Immanuel Kant (1724–1804) – mint a felvilágosodás korában annyi más filozófus – enciklopédikus elme volt. Nem csak azért, mert, persze, elképesztően sokat tudott, de azért is, mert mindenről volt véleménye, legalábbis mindenhez hozzá akart szólni, rendíthetetlenül bízott az ítélőképességében. Így az sem véletlen, hogy a „königsbergi bölcselő” ma bogaras fickónak tűnne számunkra. Úgy képzelte például, a poloskák csak fényben szaporodnak, ezért soha nem engedte, hogy hálószobája spalettáját kinyissa hű szolgája, Lampe. Kant sem volt tehát mindenben tévedhetetlen. De az emberi jogi szemlélet megalapozásában elévülhetetlen érdemei voltak.
A nagy német gondolkodó és mai követői racionális magyarázattal igyekeznek igazolni az emberi jogok mint morális jogok létét és érvényességét, amelyek nem függnek pillanatnyi hasznosságuktól. Eszerint az embert eszes és akarattal megáldott lényként szükségszerűen fel kell ruházni szabadsággal. Mivel az ember szabadon és autonóm módon cselekszik, ezért képes arra, hogy erkölcsi törvényeknek megfelelően viselkedjék. A legfőbb, feltétlen erkölcsi parancs (kategorikus imperatívusz) szerint „cselekedj úgy, mintha cselekedeted maximájának [alapszabályának] akaratod révén általános természettörvénnyé kellene válnia”. A könnyebb érthetőség kedvéért, íme, egy profán példa: a nyilvános WC-ékben mostanában felbukkantak olyan „eligazító feliratok, amelyek arra intik a vendéget, hogy hagyja a helyiséget olyan állapotban, amilyenben később maga is szívesen használná. Vagyis úgy cselekedjék a mellékhelyiségben, mintha annak „általános természettörvénnyé kellene válnia”. Ez hamisítatlan kanti megközelítés.
Kant alkotta meg – a ma használt formájában – az emberi méltóság fogalmát is. „Mert valamennyi eszes lényre érvényes az a törvény, hogy saját magát és mindenki mást sohasem szabad puszta eszközként kezelni, hanem mindenkor egyszersmind öncélként is. Emiatt viszont a közös objektív törvények rendszeres kapcsolatot teremtenek az eszes lények között, vagyis olyan birodalmat, amelyet, mivel ezek a törvények a szóban forgó lények kapcsolatát a célok és eszközök szempontjából tartalmazzák, a célok (persze csak eszményi) birodalmának nevezhetünk. […] A célok birodalmában mindennek vagy ára van, vagy méltósága. Aminek ára van, annak helyébe egyenérték gyanánt másvalami is állítható; ami viszont minden ár fölött áll, tehát aminek egyenértéke sem lehet, annak méltósága van. […] Mármost a moralitás az egyedüli feltétel, amelynek megléte egy eszes lényt öncéllá tehet, mert csakis általa válhat valaki törvényhozó taggá a célok birodalmában. Ennélfogva egyedül az erkölcsiségnek és az emberiségnek – amennyiben erkölcsiségre képes – van méltósága.”
A jogi normák (a pozitív jog) és az erkölcsi parancsok különböznek egymástól, ugyanakkor hogy utóbbiak érvényesülhessenek előbbiekre, a jogi értelemben vett törvényekre van szükség. A kategorikus imperatívusz minden ember méltóságának feltétlen tiszteletét követeli meg. A jogrendnek a személyek szabadságát kell biztosítani, mert jogi parancsok nélkül egyesek megfoszthatnának szabadságuktól másokat.
Egy posztba ennyi fért most. Ha valamivel bővebben érdekel a téma, fellapozhatod Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila Emberi jogok c. kiváló kézikönyvének idevágó részét. Na, és – bár nem kategorikus imperatívusz – akár olvashatsz Kantot is.
