„Végleg elmúlt az idő, amelyben az európai nemzetek egymással civakodhattak a világuralomért. Európának nincs mit keresnie ebben az irányban, és bármely európai, aki továbbra is világhatalom után ácsingózik, óhatatlanul vagy a reménytelenség, vagy a nevetségesség áldozatául esik, miként a tébolydák megannyi Napóleonja” – írta 1948 júliusában bizakodóan Max Frisch.
Hát, ha Kant örök békéje nem is köszöntött be még, azért az európai stabilitás érdekében történt egy s más a II. világháború után. Ebben a folyamatban volt kiemelkedő szerepe a Franciaország és Németország (NSZK) között megkötött Elysée-szerződésnek.
A francia-német megbékélés az európai béke kulcseleme volt a XX. században. Ezt elég sokan belátták ahhoz, hogy elég sokan legyenek olyanok, akik sokáig eredményesen akadályozhatták a közeledést. A II. világháború végéig mindkét ország politikai elitje a rivális eltiprásában találta meg nemzete dicsőséges jövendőjének zálogát. A háború utáni rendezés azonban új helyzetet teremtett. Sokkszerű felismerésre korábban is lett volna lehetőség a revánsot követő újabb revánsok fémjelezte történelmi vetélkedésben, de ehhez meg kellett változni a csillagállásnak. 1945-ben két olyan szereplő jelent meg a színen, akikkel azelőtt komolyabban nem kellett számolni a partiban. Amerika és a Szovjetunió európai jelenléte is sürgette a közeledést.
Ma hajlamosak vagyunk a Schumann–Adenauer-nyilatkozattól (1950) kezdve simának és magától értetődőnek látni ezt a folyamatot, noha az igencsak döcögős volt, és több körülmény együttállásának köszönhetjük sikerességét. Itt van mindjárt, hogy a két országot két idős, sokat tapasztalt államférfi vezette, Charles de Gaulle 73, míg Konrad Adenauer 87 éves (!) volt 1963-ban. A hatvanas évek elején nagyban zajlott az atompóker. A különutas, önálló nukleáris elrettentő erő után ácsingózó franciák egyelőre nyeregben érezték magukat, Adenauert pedig felbőszítette, hogy Washington titokban alkut kötött Moszkvával: a németek sohasem juthatnak nukleáris arzenálhoz. Ez a körülmény is segítette a közeledést, így az Elysée-szeződés megszületését.
Maga a dokumentum azonban minden csinnadratta ellenére tartalmatlanra sikeredett – véli Tony Judt történész. Ebben lehet is némi igazság, de az 1963-ban létrehozott egyeztetési mechanizmus vagy a milliókat megmozgató cserediákprogram valószínűleg többet tett az európai béke elmélyüléséért, mint sok más, jól kidolgozott diplomáciai egyezmény. Az Elysée-szerződés a francia-német történelmi megbékélés szimbóluma lett, s mint ilyen, ma is mintául szolgál más, egymással faséban lévő nemzeteknek.
S hogy miként alakul majd a francia-német együttműködés sorsa a jövőben? Mindenesetre szerencsére nem igazolódott De Gaulle fanyar aranyköpése: „Tudják, a szerződések olyanok, akár a lányok meg a rózsák: tartanak, ameddig tartanak.” A tavaly megkötött aacheni szerződés az európai béke megőrzése érdekében tett újabb jelentős lépésnek számít. Mi, európaiak drukkolunk neki, hogy hasonlóan sikeres legyen, mint az Elysée-szerződés.
