A „Nagy Fehér Varázsló” hosszú életet élt, amelybe gondos tervezéssel és nagy szorgalommal sikerült annyi mindenféle fontosat beleszuszakolni, amely nyolc embernek is dicsőségére válna. Albert Schweitzer (1875–1965) teológus, lelkész, vallástörténész, filozófus, orgonaművész, hangszerépítő, tanár, orvos és szenvedélyes filantróp volt. 21 évesen arra az elhatározásra jutott, hogy legfeljebb harmincéves koráig él a tudományoknak és a művészeteknek, azután olyan hivatásnak szenteli magát, amivel közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget. Azért ezt csak részben tudta megvalósítani, mert a filantrópia mellett sohasem szakított művészeti és tudományos tevékenységével.
Evangélikus misszionáriusként jutott el először Gabonba (akkor Francia Egyenlítői-Afrikának nevezték), és építette meg első kórházát. Az afrikai nyomor meg az I. világháború tragédiája kristályosították ki benne az élet tiszteletének eszméjét.
1915 szeptemberében érte el őt a reveláció. „Minden erőmmel azon voltam, hogy megragadjam az erkölcs alapvető és általános fogalmát, amit egyetlen filozófia sem tár elénk. Egyik lapot a másik után írtam tele, csak azért, hogy erre az újra meg újra tovatűnő problémára összpontosítsam gondolataimat. Két nap telt el így. A harmadik nap estéjén, amikor a lenyugvó nap fényében haladó hajónk éppen egy vízilócsordát kergetett szét, hirtelen, anélkül hogy megsejtettem vagy kerestem volna, megjelentek előttem a szavak: »Az élet tisztelete«. A vasajtó engedett. Feltárult az ösvény a sűrű erdőben. Végre megnyílt előttem a világ- és életigenlés meg az erkölcs találkozásához vezető út.”
Az „élet tisztelete” lett etikájának sarokköve. Úgy látta, hogy a világban meglévő határtalan „életakarat” (élnivágyás) könyörtelen harcban nyilvánul meg a természetben, élet élet ellen küzd, szenvedést és halált okoz. Vagyis az életakarat erkölcsi értelemben elégtelen, ezért van szüksége az embernek az „élet tiszteletére”. Ebből következik az erkölcsi jó és rossz fogalma: jó, ami az életet megtartja, támogatja, védelmezi, fejleszti; rossz, ami az életet akadályozza, elnyomja, megkárosítja, elpusztítja.
A Nobel-békedíjas Schweitzer etikájának kevesebbszer idézett tanítása az ember szolgálata, vagyis az az imperatívusz, hogy „a boldogságodért adj vissza valamit embertársaidnak”. Erről így írt: „Boldog vagy, éppen azért felszólítlak, adj sokat önmagadból embertársaidnak. Mindazt, amiből többet kaptál, mint mások: egészségedből, javaidból, tehetségedből, sikeredből, boldog gyermekkorodból, meghitt családi életedből; nincs jogod, hogy ezeket csak a magadénak tekintsd.”
