„Végleg elmúlt az idő, amelyben az európai nemzetek egymással civakodhattak a világuralomért. Európának nincs mit keresnie ebben az irányban, és bármely európai, aki továbbra is világhatalom után ácsingózik, óhatatlanul vagy a reménytelenség, vagy a nevetségesség áldozatául esik, miként a tébolydák megannyi Napóleonja” – írta 1948 júliusában bizakodóan Max Frisch.
Az író nemigen létezik, míg fő műveit ki nem adják. Mai hősünkkel kicsit más volt a helyzet. Az igazi George Orwell (1903–1950) ugyan már évek óta halott volt, mire a „magyar Orwell” – különös körülmények közepette, de – mégiscsak megszületett. Persze, ha csak az államon és állami könyvkiadáson múlt volna, tán soha nem jön világra. Igazán orwelli volt, amilyen pályát szerzőnk befutott a létező szocializmus Magyarországán.
Wannsee az Új Magyar Lexikon szerint Berlin délnyugati peremén található kis tó. „A Ny-berlini Zehlendorfhoz tartozik. Strandfürdő, vízi sport.” Ennyi. Mintha Auschwitzról csupán azt közölték volna, hogy egy lengyel kisváros német neve. A történelmet valamennyire ismerők előtt azonban a „Wannsee-konferencia” a huszadik század egyik legszomorúbb összejövetele. 75 éve itt deklarálta a náci felső vezetés a zsidókérdés „végső megoldását”: itt határozták el 11 millió ember megölését. Wannsee ennek a borzalmas döntésnek a jelképe.
Mészöly Miklós (1921–2001) íróról köztudomású, mennyire szívén viselte az emberi jogokat, a szabadságot, tisztelte az emberi életet és az emberi méltóságot. Gyűlölte a háborút, és ellenezte a halálbüntetést. Teljes írói életművét áthatotta mindez. Közéleti szerepvállalásai során pedig volt bátorsága kiállni a gyengébbek mellett, vagy fityiszt mutatni a hatalomnak. Karakánságát jelzi, hogy például az elsők között írta alá a Charta ’77 tagjainak letartóztatása elleni tiltakozást (1977), elvállalta Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának vezetését (1985) és ő volt a Magyar Helsinki Bizottság első elnöke is.
A szovjet csapatok 72 éve e napon verték ki a németeket és magyar szövetségeseiket Pestről. A főváros ostroma Budán folytatódott tovább. Az „egy szempontból felszabadulás, más szempontból megszállás” kapcsán fontos szólni egy súlyos büntetőjogi és emberi jogi kérdésről, a háborúkban elkövetett tömeges nemi erőszakról. Mindezt sokszor a csend összeesküvése veszi körül vagy kínos tehetetlenség kíséri még nemzedékekkel a történtek után is.
Egy süket és vak öregember tüdőgyulladásban meghalt egy moszkvai tébolydában. Szomorú, de egyáltalán nem szokatlan eset. Béke poraira. Kevesen tudták, hogy nem egy lerokkant vén piásnak, hanem a XX. század egyik hatalmas írójának komor élete ért ezzel véget.
Az első öbölháborút voltaképpen a második keverte rossz hírbe, noha, ez az egyik legjobban előkészített és végrehajtott katonai invázió volt, amelyik példamutatóan széles nemzetközi felhatalmazással és igazságos célokért folyt.
Szaddám Huszein iraki diktátor elnöksége kezdete óta országa területének növelésére törekedett, előbb Irán ellen indított (sikertelen) háborút, majd Kuvait következett. 1990 augusztusában rohanta le a kétmilliós sejkséget. Korábban leginkább azzal volt gondja, hogy szerinte szomszédja nem tartotta be az olaj-kitermelési megállapodást, ám a katonai agressziót mégsem ezzel, hanem azzal az ürüggyel indokolta, hogy „Irak támogatja a kuvaiti szabadságküzdelmeket”. Valójában Szaddám Irakja az iráni háborúban eladósodott, ezen segíthetett volna a hódítás.
Szaddám abban bízott, hogy Amerikát lefoglalják más fontosabb világpolitikai feladatai (például a kelet-európai rendszerváltások), az oroszok meg egyébként is meggyengültek a térségben. Azonban nagyon elszámította magát (nem először, és nem is utoljára). Az ENSZ Biztonsági Tanácsa ugyanis egyből elítélte a katonai agressziót, és felszólította Irakot a kivonulásra. Aztán embargót is bevezetettek Bagdad ellen, majd ultimátumot is adtak. De ez és a NATO-erők felvonulása sem bírta jobb belátásra a diktátort. Egy nappal az ultimátum lejárta után megkezdődtek a légi csapások, februárban pedig nem több mint száz óra alatt a szövetséges szárazföldi erők térdre kényszerítették az iraki hadsereget.
Szaddam Husszein 1991. február 26-án bejelentette a kivonulást Kuvaitból, két nappal később pedig elfogadta az idősebb George Bush amerikai elnök által hirdetett tűzszünetet. Győztek a szövetségesek (köztük Magyarország is). Kuvait visszanyerte függetlenségét.
Utólag vannak, akik úgy okoskodnak, hiba volt megállni, az inváziós sereg könnyedén bevehette volna Bagdadot, és megdönthette volna a diktátor uralmát, amivel minden további bajt meg lehetett volna spórolni. Igen, akár így is történhetett volna. Csakhogy Bush elnök, a szuperhatalomként egyedüliként maradó, az „új kabátját” éppen csak próbálgató Amerika vezetője nem akart a nemzetközi felhatalmazáson túlterjeszkedni, és nem kívánt a szövetségeseivel konfliktusba keveredni. Az akkori ismereti alapján megfontoltan, jól döntött. Persze az utólagos jósoknál még ő se lehet bölcsebb.
25 pontban összeszedtük, mit végeztünk 2016-ban, és a Helsinki Bizottság milyen eredményeket ért el ügyfelei és a magyar jogállam védelme, az emberi jogok érvényesülése érdekében.
