalóz vagyok!”

A mai nap a viszontlátás öröméé, de holnap aztán megindul az asszony és a kisebbik gyerek menedékjogi eljárása, hogy a családnak már tényleg ne kelljen szétszakadnia többé.

Zádori Zsolt