A kereszténység és a menedékjog nyilvánvalóan szoros kapcsolatáról ismét érdemes szót ejteni Emberi jogi kalendáriumunkban is. Július 14. pedig nem csupán a nagy francia forradalom, de  Lellisi Szent Kamill (1550-1614) emléknapja is.

Bob Geldof punk énekest annyira megindította egy etióp éhező menekültekről szóló BBC-riport, hogy 1984-ben eldöntette, népszerű zenésztársaival karácsonyi gyűjtést szervez a szenvedőknek. Az alkalmi banda (Band Aid) kislemezzel rukkolt ki karácsonyra, amely elképesztő siker lett. Amerikában is követői voltak, és a USA for Africa, illetve Lionel Ritchie és Michael Jackson dala még nagyobb bevételt hozott. Geldof erre is rátronfolt, amikor 1985 nyarán egy ikerkoncertet szervezett Londonba és Philadelphiába, amelyen felvonult a popipar színe-virága, az akkori fiatalok és a hatvanas évek szupersztárjai is. Ezeknek az elkényeztetett, sokszor jogosan féktelen önzéssel vádolt művészeknek sikerült legalább egyetlen napra összerántani a világ tévénéző felét egy nemes ügy érdekében.

Mozgalmi, politikai tevékenységét 17 évesen ismerték el Nobel-békedíjjal. A pakisztáni „kislány” akkor már évek óta küzdött a lányok, asszonyok tanuláshoz fűződő jogaiért. Túl volt már egy merényleten is, amelyben a tálibok megpróbálták meggyilkolni őt. Életveszélyes sérüléseiből felépülve továbbfolytatta küzdelmét. A szunnita muszlim aktivista angliai emigrációban hozta létre alapítványát, amely az eddig kirekesztettek tanulásai lehetőségét támogatja. Malála Júszafzai még csak ma lett huszonkét éves.

1989 csodája után sokan képzeltük, hogy a világ végérvényesen szakít korábbi esztelen gyakorlataival, így nem lesz több népirtás sem. Azonban a ruandai és a srebrenicai genocídium néhány éven belül ki kellett józanítsa az álmodozókat: a megváltás még távol, a történelem nem ért véget, „az emberfaj sárkányfog-vetemény” maradt továbbra is.

A Kongói Szabad Állam mint a megvalósult földi pokol híresült el. II. Lipót belga király magánbirtokán hosszú időn át háborítatlanul folyhatott a helybeli lakosság brutális kizsákmányolása, megalázása, kínzása és legyilkolása. Abban, hogy a visszafogott becslések szerint 1,5–3 millió áldozatot szedő terrornak végül 1908-ban mégis véget vetettek, a nemzetközi nyomásnak is komoly szerepe volt. A közvélemény szemét azok a szakszerű és megrázó híradások nyitották fel, amelyek elsősorban Roger Casement diplomata-politikus (1864–1916) és Edmund Dene Morel (1873–1924) újságíró nevéhez köthetők. Utóbbi volt a belga felelősség-elhárítás elleni nemzetközi kampány motorja is. Bizony, külföldről támogatta a tömeggyilkosságok elleni harcot. Az ő születését ünnepeljük ma.

Sok szentnél és egyházi mártírnál nem tudjuk pontosan, mikor született, azt viszont igen, mikor halt meg. Lavrentyij Pavlovics Berija (1899–1953), a szovjet belügyi apparátus állambiztonság rettegett vezetője egészen bizonyosan nem volt szent, tömeggyilkos volt inkább, bár nem emiatt van az, hogy nála meg a halálozás dátumában lehetünk bizonytalanok. Meg a halál nemét illetően. Egy biztos: erőszakos halált halt valamikor 1953. június 26. és december 23. között.

Míg a Szovjetunióban hosszú börtön, internálás vagy kényszergyógykezelés jutott osztályrészül az ún. „tiltott irodalom” íróinak, sokszorosítóinak és terjesztőinek, addig nálunk szinte mindig „adminisztratív eszközökkel kezelték az ügyet”: elkobozták a kiadványokat és a közreműködőket sajtórendészeti vétség címén bírságolták meg. A legkorábban a szovjeteknél jelentek meg az első szamizdatok, a legpezsgőbb szamizdatkultúra Lengyelországban volt, de az 1980-as évek végére már a magyar ellenzék illegális kiadványai is (elsősorban a legfontosabb „újságok”, a Beszélő, a Hírmondó és a Demokrata) többezres példányszámokkal büszkélkedhettek. 1989-es sorozatunk ötödik részében Mink András történész beszél a szamizdatos ellenkultúra egykor titkos, mára pedig teljesen elfelejtett világáról.

A „feketetörvény” száz éven át volt hatályban és leplezetlenül kiszolgálta az angol földesurak érdekeit. Nem csak arról volt szó, hogy szigorúan védte a tulajdonukat, hanem halállal büntetett 50 új „rendkívüli vétséget”. Mindennek az lett volna a szerepe, hogy elrettentse a vadorzókat és más törvényenkívülieket. Ez sem sikerült. De a legnagyobb gond a szankciók aránytalansága volt, illetve az, hogy a törvényalkotó felrúgta a fegyveregyenlőség elvét a büntetőeljárásban, és a polgárral szemben az egyetlen társadalmi csoportot (a nagybirtokosokat) kiszolgáló állam oldalán avatkozott be. Volt olyan bíróság, amelyik ezt nem nézte tétlenül.