A civil Helsinki-mozgalom a Szovjetunióból indult. Akinek valamennyire van fogalma arról, mit is jelentett Brezsnyev diktatúrája, azt tán elcsodálkozhat ezen. Csakhogy éppen itt, ezen az átokverte vidéken voltak olyan bátor és eszes nők és férfiak, akik úgy találták, a Helsinki Záróokmányban (1975) deklarált emberi jogoknak nem csak papíron kell létezniük, a nemzetközi garanciáknak a keleti blokkban is érvényesülniük kell. Nagy kár, hogy kevesen ismerik ezeket a hősöket, akik börtönt, kényszermunkát és üldöztetést is vállalva követeltek jogokat mindenkinek. A Moszkvai Helsinki Csoport (1976) egyik alapítója egy egykori szovjet katonatábornok, Petro/Pjotr Grigorenko (1907–1987) volt. Nem mindennapos történet az övé. Korának leghíresebb kényszergyógykezelt „betege” volt, merthogy, ugye, „normális embernek nem lehet gondja a létező szocializmussal”.

Komoly lendületben volt az ellenzéki liberális politika az 1840-es évek elején. Ezt a lendületet Széchenyi István egyre rosszkedvűbben, sőt sértve szemlélte. Van azonban úgy, hogy a sértettség és az „aktuálpolitikai szándék” eredeti eszméket terem. Széchényivel ezt történt: a magyar politikai számára „felfedezte” a kisebbségekkel szembeni toleranciát és a többesidentitás fontosságát. Nem csak ő tehetett róla, hogy a kortársak és követőik nem értékelték mindezt kellőképpen, és nem vált belőle erős politikai program.

A zseniális magyar képzőművész többször is menekülni és emigrálni kényszerült. A világ iránti érdeklődése nem csak vizuális természetű volt, a politika már fiatalon izgatta, és később is megőrizte kíváncsiságát. Moholy-Nagy László (1895–1946) aktívan politizált, a szabadság és eszményeit követte, de tisztánlátását nem veszítette el.

John Miltonnak (1608–1674), a nagy angol költőnek és Oliver Cromwell titkárának az Areopagitica című röpirata szerint a könyvek cenzúrája keresztyénietlen dolog, vagyis idegen a reformált vallásoktól. Afféle pápista vircsaft, amit semmiféle biblikus vagy antik hagyomány nem igazol. Mint írja: „egy könyvet megölni szinte felér egy ember megölésével”.

A Szent Márton legendájából vett jelmondata szerint élt: nem futamodott meg a munkától. És nem futamodott meg a nehézségektől sem. Márton Áron (1896–1980), a katolikus egyház gyulafehérvári püspöke különösen nehéz időszakban szolgálta vallási közösségét. Hosszú börtön és még hosszabb házi őrizet, összesen 18 év után 1967-ben nyerte el újra szabadságát. Ekkortól már szabadon mozoghatott, de az állami kontroll megmaradt, spiclik és provokátorok vették körül.

Különös, de a magyar történelem egyik legrosszabb évében (elég sok volt belőle), 1919-ben született meg egy jogszabály, amelyik korát megelőzve politikai jogokat biztosított a nőknek, legalábbis egy részüknek. A választójog – legyen az bármilyen széles körű – önmagában azonban nem elégséges ahhoz, hogy a nők társadalmi súlyuknak megfelelően legyenek képviselve jelentős politikai döntéseknél.

Ma adták át az idei Hazám-díjakat. A díjazottak között van Fischer Ádám karmester, aki a Magyar Helsinki Bizottság Egyesület tagja is. A világhírű művész nem lehetett jelen a budapesti ceremónián, ezért a köszönő szavait Pardavi Márta, egyesületünk társelnöke olvasta fel. Íme, Fischer Ádám üzenete.

A szociáldemokrata mozgalom nagyasszonya volt a magyar történelem második női országgyűlési képviselője. A két háború között a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdött. Antifasiszta volt. A háború idején bujkálni kényszerült, a koalíciós időszakban próbálta megakadályozni pártja beolvasztását a kommunista pártba. Évekig ítélet nélkül tartották fogva. Néhány napig Nagy Imre minisztere volt 1956-ban. A szovjet invázió idején diplomácia küldetéssel külföldön tartózkodott, ennek köszönheti szabadságát és talán életét is. Két évtizeden át élte az emigránsok, politikai menekültek keserű életét. Belgiumban hunyt el.

Nem a brassói felkelés vezetett el Ceauşescu és a rezsim bukásához, de a világ számára itt vált egyértelművé, hogy Románia éhezik, és a diktátor támogatottsága egyáltalán nem egyöntetű az országban.

Nem ritka dolog az, hogy egy törvény elnevezése nem fedi annak valós célját és tartalmát, vagy éppen ellentétes azzal. Az ausztrálok „őslakosokat védő törvénye” is ilyen volt. Merthogy éppen ez a norma teremtett jogalapot a „bennszülöttek” szisztematikus és kegyetlen jogfosztásához. Ennek nyomán jó száz éven át lehetett például elszakítani a családjából a „vegyes származású” gyereket az állam kénye-kedve szerint.