Az idő tán az egykor volt hősökkel a legigazságtalanabb. Egykedvűen szeleli ki őket az emlékezetből, nincs tekintettel történelmi érdemekre, kevesen akadnak fenn az emlékezés rácsán. Jacek Kuroń (1934–2004) nálunk már biztosan áthullott a rostán. Lengyelországban azért ez másképpen van. Mondhatni, nem csoda, hiszen Kuroń mégiscsak lengyel volt. Sokan ismerték és szerették őt ott; mint mondták, ő volt a „lengyel ellenzék keresztapja”. De jelentősége túlmutatott hazáján, civil teoretikusként és mozgalomszervezőként regionális, sőt rövid időre világpolitikai szerepet játszott.

„A totalitárius társadalom az egész modern civilizáció görbe tükre” – mondta Václav Havel. Van benne valami. Ahogyan abban is, hogy a totalitárius állam minden államok görbe tükre. A csernobili katasztrófa pedig a totális államot, jelesül a szovjet államot leplezte le, mint utóbb kiderült, visszavonhatatlanul. Még a demokratikus gondolkodású emberek közt is hódít az a nézet, hogy ugyan a totalitárius államok valóban ellenségei a szabadságnak, így az embereknek, és a zárt társadalmak „nyomasztóak” a polgároknak, de azért a diktatúrák bizonyos válsághelyzetekben, ilyenek volnának a háborúk vagy a természeti, ipari katasztrófák, mégiscsak jobban teljesítenek, „hatékonyabbak”. Csernobil ezzel az illúzióval is leszámolt.

Történelmi alkotmányunk egyik legfontosabb alkotója volt a királlyal szemben megfogalmazott rendi, nemesi szabadság elismeréseként kiadott Aranybulla. Rendiség mér rég nincs, az államformánk köztársaság, mégis érdemes felidézni az ősöreg oklevelet. Időszerűségét az is adhatná, hogy az Alaptörvény szerint „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Ez, beláthatjuk, nem könnyíti meg az alkotmánybírók dolgát. Mert ugyan mi köze lehet, mondjuk, az elfogadása idején kétségtelenül vívmánynak tekintett Aranybullának a lex CEU-hoz meg a most tárgyalandó civilellenes törvényekhez? Nem sok. De azért (nem jogi, hanem politikai értelemben) egy kicsi mégiscsak lehet. Mert a maga idejében az Aranybulla is szabadság(jog)okról meg a főhatalom korlátozásáról szólt.

A nagy francia forradalmat (1789) követő években alaposan megnyirbálják a szabadságjogokat a Magyar Királyságban. A viszonylagos jozefinista sajtószabadságot – amikor gyakorlatilag korlátozás nélkül volt olvasható a francia felvilágosodás irodalma – felváltja a cenzurális elnyomás. Magát a felvilágosodás szót is tilos lesz leírni. Egymást érik a konfliktusok az abszolutista államot képviselő cenzorokkal. A költő és lapszerkesztő Batsányi János (1763–1845) is ennek a fordulatnak esik áldozatul. Haláláig a hatalom feketelistájára kerül.