1990. május 17-én mondta ki az Egészségügyi Világszervezet (WHO), hogy a homoszexualitás nem betegség. Azóta minden évben ezen a napon tartják a homofóbia elleni világnapot. Bár az elmúlt évtizedekben több ország is nagyot lépett a meleg egyenjogúság terén, sok helyen még ma is komoly diszkriminációval kell számolniuk a leszbikusoknak, melegeknek, biszexuálisoknak, transzneműeknek, queer és interszexuális embereknek.

Lemondott az Országos Bírói Tanács (OBT) 13 tagja a választás után. A testület ma ül össze, és még arról is ádáz vita folyik, vajon határozatképes-e. A miniszterelnök azzal vádolja a Kúriát, hogy beavatkozott a választásokba. Egyre-másra bírók tálalnak ki arról, hogy miféle törvénytelenségek történnek a bírósági szervezetben. Mi ez az egész fennforgás a bíróságoknál?

Az erkölcsi relativizmussal, istentelenséggel és az athéni fiatalság megrontásával vádolt Szókratész (i. e. 469–399) tárgyalása a történelem egyik legismertebb bűnpere. A történteket és az agg filozófus védekezését a tanítvány Platón elbeszéléséből ismerjük leginkább. Szókratésznek nem sikerült elkerülni a halálbüntetést, a tartós válságát élő Athén bírái mindenképpen el akarták söpörni az egykori aranykorból itt maradt, zavaró, különc figurát.

Magnus Hirschfeld (1868–1935), a meleg polgárjogi mozgalom úttörője tudós is volt, jelentős életművel. Jelmondata, a „Per Scientiam ad Justitiam”, azaz „tudománnyal az igazságért” is arról tanúskodik: a felvilágosodás optimista gyermeke volt. Úgy gondolta, a megismerés a balítéletek leghatékonyabb ellenszere: a kellően pallérozott, felvilágosított elme nem fordulhat például a nem heteroszexuális (meleg, leszbikus stb.) emberek ellen. Szomorú példák sorával ugyan ennek az ellenkezőjét is igazolhatnánk, mégis Emberi jogi kalendáriumunk mai hősének következetes, bátor és tényeken nyugvó jogvédői tevékenysége ma is példát mutat megvetett kisebbségek érdekében fellépő civil mozgalmaknak.

42 éve alakult meg a nemzetközi Helsinki-mozgalom első civil szervezete, a Moszkvai Helsinki Csoport. A brezsnyevi szovjet diktatúra mindent elkövetett, hogy elhallgattassa az emberi jogok valódi hőseit, bebörtönözte, száműzte őket. De nem ők adták fel, a szovjet rendszer dőlt össze.

A II. világháború 1945. május 9-én ért véget Európában. Vagy 7-én, vagy 8-án, most itt ne menjünk bele, mikor is volt pontosan a „győzelem napja”. A lényeg, hogy a náci Németország e napon, 9-én már vitathatatlanul kapitulált a szövetségesek előtt. A kontinens egyik legborzalmasabb időszaka zárult le ezzel. És ez még akkor is igaz, ha a felszabadított Kelet-Európának megszállás lett az osztályrésze.

„Lombardia kórházaiban meg lehetett tanulni, fel lehetett mérni, milyen árat kell fizetni azért, amit az emberek büszkén dicsőségnek neveznek” – írta Jean-Henry Dunant (1828–1910) a solferinói csata borzalmainak láttán. A nemes lelkű svájci férfiú egyike azoknak a filantróp üzletembereknek, akik akár teljes vagyonukat és egzisztenciájukat hajlandók feláldozni valamilyen életbevágóan fontos ügyért. Ő a háborút tekintette az emberiség legfontosabb problémájának.

Cenzúra a XVIII. századi Angliában már nem létezett. De újságíró és más írástudó igen sokat kockáztatott azzal, ha megírta őszinte véleményét kormányról, bíróságokról vagy különösen az uralkodóról. A szerző igazságát sorok közé kellett rejteni. A bátor John Wilkes újságírónak (1727–1797), a North Briton laptulajdonosának a pere után köszöntött be a valóságos sajtószabadság Angliában.

John Collier-t (1884–1968) kevesen ismerik Európában. Nem így Amerikában. Fontos szerepet játszott az indián emancipációs küzdelmekben, és abban, hogy a „pozitív diszkrimináció” elvét átültették a gyakorlatba.

A sajtó szabadsága eminens közérdek. Sajtószabadság nélkül a többi szabadság sem létezik maradéktalanul, szabad sajtó nélkül nincsen valódi demokrácia sem. Erre az összefüggésre már nagyon korán és nagyon sokan ráébredtek. Nálunk például a reformkorban vált közkeletűvé, így nem csak a radikálisok követelése volt a cenzúrának, az előzetes kontrollnak az eltörlése, de a centralistáké és még a nemesi liberális fősodoré is.