1971-ben e napon hozta meg híres ítéletét egy híres perben az amerikai szövetségi Legfelsőbb Bíróság. A Pentagon-iratok ügye egyszerre szól a szólásszabadságról, a hatalmi ágak szétválasztásáról és a végrehajtó hatalom lehetőségeiről működő jogállami keretek között. Nem a Pentagon-iratok vetettek véget a vietnami háborúnak, de világossá tették a közvélemény számára, miért is kellene minél korábban lezárni azt.

„El kell érnünk azt, hogy a kulák kalapot emeljen a [tanács]titkár előtt. A kulákra nem szólnak a védő rendelkezések. Alaposan meg kell nézni a háza táját, és minden szabálytalanságért felelősségre kell vonni. Trágya, szennyvíz, tűzrendészet, állattartás, állatkínzás, jelentési kötelezettség [elmulasztása] és más számtalan. Az adóvégrehajtás és egyéb behajtások tekintetében a demokrácia nem védi a kulákokat. A legnagyobbnál meg kell kezdeni a legerélyesebben a behajtást foganatosítani. Lakásínség van, tehát a kulák felesleges szobáit igénybe kell venni. Le kell járatni a kulákokat, meg kell szégyeníteni őket. A korlátozás a megsemmisítés kezdete” – fogalmaztak kendőzetlenül egy 1949. márciusi járási fejtágítón Orosházán.

Merthogy a kulákok megrendszabályozásának, túladóztatásának, vegzálásának és megbüntetésének nem volt gazdasági észszerűsége vagy elfogadható jogi indoka, pusztán politikai („osztályharcos”) szempontokat követett. Ma sem tanulság nélkül való felidézni, a berendezkedő diktatúra hogyan bánt el a falusi társadalom független szereplőivel, a nagygazdákkal, „magaura” középparasztokkal és polgárosodó társaikkal, valamint érdekvédő szervezeteikkel, a Kisbirtokos Szövetséggel és a Kisgazdapárttal. Ma van a kuláküldözés emléknapja.

1968 márciusában hivatalosan megszűnt az állami cenzúra Csehszlovákiában. A „prágai tavasz” a sajtó és a szabad vita felvirágzását is hozta. Az „emberarcú szocializmus” reformkommunista (revizionista) programja mellett hamarosan megjelentek más jövőképek is. Az egyik legfontosabb közülük a Kétezer szó c. kiáltványban megfogalmazott jelző nélküli demokratikus átmenet víziója. A szöveg, persze, bizonyos részeiben „megöregedett”, de sok tekintetben ma is friss és tanulságos, nálunk is vannak áthallásai.

Minden európai országban szigorúan tiltják, hogy a hatóság emberei megkínozzák vagy megalázzák a polgárokat. Ehhez képest a strasbourgi bíróság által megállapított állami jogsértések közül minden kilencedik kínzás vagy megalázó bánásmód volt. Több európai ország példásan lép fel a rendőri vagy fogdaőri erőszak ellen. Más helyeken, így Magyarországon is nem egyszerűen a hatóság egyes emberei erőszakosak, hanem maga az állam tart fönn olyan körülményeket, amelyek megalázó vagy embertelen bánásmódnak, esetenként kínzásnak minősülnek. 1987 óta ma van a kínzás áldozatai támogatásának világnapja.

„Lombardia kórházaiban meg lehetett tanulni, fel lehetett mérni, milyen árat kell fizetni azért, amit az emberek büszkén dicsőségnek neveznek” – írta Jean-Henry Dunant (1828–1910) a solferinói csata borzalmainak láttán. A nemes lelkű svájci férfiú egyike azoknak a filantróp üzletembereknek, akik akár teljes vagyonukat és egzisztenciájukat hajlandók feláldozni valamilyen életbevágóan fontos ügyért. Ő a háborút tekintette az emberiség legfontosabb problémájának.

Ő volt az első iráni és az első muszlim nő, aki Nobel-békedíjat kapott. Sirin Ebádi nem sokáig örülhetett a 2003-ban kiérdemelt elismerésnek, mert hat év múlva hazája hatóságai elkobozták tőle, és emigrálnia kellett. Ma Londonban él. Egy újabb erős, független asszony az emberi jogi harcosok ligájából.

A menekültek világnapját 2001 óta ünnepeljük. A korábbi keltezésű afrikai menekültek napja miatt esett a választás erre a szép nyári napra. Furcsa módon az 1951-es genfi menekültügyi egyezményre is emlékezünk ma, amelyet ugyan július 28-án írtak alá, de oda se neki: a szépre emlékezni mindig érdemes.

A burmai (mianmari) politika nagyasszonya élete során többet volt hazájában fogságban, börtönben és házi őrizetben, mint szabadon. Nincs olyan jelentős emberi jogi díj, amit el ne nyert volna. Aung Szan Szu Kji (más átírásban Ang Szán Szu Csí) már 1991-ben Nobel-békedíjat kapott. Kiállása sokáig példaszerűnek tűnt, egyenesen az erőszakmentes ellenállás legismertebb alakjának számított. Felettébb indokolt azonban a múltidő, mert később hazája hatóságainak a muszlim rohingyák elleni brutális fellépését nem akadályozta meg, sőt voltaképpen passzivitásával támogatta. 2018-ban az Amnesty International és Kanada is megfosztotta korábbi elismeréseitől. Két Aung Szan Szu Kji volna? És melyikre fogunk emlékezni? 

Jelena Bonnert (1923–2011) leginkább mint Andrej Szaharov Nobel-békedíjas fizikus feleségét és harcostársát ismeri a világ. Voltaképpen igazságtalanság ez, mert Bonnernek saját jogon is helye van a XX. századi emberi jogi harcosok panteonjában.

A kelet-berlini munkásfelkelés olyan volt a kelet-európai kommunista blokknak, mint a Szovjetuniónak a kronstadti lázadás 1921-ben. Mindenki számára fontos tanulságokkal járt. A hatalmon lévők azzal szembesültek, hogy az új, elvileg magát proletárdiktatúrának nevező rezsim egyik legkomolyabb ellenfele éppen a városi néptömeg, leginkább a munkásság lehet. A társadalom pedig megtanulhatta, kíméletre ne számítson, ha a rendszer alapjait támadja.