Midőn az amerikai polgárháború idején a hórihorgas Lincoln elnök találkozott a Tamás bátya kunyhójának aprócska szerzőjével, a legenda szerint így fordult hozzá: „tehát ez a kis hölgy csinálta ezt a nagy háborút”. Ez, persze, túlzás, de hogy amerikaiak tömegei érezték úgy, tovább már tűrhetetlen embertársaik szabadságtól és méltóságtól való intézményes megfosztása, abban Harriet Elizabeth Beecher Stowe-nak (1811–1896) tényleg kulcsszerepe volt.
„A fiatalok késekkel az agyukban jönnek világra” – hökkent meg az 1850-es években a filozófus Ralph Waldo Emerson (1803–1882), hogy az idő tájt mennyire felforrósodott a vita a rabszolgaság megítéléséről. Ez az ügy mindig is megosztotta az amerikai társadalmat. E megosztottságnak csak a földrajzi és jogi értelemben vett megtestesülése volt az országot alkotó államok szövetségét Délre és Északra hasító Mason-Dixon demarkációs vonal. Lassan százéves adóssága volt már az Egyesült Államoknak, hogy nem törölte el a rabszolgaság minden formáját. Igazából ekkorra mát tényleg csak maroknyi dohány- és gyapottermesztő előjogának számított a rabszolgatartás, a Dél legtöbb fehér polgára nem is álmodhatott róla. A „Dél arisztokráciája” viszont uralta a helyi közéletet, ahogyan sikeresen blokkolta az ország abolicionista törekvéseit is. A meddő és makacs huzakodásban mindkét oldal meglehetősen frusztrálttá vált.
Ebben a közhangulatban – nem túlzás – bombaként robbant 1852-ben egy könyv, Harriet Elizabeth Beecher Stowe regénye, a Tamás bátya kunyhója. A szerző egy nagyhatású presbiteriánus lelkész gyerekeként született Connecticutban, kislánykorában Cincinnatiba költöztek, vagyis Észak és Dél határterületére. Walter Scott romantikus regényei és jámbor vallásos irományok voltak kedvenc olvasmányai. Az abolicionizmus magától értetődő következménye volt neveltetésének és olvasmányélményeinek. Beecher Stowe azonban nem a témáról szóló százhuszonötezredik vitairatot készítette el, amely sokadszor felmondja a szokásos rabszolgaság-ellenes érveket, hanem regényt ír részben saját élményei alapján. (Fontos ihletője volt még Josiah Henson, volt szökött rabszolga 1849-ben publikált emlékirata is.)
Az egy évvel korábban már újságban, folytatásokban megjelenő Beecher Stowe-regény hangvétele, persze, sokban idézi a vallásos példázatok naivitását, de a szövegen így is átüt a bemutatott életanyag drámaisága és magától értetődő igazsága. Ezt Lincoln tömören így fogalmazta meg: „Természetemnél fogva rabszolgaság-ellenes vagyok. Ha a rabszolgaság nem bűn, semmi sem az.”
Bár az amerikai realizmus egyik előfutárának („szülőanyjának”) szokás tekinteni Beecher Stowe-t, könyvének elsősorban nem az irodalmi értékei voltak kiemelkedőek, hanem a politikai és morális üzenete. Ezzel együtt a formai megoldása is – amely annyiban volt szokatlan, hogy a valóság minél hitelesebb ábrázolásának igényével lépett fel, és annyiban volt megszokott, hogy a vallásos és szentimentális irodalmat búvó amerikai közönség által kedvelt erkölcsnemesítő regényeket idézte – hozzájárult ahhoz, hogy egy csapásra népkönyv lett a műből.
A XIX. század legkelendőbb könyvévé vált, és nem csak Amerikában. Angliából félmillió nő írt köszönőlevelet, Oroszországban több földesúr szabadította fel muzsikjait a mű hatására, a mindig takarékos Skóciában pedig sikeres gyűjtőakció folyt az amerikai fekete rabszolgák kiváltására. Nálunk egy év múlva már ki is jött a könyv, az egyik márciusi ifjú, Irinyi József fordította le. Sőt a példátlan siker miatt a szerzőnőnek a regény jobb megértéséhez mellékelt „kulcsát”, olvasási segédletét is átültette magyarra. Igaz, a cenzúra miatt, ki kellett hagyni Beecher Stowe-nak azt a párhuzamát, amely a magyar szabadságharchoz hasonlította a feketék emancipációs küzdelmét.
