„Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot! Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat! Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!”

Még ki sem tört a forradalom, az egyetemisták 16 pontos követelései közé már 1956. október 21-én bekerültek a legalapvetőbb szabadságjogok, és részben ezekért vonultak az utcára a fiatalok két nap múlva. Merthogy az emberi jogok hiányát különösen megszenvedte a magyar nép. A legalapvetőbb jogok brutális eltiprása nélkül nem lehetett volna fenntartani a diktatúra sztálinista változatát, és nem lehetett volna szovjet gyarmattá tenni Magyarországot.

Közel tizenhárom évig vezettem a Helsinki Bizottság börtönmegfigyelő programját, amelynek felmondásáról egy hete adott hírt a sajtó. Mi a „Helsinkiben” a döntésről már szeptember 1-én értesültünk, akkor jött meg a hivatalos felmondás. Szeretnék néhány dolgot leszögezni azok számára, akiket mélyebben is érdekel a téma.

Öt civil szervezet tette közzé szakmai álláspontját a magyar illiberális állam működéséről: milyen országban is élünk ma? Mindezt érzékletesen szemlélteti Soltész Miklós államtitkár minapi levele, aki egy szimpla adatkérésre ugyan nem adott elfogadható választ, de megragadta az alkalmat, hogy kioktassa a Helsinki Bizottságot, miszerint szemben velünk „a karitatív szervezetek becsülettel s a legnagyobb odafigyeléssel, törődéssel végzik a dolgukat. Önöket ezzel ellentétben azért fizetik, hogy Magyarország ellen pereket indítsanak. kérem, hogy Soros György sok százmillió forintos támogatásából inkább az ország építésén fáradozzanak.” Tisztelt közpénzből fizetett államtitkár úr, mi, polgárok az államtól és képviselőitől jóindulatú semlegességet, legalábbis semlegességet, valamint szakszerűséget várunk el, nem pedig hatalmi arroganciát és kioktatást. 

Hat év alatt 37 rab lett öngyilkos – írta meg a Magyar Nemzet. Ez nem számít nemzetközi összehasonlításban kirívóan nagy számnak, ahogyan a hazai „civil világban” ennél rémisztőbbek az öngyilkossági adatok. De mégiscsak elgondolkodtató, hogyan fordulhatnak elő ekkora számban tragédiák olyan helyeken, ahol a rabok szoros őrizetben vannak, "vigyáznak rájuk". A Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint a büntetés-végrehajtás vezetése és a börtönparancsnokok valóban kiemelt figyelmet fordítanak az öngyilkosságok és önkárosítások megelőzésére. Ez az erőfeszítés azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének mulasztások, egyéni, sőt rendszerhibák.

Fotó: Magyar Nemzet

A védekezés lehetőségének a teljes elutasítása nem azonos a pacifizmussal. A pacifizmus nem azonos az erőszakmentességgel. Az erőszak elutasítása lehet akár teljes is, de megfogalmazódhat erkölcsi törekvésként is. Nem meghunyászkodásról, nem önfeladásról van szó. Az erőszakmentesség nem azt jelenti, hogy jámbor jószág módjára kerüljük a konfliktusokat, és alávetjük magunkat az agresszor akaratának, hanem azt, hogy a vitás kérdések rendezésénél elvetjük az erőszak alkalmazását, mi nem lépünk fel erőszakosan. Mahatma Gandhi születésnapját 2007 óta ünnepeljük az erőszakmentesség világnapjaként.