Mikor az első valóban szabad Országgyűlés elnökévé, így a köztársaság ideiglenes elnökévé választották, még nem igazán ismerte az ország. Pedig akkor már egy fordulatos, sűrű kelet-európai életpálya állt mögötte. Azt lehetett sejteni, hogy strapabíró, a demokrácia, a társadalmi párbeszéd és az emberi jogok iránt elkötelezett államfője lesz Magyarországnak. Az is lett. Azt azonban csak idővel tanulhattuk meg tőle, hogy bizony, igenis lehet más a politikus. Lehet úgy szilárd, hogy nem gátlástalan, és származhat méltósága varázsos, karizmatikus személyiségéből is, nem pusztán a ráruházott hatalomból. „A hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Azon, hogy ki mire használta. És hogyan” – mondta még gyakorló politikusként. Göncz Árpáddal (1922–2015) a magyar demokrácia a jobbik, egyenesen a derűs arcát mutatta. Jól tesszük, ha ápoljuk emlékét.

Egy hónapja lépett hatályba a felhatalmazási törvény. Meddig tarthat még a különleges jogrend? Mit tesz és mit tehetne az Alkotmánybíróság? Mire használta a szinte korlátlan felhatalmazást eddig a kormány? Mi történt még a veszélyhelyzet ideje alatt? A Magyar Helsinki Bizottság videója.

 

Fogdazárkájából Demény Pált, az egyik legismertebb hazai kommunista vezetőt Péter Gábor, a politikai rendőrség irányítója barátságosan irodájába invitálja az Andrássy út 60.-ban. Mondván, rab és rabtartó, a munkásmozgalom régi harcosai nézzék és ünnepeljék közösen az „első szabad május elsejét” 1945-ben. Abszurd történet. Ma tán fel sem tudjuk fogni, az üres állami parádékkal szemben mennyire sokat jelentett ez az ünnep a szervezett munkásságnak. Egy elhúzódó emancipációs küzdelem fontos, erős, érzelemmel és tartalommal teli szimbólumává vált május 1.

Tökéletesen sűríti magába a rendeleti kormányzás jellegzetességeit a kórházparancsnoki rendszer felállításáról szóló kormányrendelet. Az egész néhány paragrafusból áll, laikusok számára is könnyen olvasható. Lényege, hogy a járvány elleni védekezés biztosítása érdekében bevonja a fegyveres szerveket az egészségügyi intézmények és készletek védelmébe. Az elsőre egyszerűnek tűnő változtatás látszólag egyértelmű célt szolgál, de mégsem.

Szabó Géza balassagyarmati főigazgató főorvos és Fábián Bertold rendőr alezredes, kórházparancsnok

Fotók: MTI

„Vannak-e emberi jogaink?” Tette fel a kérdést a nyolcvanas évek közepén Kis János (1943), a demokratikus ellenzék meghatározó alakja híres esszéjének címében. Bár a kérdést a filozófus morálfilozófiainak tekintette, az állam a gyakorlatban demonstrálta, mi is volna rá az ő közérthető válasza: a szamizdat Beszélőnek azt a számát, amiben az esszé egyik részlete megjelent, a hatóságok még a terjesztés előtt 1986. április elsején lefoglalták és bezúzták. A lapot titokban újra kellett nyomni. 

(Podcastunk, blogposztunk hangos változata itt hallható.)

Az idő tán az egykor volt hősökkel a legigazságtalanabb. Egykedvűen szeleli ki őket az emlékezetből, nincs tekintettel történelmi érdemekre, kevesen akadnak fenn az emlékezés rácsán. Jacek Kuroń (1934–2004) nálunk már biztosan áthullott a rostán. Lengyelországban azért ez másképpen van. Mondhatni, nem csoda, hiszen Kuroń mégiscsak lengyel volt. Sokan ismerték és szerették őt ott; mint mondták, ő volt a „lengyel ellenzék keresztapja”. De jelentősége túlmutatott hazáján, civil teoretikusként és mozgalomszervezőként regionális, sőt rövid időre világpolitikai szerepet játszott.

(Podcastunk, blogposztunk hangos változata itt hallgatható.)

Az amerikai könyvtárosok 1999-ben az évszázad könyvének szavazták meg a sokáig egyetlen kiadott regényét, a Ne bántsátok a feketerigót! című művét. Harper Lee-t (1926–2016) egyfajta XX. századi Harriet Beecher Stowe-nak tekintették, aki egykor a Tamás bátya kunyhójával képes volt morálisan felrázni Amerikát. Egy biztos Harper Lee 1960-ban publikált regénye is az ország elevenjébe talált. 

(Podcastunk, blogposztunk hangos változata itt hallható.)

A világ nagy része önkéntesen vagy kényszerből karanténba vonult. De mi van azokkal, akik a járványtól függetlenül el vannak zárva a társadalomtól? Vajon az ő életükre milyen hatással vannak most a külvilágban zajló események? A fogvatartottak élete rendkívül behatárolt, és ez a világ most valamivel közelebb került hozzánk. Mi is kezdjük megérteni, hogy milyen is az, ha korlátozva van a szabadságunk. A témáról a Magyar Helsinki Bizottság két munkatársa, Ivány Borbála és Tarnai Dóra beszélgetett az Auróra x Bánkitó Karanténfesztivál keretében.

Betiltható-e egy egyenruhás náci felvonulás egy olyan település főterén, ahol többségén zsidók élnek? Ezzel a kéréssel foglalkozott 1977-ben az amerikai nyilvánosság és igazságszolgáltatás. A Chicago melletti Skokie neve bekerült a hírekbe és a szólásszabadsággal foglalkozó jogi szakmunkákba is. Hogy helyesen döntött-e a Legfelsőbb Bíróság, amikor elismerte a nácik véleménynyilvánítási szabadságát, sokan vitatják az emberi jogok védelmezői közül is. Az azonban biztos, az európai megközelítés eltér az amerikaitól, amelynek tankönyvi példája volt a Skokie-ügy. 

(Podcastunk, blogposztunk hangos változata itt hallható.)

„A totalitárius társadalom az egész modern civilizáció görbe tükre” – mondta Václav Havel. Van benne valami. Ahogyan abban is, hogy a totalitárius állam minden államok görbe tükre. A csernobili katasztrófa pedig a totális államot, jelesül a szovjet államot leplezte le, mint utóbb kiderült, visszavonhatatlanul. Még a demokratikus gondolkodású emberek közt is hódít az a nézet, hogy ugyan a totalitárius államok valóban ellenségei a szabadságnak, így az embereknek, és a zárt társadalmak „nyomasztóak” a polgároknak, de azért a diktatúrák bizonyos válsághelyzetekben, ilyenek volnának a háborúk, járványok vagy természeti, ipari katasztrófák, mégiscsak jobban teljesítenek, „hatékonyabbak”. Csernobil ezzel az illúzióval is leszámolt.

(Podcastunk, blogposztunk hangos változata itt hallható.)