A II. világháborút követően, Mengele és a japán 731-es egység rémtettei után nem lehetett tovább kérdés, hogy mihamarabb szabályozni kell az orvosbiológiai kutatásokat és az emberkísérleteket. Mindennek ellenőrzésére pedig nemzetközi garanciarendszert kell kiépíteni. Az első lépés az ún. Nürnbergi Kódex volt 1947-ben. Ezt követte a második: az Orvos Világszövetség (WMA) Helsinki Nyilatkozata 1964 júniusában.

(Hangos változat, podcast itt.)

A több mint kilenc éve tartó szíriai polgárháborúnak 8,4 millió gyerek áldozata van. Tíz 18 év alatti szíriaiból nyolc ilyen. Trauma, éhínség, szegénység, üldöztetés, sérülés és halál. Ők ma talán a világ legveszélyeztetettebb gyerekei. De mellettük, a háborús üldözötteken túl másokra is gondolnunk kell a mai napon. Kiszolgáltatott gyerekek a közelünkben is élnek.

Bartolomé de Las Casas (1474–1566) dominikánus szerzetes szenvedélyes vádirata, Az Indiák elpusztításának rövid leírása már 1552-ben megjelent Spanyolországban és utána is többször. (Mostani képünk egy későbbi kiadásból való.) Ehhez képest a zaragozai bíróság 1660. június 3-án úgy döntött, hogy a könyv többet nem árusítható. A törvényszék mindezt azzal indokolta: a népnek ártana, ha megismerné a spanyol katonák bestiális kegyetlenségét Amerikában, ráadásul mindezt nagy hiba lenne szétkürtölni a világban. Szokásosnak mondható fals érvelés. Megint nem a gaztettet, hanem annak kimondását marasztalták el.

(Hangos változat, podcast itt.)

A „veszélyhelyzet megszüntetéséről” szóló törvény egyáltalán nem szüntetné meg a veszélyhelyzetet, hanem újracsomagolja azt. Nálunk nem a parlamentnek van kormánya, hanem a kormánynak parlamentje. A kormány önmagához intéz kérést mandinerből, az Országgyűlésre pattintva. Ráadásul még határidő sem szerepel a jogszabályban. Az egészségügyi válsághelyzet szabályainak módosítása létrehozza a különleges jogrend kistestvérét. A kormány valójában korlátlanul meghosszabbítható időszakban rendeleti úton korlátozhat lényeges alapjogokat, így például a mozgásszabadságot vagy a gyülekezési jogot. Civil jogvédők beszélgetnek a törvényjavaslatokról, az elmúlt hónapokról és a jövőről. Kádár András Kristóf és Pardavi Márta (Magyar Helsinki Bizottság), Szabó Máté Dániel (TASZ), valamint Vig Dávid (Amnesty International Magyarország). A beszélgetést Ónody-Molnár Dóra újságíró vezeti. Helsinki Hangadó 3.

A kezdetektől sokáig jelen volt a rassz szerinti diszkrimináció az amerikai állampolgárság elismerésének gyakorlatában. Látszólag túllépett ezen a szövetségi állam, amikor 1924-ben minden amerikai indiánnak, őslakos amerikainak állampolgárságot adott. A jogkiterjesztés azonban jogfosztást is jelentett, a törzsek elveszítették szuverenitásukat és részben autonómiájukat. Tíz év kellett hozzá, hogy valóban javulhasson az indián közösségek helyzete.

(Hangos változat, podcast itt.)

„Egy[etlen] ember sem kapott arra jogot a természettől, hogy másoknak parancsoljon. Égi adomány a szabadság, és az egyének mindegyikének – mihelyt elérte az öntudat fokát – jogában áll élnie vele.” Ehhez hasonló, ma tán közhelynek ható megállapításokkal van telis-tele a Nagy Francia Enciklopédia. Ez a nagyszerű vállalkozás nem terjedelme vagy tarkasága miatt számít példátlannak, noha a 35 kötet, a 18 ezer oldal, 3129 illusztráció és 75 ezer szócikk önmagában is tiszteletet parancsol. És bár megkapóan részletes képet kapunk az 1751 és 1780 közti világról, még csak nem is a történeti értéke teszi „naggyá” az Encyclopédie-t, hanem a szellemisége, amely a felvilágosodás és korai liberalizmus legjobb gondolataiból táplálkozik. Úttörőnek számít azért is, mert a világnak az a kritikai megközelítése lép itt széles nyilvánosság elé, amelyik addig csak az (uralkodói és egyházi) hatalommal bújócskát játszva nyilvánulhatott meg.

