A politikai ellenfelei által később „malmesbury-i szörnyetegnek” titulált Thomas Hobbest (1588–1679) európai tanulmányútja és találkozása Galileivel győzte meg végképp arról, hogy életének fő hivatása a filozófia. A természetjogi gondolkodók – tehát az emberi jogok elméleti megalapozói – közül ő annyiban mindenképpen továbblépést jelentett elődeihez képest, hogy az állam hatalmát nem isteni vagy törvényből származtatta, hanem szerinte az emberek közti szerződésen alapul, tehát emberi alkotás.
Szemben azokkal, akik idealizálják a természeti, „történelem előtti” állapotokat, vizsgálódásai során a legjobb politikai rezsimet keresve Hobbes arra jutott, hogy közhatalom nélkül, pusztán a természetes jogokkal az emberek folyamatos veszélyben éltek. A természetes jogokat összeegyeztethetőnek, sőt kívánatosnak tekintette a hatalommal, akár az abszolút hatalommal is. Fő művében, a Leviatánban (1651) kifejtettek szerint a természeti állapotban mindenki mindenkinek farkasa volt, és „az emberi élet magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid” volt.
Ebben a helyzetben az emberek társadalmi szerződéssel (valamiféle alávetési kontraktussal) átruházták a fölöttük álló, szuverén hatalomra a természetes jogaikat. E hatalom feladata, hogy megvédje a szerződőket másoktól, s ha nem teszi, a szerződés semmis. A saját élet és biztonság védelme, valamint az ellenállás joga felette áll az alávetési szerződésnek. (Politikai programként ez köszönt majd vissza Thomas Paine-nél és az amerikai függetlenségi küzdelmekben is.)
A koraújkori angol filozófus elméletében ott találni a ma szitokszavaknak számító politikai ateizmus és politikai hedonizmus magvait, ahogyan politikai filozófiájában tetten érhető az idealista hagyomány is. Hobbes érveiből az abszolutista állam éppúgy meríthetett, ahogyan a liberálisok is. De hát a kés is egyaránt használható kenyérszelésre és gyilkolásra. És erről már nem a mesterien kifent kés tehet.
