1982 az egyik legsűrűbb éve a magyar demokratikus ellenzéknek. Lényegében ekkorra már feláll a csoport „intézményrendszere”. Létezik a Beszélő. Termeli a szamizdat könyveket és kiadványokat Demszky Gábor és Nagy Jenő vállalkozása, az AB Független Kiadó, működik a „repülő egyetem”, és ott van már Rajk László Galamb utcai szamizdatbutikja meg a Szeta is.
De ez az év, amikor a hatalom is kimutatja foga fehérjét: szamizdatokat koboznak el még a nyomdákban, házkutatásokat tartanak szakmányban, felszámolják a „Rajk-butikot” és rászállnak az ellenzék prominens alakjaira. Ez szó szerit értendő. Mi az egyszerűség kedvéért „szoros követésnek” írtuk ezt a címben, de több volt ez annál: folyamatos zaklatás. A „személyi követők” nem arra törekedtek, hogy a „célszemélyek és a lakosság” ne vegye őket észre, azt akarták, hogy nagyon is lássák őket. Hatalmas, szó szerint máskor nem látott luxuskocsikkal követték őket, gyalogosan közvetlenül melléjük álltak, találkozókra, munkába, de még az óvodai öltözőbe is velük tartottak. Hangosan szidalmazták őket, sőt még fizakai erőszakra is sor került. A visszataszító és félelemkeltő belügyes akciót Kőszeg Ferencre is „kiterjesztették”. Csakhogy a Magyar Helsinki Bizottság későbbi alapítója, akkor kényszerből éppen könyvesbolti eladó – barátai segítségével – túljárt az eszükön, és mint afféle XX. századi Thyl Ulenspiegel nevetségessé tette őket. Sok midenért kedveljük őt, de ezért az emlékezetes csínyéért különösen.
„Kilencedikén reggel, a 6-os villamoson két férfi szorosan K. mellé állt. Az ismerős autók lépésben haladtak a villamos mellett. K. munkahelyén, a körúti Erkel könyvesboltban az eladóknak hamar feltűnt a bolt előtt szobrozó bizarr csoportozat. Abban mindenki megegyezett, hogy ezek csak rendőrök lehetnek. Néhányan biztosan tudták, hogy itt állítottak csapdát egy szökésben lévő bűnözőnek. Amikor K. kiment ebédelni, a követők ismét a nyomába szegődtek. Ahogy visszaért az üzletbe, Sch. kartárs, a boltvezető diadalmas kiáltással fogadta: »Ide figyeljen, ezek maga miatt vannak itt!« »Nem gondoltam, hogy ilyen létezhet« – mondta halkan Éva, K. egyetlen bizalmasa.
A városban persze hamar híre ment, hogy most K.-t követik, a barátai sorra felkeresték. K. örült, ha záráskor várta valaki, nem volt kellemes egyedül sétálni hat-nyolc lökdösődő, fenyegetőző pasas között. K.-t bosszantotta, ha a villamos vagy autóbusz elment az orra előtt, ezért többnyire futott néhány lépést a megállóban vesztegelő jármű után. A követők viszont ezt nem szerették: a méltóságukat csorbította, ha a célszemély futásra kényszerítette őket. »Nem szeretünk futni«, mondta egyszer az ortopéd fejű főkövető. »Ha még egyszer futni mer, szétrúgjuk a pofáját!« »Magának követésre van parancsa, nem társalgásra« – felelte K., és maga sem tudta, honnan került a szájába ez a katonás nyelvezet.”
Idézte fel az első személyes élményeit az állambiztonsági akcióról Kőszeg későbbi szellemes tárcanovellasorozatában, a K. történeteiben. A „szoros megfigyelés” bár rém kellemetlen volt, de nem érte váratlanul. Akkor már Demszkynek és Nagy Jenőnek is a nyakára jártak, és az illegális Beszélő szerkesztőjeként Kőszeg is számíthatott ilyesmire.
Nem kért a kitüntető figyelmességből. Kitalálta hát, hogy feljelenti a rendőröket a rendőrségen; de hogy ne lehessen elhessegetni, ahhoz fotók kellettek. A gipszelt lábú Rajkkal és az autójában fényképezőgéppel várakozó Demszkyvel tőrbe csalta a belügyeseket. Úgy tett, mintha, mint rendesen, munkába menne, de nem a villamoshoz indult a Tűzoltó utcából, hanem a Liliomnál hirtelen elkezdett futni Demszky kocsija felé, aki bőszen kattogtatta a gépét. Kőszeg beugrott az autóba, és a szitkozódó belügyesek között elvágtáztak a Deák téri rendőrségre. Így készült a kilenc képből álló híres fotósorozat az aktatáskával repülő Kőszegről nyomában a belügyesekkel.
Még arra a pénteki napra (június 11.) volt más terve is. Munkahelyének, a körúti Erkel könyvesboltnak volt egy másik kijárata is a Kürt utcára, amin keresztül a könyveket szállították. A „titkosrendőrök” azonban erről valahogy nem tudtak, ami már csak azért is furcsa, mivel szemben volt a VII. kerületi rendőrséggel. Miközben ők ott várakoztak a körúton, Kőszeg kislisszant a hátsó kijáraton, és kellemes körülmények között töltötte hétvégéjét Bollobás Enikő leányfalui házában. Eközben követői vakarták a fejüket, mert nem tudták, hol van. Hétfőn, amikor Leányfaluról megérkezett munkahelyére, szinte megörültek neki.
