„Semmilyen rossz, amire – állítása szerint – a totalitarizmus megtalálta a gyógyírt, nem lehet rosszabb, mint maga a totalitarizmus.” Az örök lázadó Camus egyik fontos tanítása, amely miatt bérelt helye van emberi jogi kalendáriumunkban.
„Hirtelen feltoluló, szinte fájdalmas baráti érzés Camus egy régi fényképe láttán. Már-már ölelésre tárom a karomat. Eszméletre ébredő korszakom, átváltozásom egész időszaka, amelynek mindvégig egyik arkangyala volt. Egész, néma, kizárólag önmagamra irányuló »forradalmam«…”
„Ha Camus ismerte volna Zrínyit, fejet hajtott volna előtte, mint a Magyar Ötvenhat előtt és A lázadó ember című könyve mottójául a legzrínyisebb mondatot is választhatta volna: »egy menekülése van a legyőzöttnek, ha nem remél menekülést«.”
A fenti idézetek két egymástól messzire kerülő magyar írótól valók, az első Kertész Imrétől, a második Csoóri Sándortól. Csodálatuk, sőt, rajongásuk tárgya egy Algériában franciának született írótársuk, aki végigtépelődte és -betegeskedte rövid, de messzire izzó életét. Albert Camus 59 éve e napon halt meg autóbalesetben.
Ő már régóta „magyar írónak számít”, legalább 1948 óta. Ekkor jelent meg Gyergyai Albert fordításban a Közöny c. regénye. Itteni és nemzetközi sikere nem csak annak köszönhető, hogy mint afféle filozófus, még inkább moralista írónak a mondatai igencsak jól idézhetők írószövetségi vitákban vagy kocsmákban. Camus-nek valóban máig érvényes gondolatai voltak az emberi létállapot abszurditásáról és a politikai dilemmákról is. Gyilkosság, öngyilkosság, népirtás, terrormerényletek, árulás, halálbüntetés. A kelet-európaiaknak kellően érzékeny a fülük van a meghallásukra. Ne is csodálkozzunk azon, hogy egyik példaképe Dosztojevszkij volt.
S ha mindez nem volna elegendő, a baloldali, egykori kommunista (de sohasem moszkovita) Camus látványosan állt ki a magyar forradalom mellett és eltiprása ellen 1956-ban. A kiállása legalább annyira szólt a valós Magyarországnak, mint a forradalom, még inkább az igazságtalanság elleni lázadás és ellenállás ideáját megvalósító országnak. Jó nekünk ebben a tükörben látnunk magunkat. De ez a tükör például már ’53-ban, a berlini munkásfelkelés idején is láttatta, amit mások még nem érzékeltek: „az igazság sohasem választható el szabadságtól”. Valójában az antikonformista író mindig is lázadt az igazságtalanság ellen, akár Algériáról, akár Spanyolországról, a megszállt Franciaországról vagy a polgárháborús Görögországról legyen is szó. Ahogyan Szávai János írja: lázadt a nyomor, a kínzások, a szabadság hiánya, vagyis az ő szemében a Rossz ellen.
Camus szenvedélyes, erkölcsös és okos állásfoglalásaival személyes kockázatot vállalt, mert hazájában sok támadás érte őt, és a legfájóbbak éppen „az övéi részéről”. A Moszkva által megtévesztett, elkábított vagy megvásárolt francia baloldal, különösen a kommunisták többsége szimpla szovjetellenességnek vagy feltűnési viszketettségnek tudta be Camus kiállását. Pedig másról volt szó. Egy rettenetesen fontos felismerésről, amelyet, persze, szeretett írónk meg aforisztikusan is megfogalmazott: „Semmilyen rossz, amire – állítása szerint – a totalitarizmus megtalálta a gyógyírt, nem lehet rosszabb, mint maga a totalitarizmus.”
