Nemrég festményt kaptunk egyik ügyfelünktől. Az afgán menedékkérőnek abban segítettünk, hogy védelmet kapjon Magyarországon. Képe egyszerre szól az ő és a bibliai elődök meneküléséről. Ikonográfiai segédlet a mű jobb megértéséhez.
Régen megszoktuk már, hogy úgy gondoljunk a világra, mint képre. Olyanra, amit be lehet keretezni akár és felrakni a falra, olyanra, amit ki lehet vágni és kiposztolni az üzenő falunkra. Mégis annál nagyobb a meglepetésünk, ha valóban olyan képpel szembesülünk, amelyen ott van a világ a maga állapotával és történetével.
Az ipari méretekben történő képtermelés és -publikálás (az „elektronikus képáradat”) korában szinte megszűnt a képek önmagukon túli jelentése és jelentősége. A „hiteles képek” piciny enklávékba szorultak vissza, ahol a kép alkotója és nézője is osztozik a kiválasztottak paradox helyzetében. Ez ugyanis egyszerre emeli meg és sodorja veszélybe a „kép jelentésének” elrejtőjét és megfejtőjét. A hiteles kép sokszor nem csak „értékes”, de „veszélyes kép” is egyben.
Ez a fajta kockázat, persze, nagyon különböző. Nálunk sokkal kisebb, mint az iszlám világában. A képeket ott övező ilyen-olyan fokú tilalom (a táliboknál például igen szigorú, sokszor halálos tilalom) felértékeli a képet mint mimetikus médiumot. A szabad hozzáférés és tiltás, a szabad látás és tabusítás feszültségterében tesz szert hatalomra. S ha az kultikus természetű, kultusza a személyes szabadság szimbólumává emelkedő szabad pillantás kultusza – tudjuk a fatvával sújtott Salman Rushdie-tól.
A menekült alkotó
Omaid festményén is a szabadság, legalábbis a szabadság lehetősége jelenik meg. Bizonyos befogadás-esztétikai irányzatok igyekeznek a művet függetleníteni az alkotóról, mondván az értelmezés szempontjából irreleváns, ki írta, ki komponálta vagy – mint jelen esetben – ki festette azt. Ez esetben mégis érdemes tudni, hogy a kép készítőjét nemrég ismerték el menekültként Magyarországon. Afganisztán kellős közepén született és élt 45 éven át, a megvetett hazara kisebbséghez tartozik. Azért kellett elmenekülnie, mert a nők egyenjogúságáért küzdött, és sem ez, sem hazara volta nem volt jó pont a táliboknál. Többször megverték és fogva tartották. Hét gyereke van. Négy és fél éve előbb Iránba ment családjával, majd Törökországba már csak ő indult el. Hosszú útján a legtöbbet, majdnem három évet Bulgáriában töltötte. Menedékkérőként 2015 nyarán regisztrálták először, majd eljutott egész Svédországig, ahonnan „visszadublinozták”, azaz az uniós dublini rendelet alapján visszaküldték Magyarországra, hogy a menekültügyi eljárást itt folytassák le.
A kép év elején készült, miután a menekültügyi hatóság először még elutasította kérelmét, de a bíróság – Sánta Szabolcs Miklósnak, a Helsinki Bizottság ügyvédjének közbenjárására – már új eljárásra utasította a hivatalt. Omaid képén éppen ez a bizonytalan, kétséges helyzet látható. Felfénylik a menekülés reménye, de a tajtékos hullámok közt evickélő magányos alakot akár örökre elnyelheti a sötét mélység.
Noé és bárkája egy 16. századi olasz falfestményen
Omaid munkájában igazán nem nehéz felismerni Jónás és Noé próféták történeti ábrázolásának ikonográfiai hagyományait. Mindkét próféta története közismert, a Bibliában és a Koránban is egyaránt megtalálható, gyakran ábrázolt história.