Arról is ejtsünk szót, mi lett a feljelentéssel. Már csak azért is, mert Kőszeg, aki több írásos műfajban aratott maradandót, vezércikkben, kritikában, tárcanovellában, nekrológban (lásd honlapját), beadvány, hivatalos levél, bejelentés műfajában valóságos mesternek számít, és maga ez a feljelentés egyenesen mesterremeknek. Olyan jól sikerült, hogy még Bácskai őrnagy, a panasziroda ügyeletes tisztje is megdicsérte. A legendás szamizdat Naplóba bele is került, és 1990-ben kiadták a A Napló c. válogatásban. Itt most, sajnos, nincs hely az egészet beidézni, de kedvcsinálónak, íme, néhány szarkasztikus részlet:
„Kísérőim jelenléte lehetetlenné tette, hogy szabad időmet a tervezettnek megfelően alakítsam. Eredetileg orvoshoz akartam vinni gyerekeimet (életkoruk 7, 6 és 4 év), de úgy véltem, furcsa lenne ennyi jól táplált felnőttel beállítani a gyermekgyógyászhoz, s így a feleségemet kellett megkérnem, kísérje el a gyerekeket. Megbeszélésünk szerint a Szent István parkbeli játszótéren találkoztam velük este háromnegyed 7-kor. A Jászai Mari téren szálltam le a villamosról, ketten ismét szorosan a nyomomban voltak, egyikük eközben a táskájával beszélgetett: azt mesélte neki, hol járunk éppen. (A Herzen utca nevét, hibásan, z-vel ejtette.) A táska nem válaszolt, de most már három luxuskocsi úszott mellettünk, a fentebb említett AH 92-87 rendszámú BMW 728-ason kívül egy AI 59-28 rendszámú BMW 728-as és egy AH 76-34 renszámú Opel Senator. (Értékük kb. 1-1 millió Ft.) [...]
Kísérőim igen paprikás kedvben nyomultak utánunk, az előző napinál sokkal szorosabb gyűrűbe fogtak, és lehetetlené tették, hogy beszélgessek útitársammal. Mentségükre el kell mondanom, hogy egyikük, aki mindvégig a legcivilizáltabbnak tűnt, egy pillanatra elhagyta őrhelyét, hogy segítsen egy gyerekkocsival felszállni igyekvő asszonynak. Ezt magam is megtettem volna, ha nincsenek kötülöttünk annyian. Annál rosszabbul érintett, hogy leszálláskor a lépcsőn lábaim közé léptek és kis híján elgáncsoltak, és a futásom ellen tiltakozó főnök mellém érve megfenyegetett: »Ha még egyszer futni mer, szétrúgjuk a pofáját.« Kijelentése szövegét illetően némi bizonytalanságot érzek: én határozottan pofáját halottam, de akikkel e tárgyban konzultátam, feltételezik, hogy valójában bokáját mondott. Így lenne logikus, valakinek a pofáját szétverni lehet, szétrúgni bajosabb. Az Önök dolga lesz, hogy ebben a kérdésben állást foglaljanak: remélem, hogy a nyomozás során sikerülni fog rekonstruálni a pontos szöveget. [...]
Egy meglehetősen magas, lassú mozgású és fenyegető tetkintetű fiatalember tartozott még a délutáni csoporthoz, akit ragyás arca és lilás orra tett emlékezetessé. Feltűnően erős, kisportolt testalkata ellenére idő előtt hízásnak indult; hasa kitüremkedett nadrágjából és ingéből.
Külsejük, magatartásuk, megjegyzéseik szelleme és főleg ügyetlenkedésük alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy követőim nem hivatalos megbízás alapján kísérgetnek. Ha pedig nem hatósági személyek, leleplezésük fontos társadalmi érdek, hiszen fellépésükkel hatósági személyt mímelnek, és semmi más céljuk nem lehet, mint a belügyi szervek lejáratása. Az emberek ugyanis fenntartás nélkül civil ruhás rendőröknek nézik őket, és jelenlétük mind a lakóhelyi, mind a munkahelyi közösségben élénk felháborodást kelt. »Ennyi marha erős férfi, hogy valamit dolgoznának inkább« – halottam többször is. »Mi pénzbe kerülhet ez – mondta valaki más –, három ilyen autó, tudod, hogy a BMW 728-as ma Európa legdrágább kocsija?« »Erre van pénz, telik az új lakbérből« – replikázott a harmadik.
A fenfiek jegyében kérem a BRFK illetékeseit, hogy mindent kövessenek el e veszedelmes csoport kézre kerítésére.”
A „szoros követés” nem állt le, kijutott a megtiszteltetésből a szetás Nagy Andrásnak és Kis János filozófusnak is. Utóbbinak a leginkább, őt elgáncsolták és autójukkal szinte nekiszorították egy kőkerítésnek.
Aztán június 22. után abbahagyták. Akorra már ugyanis az egész városban téma volt a demonstratív államvédelmi fellépés. Csak ennyit akartak volna? Vagy rájöttek, hogy nem volt jó ötlet? Húsz közismert értelmiségi, köztük Gobbi Hilda, Major Tamás és Illyés Gyula is a legfőbb ügyészhez fordult, hogy hagyjanak fel ezzel. Míg az ellenzék a belügyminiszternél tiltakozott.
Ne felejtsük, a lengyel szükségállapot kihirdetését és a Szolidaritás szakszervezet betiltását követően a kelet-európai kommunista rezsimek frászban voltak, és idegesen reagáltak mindenféle rendszerkritikus, autonóm tevékenységre. 1982 márciusában MSZMP Politikai Bizottsága határozatban rendelte el „az ellenzéki-ellenséges tevékenység” korlátozását és visszaszorítását. Ebben a légkörben különösen figyelemre méltó az a bátorság és csibészség, ahogy Kőszeg és barátai borsot törtek a rendszer szederjes orra alá.
