„Egyszer még megbánják” – jelentette ki d’Oberkirch bárónő, midőn azt látta, hogy főrangú ismerősei felszabadultan kacarásznak a Figaro házasságának előadásán. Merthogy ő megérezte a társadalmi lázadást a darabban. Sokan nem voltak vele tisztában, állítólag még maga a színmű szerzője sem. Noha ennek azért ellentmond, hogy miután három évig nem engedélyezték párizsi színrevitelét, Pierre-Augustin Caron Beaumarchais (1732–1799) nyeglén azt mondta volna: „a király nem akarja, hogy előadják, tehát elő fogják adni”.
Szép számmal vannak írók, akiknek fejükre nőttek hőseik: önálló életre keltek, és ismertségük, kedveltségük elhomályosította alkotójuk alakját. Figaro is ezt tette Beaumarchais-val. A csavaros eszű, furfangos szolga figurája megvolt már Molière-nél is. De Figaro sokkal több egy élelmes és szavakész bravúrinasnál, ő az első, aki túlnő urán, okosabb nála, ráadásul még neki is van igaza. Ő a rendes ember, nem pedig Almaviva gróf. Figaro nem születése folytán, hanem teljesítménye meg erkölcsisége révén szerez méltóságot, és védi meg emberi méltóságát.
De térjünk vissza a méltatlanul elfelejtett Beaumarchais-hoz, mégiscsak neki van ma nevenapja, nem pedig Figarónak. Szerzőnk fontos szerepet töltött be a francia irodalomban, ő volt az átmenet az enciklopédisták és a forradalmárok között. Ez annál is figyelemreméltóbb, mert élete során leginkább csak meggazdagodni akart, a sikert pedig a pénztárcája vastagságán mérte. Órásnak indult, aztán volt zenetanár, üzleti tanácsadó, sikertelen vesztegető, fegyvercsempész, titkos ügynök, s közben drámaírással is próbálkozott.
Eleinte bukások kísérték írói pályafutását, a fordulatot memoárjának kiadása hozta. A kor közönsége – mondja Szerb Antal – lázasan érdeklődött a perek iránt. Márpedig Beaumarchais-é igencsak különös volt. Egy örökösödési ügyben ő vagyonkezelőként lépett fel, amelyet az ellenérdekű fél, az örökös szimpla lopásként értékelt. Bíróság elő került az ügy. Hősünk nem szerette volna a véletlenre bízni, és megvesztegette a bírót. Csakhogy az számára kedvezőtlen ítéletet hozott, mire a felháborodott Beaumarchais visszakövetelte a pénzt, a bíró pedig feljelentette az írót. A bosszú része volt a memoár. Hát, igen, ez volt az erény százada.
Szóval Figaro nem csak uraságánál, de a megalkotójánál is rendesebb ember. De hogy érdekesebb is volna? Na, az már igencsak kétséges.
