Jó kis nap ez a január 1., kalendáriumindítónak igencsak ideális. Noha nem is mindig számított az év első napjának, meg a helye is módosulgatott a naptárreformoknak köszönhetően, nem is szólva azokról az évekről (ők vannak többségben), amikor időszámítás ugyan még nem létezett, de a történelem már igen.  Mindezekkel együtt ez a nap igencsak gazdag a fontos eseményekben. Mindegyik megérne egy-egy önálló posztot. Edmund Burke, Petőfi vagy a magyar Alkotmánybíróság születése (és utóbbi de facto halála), a piros, majd a kék útlevél bevezetése (1977 és 1988) nálunk, a rabszolga-kereskedelem betiltása (1808) meg a rabszolga-felszabadító Emancipációs Nyilatkozat hatályba lépése (1863) Amerikában – pompás témát jelentenek mind. A mai évindító témánk azonban legyen inkább a béke, ha már egyszer 1981 óta van neki világnapja, és az éppen az év első napja.

Magyarországon a romániai rendszerváltásnak volt a legnagyobb érzelmi hatása és támogatottsága. A rendszerváltás egész folyamatát nem kísérte minálunk akkora lelkesedés és tettvágy, mint a romániai forradalmat. Mondhatjuk, hogy a szomszéd rendszerváltását sokkal intenzívebben és egységesebben élte meg az ország, mint a sajátját. Rendszerváltó sorozatunk idei utolsó része.

A magyar filmnek is nagy éve volt 1989. A korábban dobozban tartott vagy csak klubvetítéseken látható alkotások moziba kerülhettek végre, és új, a változásokra reagáló filmek is születtek szép számmal. Mindenütt voltak még mozik, és közönsége is akadt a jó magyar filmnek. 1989-es sorozatunk új része. 

Fábry Sándor és Rátonyi Róbert az Álombrigád c. filmben

Nem csak maga a kínzás vagy hatósági bántalmazás sérti az emberi jogokat, hanem az is, ha az állam nem tesz meg mindent azért, hogy kivizsgálja a lehetséges kínzás- és bántalmazási ügyeket és megtalálja a felelősöket. Kmetty Ágoston zöldségkereskedővel is ez történt. Ő az első ügyfele a Magyar Helsinki Bizottságnak, akinek sikerült pert nyernie a strasbourgi bíróság előtt.

A II. világháború keserű tapasztalata, a hidegháború és a nukleáris fenyegetés késztette az ENSZ-et és tagállamait, hogy 71 éve elfogadják az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Az önmagában is fontos, hogy a „nemzetek” deklarálták az alapjogoknak egy olyasfajta katalógusát, amelyet irányadónak tekintenek politikai berendezkedéstől, fejlettségtől, földrajzi helyzettől vagy hagyományoktól függetlenül. Ám idővel maga az ösztönző nyilatkozat a világszervezetet és tagállamokat is arra sarkallta, hogy építsék ki az emberi jogok védelmének nemzetközi intézményes garanciarendszerét. A Nyilatkozatnak egyenesen normatív ereje lett. Az az érzésünk, hogy ilyesfajta deklaráció elfogadására ma nem volna esély. Ezért is fontos, hogy elődeink időben megalkották, és az emberi jogokat a nemzetközi jog ma is garantálja mindannyiunknak.

Civil szervezetek szeptemberben készítettek egy angol nyelvű háttéranyagot a Magyarországgal kapcsolatban indított ún. 7. cikkes eljáráshoz kapcsolódóan, amelyben az Európai Unió azt vizsgálja, hogy Magyarországon fennáll-e a veszélye az uniós alapértékek megsértésének. A háttéranyagban a civil szervezetek 12 tematikus fejezetben pontról pontra megcáfolták a félrevezető, csúsztatásokkal teli, olykor konkrét hazugságokat tartalmazó magyarázkodást, amelyet a kormány a 7. cikk szerinti eljárásban nyújtott be az EU-nak. Most bemutatjuk a civil szervezetek tisztázó anyagának legfontosabb állításait, és megvilágítjuk, hogy a kormány által festett rózsás képhez képest mi a helyzet igazából a jogállamiság és az emberi jogok érvényesülése terén Magyarországon.

Kép: A tervezett komádi börtön bekötőútjának avatási ünnepélye

44 éve ezen a napon kezdték el tárgyalni a XX. század egyik legnagyobb jelentőségű jogvédőjének, Szergej Adamovics Kovaljovnak (1930) a bűnperét. Akkor már egy éve le volt tartóztatva és kilenc évig nem szabadulhatott még.

Nem csak a filmekben alakított nagyot. Mikor a valóéletben igazán nagy volt a baj, nem tétovázott közbe lépni. A német megszállás alatt az sem riasztotta vissza, hogy a Gestapo kémkedés gyanújával lefogta és három hónapon át fogva tartotta és kínozta. Szabadulása után elég volt meglátni a zsidó gyerekek halálmenetét, nem számított terror és félelem, közbeavatkozott és megmentette őket, a lakásán várhatták ki a felszabadulást. Karády Katalint (1910–1990) mégis elüldözték.

A Kádár-korszak apologétái a diktatúra bukása után hangoztatták, hogy Kádár idejében szinte minden megjelenhetett, nem is kerültek elő jelentős művek a fiókból a rendszerváltáskor... Ez nem igaz. Az viszont igaz, hogy rezsim egyik presztízsterülete a könyvkiadás volt, és igyekeztek a látszatot fenntartani. Például maga Kádár is azzal „nyugtatgatta” az 1968-as csehszlovákiai invázió miatt csalódott egyetemistákat, hogy „nálunk cenzúra sosem volt, akasztani ugyan akasztottunk, de cenzúra sose volt”. Mint 1989-es sorozatunk új részéből kiderül, nagyon sok regénynek megvolt a maga „regénye”, sokszor hasonlóan kalandos vagy tragikus, mint a szerzőjéé.

A gazdag és nagylelkű Miklós igyekezett titokban segíteni szomszédain. Mindez azonban kitudódott, és Miklós igen népszerű lett városában. Aztán püspökké szentelték fel. A Miklós napi ajándékozáshoz ő adott mintát.