Sikertelen nemzetközi konferenciából számos akad a diplomáciatörténetben. Az egyik leghírhedtebb ezek közül az eviani, amely a náci Németországban az állam által kisemmizett és halállal fenyegetett zsidóknak a „kvóta szerinti” elosztását készítette volna elő. Európa és Amerika békés államai nem kértek a zsidó menekülőkből, nem tették lehetővé a szervezett áttelepítésüket, így kiszolgáltatták őket Hitler terrorjának.
A Roosevelt amerikai elnök kezdeményezésére összehívott konferencián azt vitatták meg a résztvevők, hol lehetne elhelyezni a náci rezsim üldöztetése elől menekülő sok százezer zsidót. Maga Hitler is üdvözölte a kezdeményezést: „Csak remélhetem, hogy a másik világ, amely olyan mély rokonszenvvel viszonyul ezekhez a bűnözőkhöz [értsd: a zsidókhoz], eléggé nagylelkű lesz, hogy rokonszenvét gyakorlati segítségre váltsa. Mi, a magunk részéről készen állunk, hogy mindezeket a bűnözőket ezen az országok rendelkezésére bocsássuk, minden rendelkezésünkre álló eszközzel, akár luxushajókkal is.”
A konferencia végzetes kudarcba fulladt: Ausztrália, Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Írország, Hollandia, Új-Zéland, Norvégia, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, valamint a latin-amerikai országok mind elzárkóztak, egyedül a Dominikai Köztársaság fogadott volna be százezer menekültet. A gyakorlatban végül még ide is csak 800 menekült jutott el. Nem sikerült megegyezni a kötelező kvótákról, az önkéntes vállaláson alapuló „kvóta” pedig nem működött.
Nádas Péter író legújabb könyvében, a Világló részletekben így jelenik meg az eviani konferencia és az üldözött zsidókkal való szolidaritás kudarca. A zsidókat a nácik nem magányosan, elszigetelten rabolták ki, alázták és ölték meg, „nem titokban, hanem a széles nagyvilág tudtával és egyetértésével. 1938 júliusában 32 állam képviselői szentesítették az egyetértést az eviani konferencián. Két évezredes antijudaizmusuk biztosította az államok képviselőit afelől, hogy történjen, ami történik, zsidó menekültet nekik nem kell befogadniuk. Ezeknek a nációknak a képviselői a nácikkal közösen üzentek hadat a humanizmus négy évszázadának.”
Óvatoskodásra, a valódi segítség, a befogadás, a menedékjog megtagadására, persze, sok „plauzibilis indokot” lehetett találni, ezt meg is tették a küldöttek. (Pl. „nehogy felbátorítsunk más országokat, hogy így szabaduljanak meg nem kívánatos kisebbségektől”, „ha idejönnének, akkor majd nálunk lesz antiszemitizmus”, stb.) Ezzel együtt, már akkor is sokan sejtették a résztvevők közül, hogy tragikus következménye lesz a nemzetközi közösség cinkos passzivitásának. Ez a veszély a mai távolinak tűnő fegyveres konfliktusokban is fennáll, de mintha mostani világunk sem venne róla tudomást.
