A lengyel példa ragadós volt. 1989 tavaszán már mind az MSZMP, mind az ellenzék oldalán egyre több szó esett valamiféle „nemzeti érdekegyeztetésről” az egyre mélyülő politikai és gazdasági válság kezelése érdekében, illetve a demokratikus átmenet előkészítésére. Március 30-án az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) levelet írt a pártvezetésnek, hogyan képzeli a tárgyalást. Április 8-án pedig az állampárt néhány szervezettel össze is ült, de az ellenzék fő erői távol maradtak. Nem kívántak besétálni a csapdába. Április közepére azonban az is világos volt már, nincs mire várni, az ország konstruktivitást és eredményeket akar.
Két kétséges legitimitású tárgyalófél méregette bizalmatlanul, fogást keresve egymást. Az új, demokratikus ellenzéki pártok még nem mérethették meg magukat a választásokon – ebben éppen az az egypárti hatalom akadályozta meg őket, amelyik viszont az ország irányításának erőszakos kisajátításával és egyre siralmasabb eredményeivel veszítette el a közbizalmat mindinkább. Az egyikkel az volt a gond, hogy nem ismerik, a másikkal, hogy nagyon is ismerik. Az egyikkel az volt a baj, hogy nincsen kormányzati tapasztalata, a másikkal meg az, hogy az embereknek van tapasztalata a kormányzásáról.
De mindkét fél lehetőséget látott a tárgyalásokban. A március 22-én megalakuló EKA a gyorsan változó nemzetközi lehetőség megragadását, az MSZMP pedig a krízis politikai felelősségének szétterítését remélte az egyezkedéstől. Azzal mindenkit tisztában volt, hogy nagy horderejű változások történnek, és még nagyobbak jöhetnek – senki sem akarta kihasználatlanul hagyni a történelmi esélyeket.
Az ellenzék számára stratégiai kérdés volt, hogy az MSZMP-vel szemben egységesen tudjanak fellépni. Az MSZMP pedig úgy okoskodott, neki az volna a jó, ha megosztaná az EKA-t. A tárgyalás során erre többször tett kísérletet, és ugyan olykor úgy tűnt, sikerülhet, de az EKA nagyjából-egészében megőrizte egységét egészen a kompromisszum szeptemberi aláírásáig.
A „Két- vagy háromoldalú tárgyalások legyenek?” ma már lényegtelennek tűnő vitáját is ez tette fajsúlyossá. Április 19-én az EKA az ELTE büntetőjogi tanszék könyvtárszobájában egyeztette a pártvezetésnek írott szöveget a leendő tárgyalások rendjéről és céljáról. Eközben az MSZMP Politikai Bizottsága (PB) is hasonlókról tanácskozott a Duna-parti „fehérházban”. A PB-be nem régi visszakerült Nyers Rezső, a párt reformerőinek doyenje így látta akkor a helyzetet:
„Nyilvánvalóvá kell tenni az ajánlatunkban, hogy egyenjogúak kerekasztaláról van szó. Ezt az Ellenzéki Kerekasztalt én sem bomlasztanám föl, csak egyszerűen ezt nem fogadjuk el, hogy így tárgyaljunk; mi szélesebben akarunk tárgyalni. De egyébként nincs beleszólásunk; hát ők jöjjenek össze, ha akarnak. Csak egyszerűen nem így tárgyalunk és kész, slussz-passz.”
Aztán nem lett slussz-passz. A kecske-káposzta képlet mintájára végül ugyan formálisan háromoldalúvá bővítették a tárgyalásokat, de valójában végig a két fél között folyt az érdemi alkudozás.
Az ellenzék igyekezett leszűkíteni a tárgyalási témákat. Ez részben sikerült, mert a „gazdasági válságelhárítás” témája, amit az MSZMP eleinte szorgalmazott, végül nem került a plenáris ülésre. Valós cselekvési lehetőség nélkül az EKA érthetően nem kért a csőd utólagos felelősségéből. Az április 19-én megfogalmazott ellenzéki javaslat viszont határozattan ellenezte az alkotmányozást vagy Alkotmánybíróság felállítását a parlamenti választások előtt, utóbb azonban kénytelenek voltak engedni. Már csak azért is, hogy a demokratikus átmenet megfelelő jogi keretek között történhessen, és az első szabad választásokat valóban tisztességesen tarthassák meg.
Az EKA áprilisban még a köztársasági elnök megválasztását is az új választások utáni időkre hagyta volna, mert érzékelte, hogy a parlamenti választások előtt, közvetlenül megválasztott államfő lehetne az állampárt trójai falova. Aztán végül ebben a kérdésben megbomlott az egységes ellenzéki álláspont. Az MSZMP-nek ugyan sikerült a megállapodásba beletenni, de a „négyigenes népszavazás” aztán mégiscsak időben megakadályozta az előrehozott, közvetlen elnökválasztást.
Késő őszre nagyot változtak az erőviszonyok, a sikeres referendum után a magát MSZMP-ről MSZP-re átnevező párt egyre jelentősebb hátrányba került az ellenzékkel szemben. Az ország pedig egyre több szabadságot és demokráciát akart.