„Amikor gyerekeket zárnak be a halálnak kitéve őket, egyszerűen az emberi szív legmélye is tiltakozik a brit uralom ellen.” E szavak a későbbi angol miniszterelnök, az akkor ellenzékben lévő David Lloyd George képviselőtől valók, aki élesen támadta az angol kormány háborúját Transvaal és Oranje, a két dél-afrikai búr köztársaság ellen. A hódító háborúnak akkor veszett el a támogatása brit földön, amikor kiderült, hogy Kitchener tábornok a nyakas búr gerillákat azzal akarja megtörni, hogy tanyáikat felperzseli, az otthon maradt asszonyokat és gyerekeket hatalmas sátortáborokba kényszeríti. Ezeket szokás az újkor első koncentrációs táborainak tekinteni.

(Hangos változat, podcast itt.)

Barátja, a Nobel-díjas Wigner Jenő a legnagyobb elragadtatással beszélt Szilárd Leóról (1898–1964), miszerint soha mással nem találkozott, aki nálánál csillogóbb elme lett volna, noha munkatársként Einsteint is elég jól ismerte… Szilárd zsenialitása minden tekintetben szokatlan volt. A legnagyobb könnyedséggel váltott a mérnöki tudományokról fizikára, majd biológiára és alkalmazott orvostudományokra. A probléma izgatta, nem pedig a besöpörhető akadémiai elismerések.

A tudomány mellett a másik életre szóló szenvedélye a politika volt. Lenyűgözte Platón utópikus állama, amelyet filozófusok irányítottak volna. Szilárd utópiájában a tudósok kaptak kulcsszerepet, mint olyanok, akik helyes irányba löködik a politikusokat. Szilárd Leó öntörvényűsége és csökönyössége nem csak az atombomba megépítésénél, de a nukleáris arzenál kontrolljánál is fontos szerepet kapott. Olykor meg akarta menteni a világot, máskor pedig meg akarta javítani.

(Hangos változat, podcast itt.)

A törökországi örmény népirtás áldozatainak számát félmillió és másfél millió közé becsülik. Ez nem csak attól függ, hogy a „becslő” örmény-e vagy török, hanem attól is, hogy az ölés és deportáció „járulékos veszteségeit”, az éhség és a betegségek áldozatait melyik rubrikába vésik be. A pusztítás mértékéről talán pontosabb képet ad, hogy az első világháború előtti kétmilliós törökországi örmény népesség 90%-a odaveszett: meggyilkolták, öngyilkos lett, éhen veszett, elűzték vagy erőszakkal muszlim hitre térítették.

(Hangos változat, podcast itt.)

Ludwig van Beethoven (1770–1827) értesülve arról, hogy a francia első konzul császárrá kívánja koronáztatni magát, széttépi és megtiporja készülő III. szimfóniájának címlapját, amelyen névadóként még Bonaparte Napóleon szerepel. Egy kortársi beszámoló szerint a tajtékzó zeneszerző így kiállt: „De hisz ő is csak egy olyan ember, mint bárki más! Mostantól kezdve ő is lábbal tiporja majd az emberi jogokat, és csak egyéni céljai érdeklik. Mostantól kezdve úgy érzi majd, hogy mindenki felett áll, és zsarnokká válik.”

A nagyjelenet minden valószínűség szerint valóban lejátszódott, de az öntörvényű és az utókor által morálisan is tévedhetetlennek tekintett művészzseni, illetve a hozzákapcsolt reményeket eltékozló zsarnok viszonya ennél sokkal szövevényesebb volt. A végül Eroicának, azaz hősinek, hősiesnek elkeresztelt szimfónia viszont maga az egyértelmű zenei forradalom, és nem csak szerzője életművében, de a nyugati zene történetében is.

(Hangos változat, podcast itt.)