Noé-reminiszcenciák
A kép felső részén a szárazföld látható. Bár inkább síkot, tengerpartot látunk, valószínűleg mégis inkább maga az Ararát, a megváltás földje (az emberi gonoszság és erőszakoskodás nélküli, megtisztult, új világ) lehet ez, ahol a negyven napos özönvíz és hosszú hánykolódás után Noé bárkája – méhében a megmentett földi élettel – partot ért. Fennsík.
Az Omaid festette bárkáján három zászló lobog, az ENSZ-é, az Európai Unióé és középen a Helsinki Bizottságé. (Nyilván, ennél a motívumnál nem kell keresgélni szakrális és ikonográfiai előképeket.)
A hajótestet tündöklő fény övezi. A dicsfény, nagy világosság vagy szokatlan fényjelenség számos kultúrában egyértelműen isteni természetű, és szorosan kapcsolódik a sikeres menekvéshez. Nem csak későantik manicheusok építették egész vallásukat a fény és a sötétség egymást feltételező jelenlétére, hanem ez a Biblia és a Korán alapmotívuma is azok folytonos harca. Isten első szava: „Legyen világosság.” Ez az isteni világosság nem azonos a csillagok sugározta fénnyel, amely csak a teremtés negyedik napjától létezik. Magát az Istent is a fény úgy fogja körül, mint köntös a viselőjét, ezért képes ez a fényesség másutt is úgy előtűnni, mint védelmező erő. Ez a fajta ikonográfiai hagyomány jelenik meg menedékkérőnk képén – a dicsőséges zászlókkal feldíszített bárka tündökletes fényárja nem egyszerűen hívogat, hanem védelmet ígér.
Noénál a kikötésnél az Úr szivárványt bocsátott a földre, amely az Isten és az ember szövetségét és a haragvó fennebbvaló megnyugvását jelezte. Ezt az optikai jelenséget „váltja ki” itt a káprázatos napfény. Noé előbb hollót, majd galambot bocsátott ki, hogy megtudja, kiköthet-e már. A fehér galamb csőrében olajággal békeszimbólum lett világszerte. (Itt Picasso rajza látható.)
Omaid képén nem látni madarat, viszont a bárka mellett – osztozva a fényárban – egy fehér virág lebeg. Akár gyöngyvirágnak (Convallaria majalis) is vélhetnénk, pontosabban ennek a közkedvelt, Ázsiában is honos, nyirkos talajon virító gyógynövénynek a csokrának. Ezt a liliomot nevezik Mária virágának is, a néphagyomány szerint a Golgotáról hazatérő Mária földre hulló könnyeiből keletkezett. Közismert Krisztus-szimbólum.
De tüzetesebb vizsgálat után látható, mégsem gyöngyvirággal, hanem a hegyes csészelevélkék miatt mégiscsak egy másik virágfajjal van dolgunk. Hogy miféle lehet, ahhoz botanikai ismeretünk kevés. Meglehet, csak a művészetben megtalálható „általános virágról” van szó („virágnak virága”). A lényeg, hogy ez a virág (akár Noé galambja) jó hír és béke hírhozója (híradója).
Jónás-reminiszcenciák
A kép alsó része akár egy tragikus hajótörésről szólhatna, mint Géricault A Medusa tutaja (1819) c. képe, amely egy kannibalizmussal megspékelt híres haváriát ábrázol. De itt biztosan nem erről van szó. A kép centrumába tartó magányos alak sokkal inkább Jónás történetét idézi meg. Az engedetlen Jónás bujkál az Úr és az ő akarata elől. Hajóra száll, miatta az Isten vihart támaszt, mire a megrettent hajósok behajítják a tengerbe. A víz lecsendesedik, Jónást bekapja egy óriási cet. Három napot és három éjjelt tölt ott, majd a lény, amely egyszerre megmentője és börtöne, végül kiöklendezi a prófétát.
Festőnk – bár a menekültügyi eljárás ide kötötte Magyarországról Svédországba ment, mintegy ellenszegült a fensőbb akaratnak, akárcsak a Ninivébe küldött Jónás, aki Jáfóba szökött.
Az viszont nem világos, hogy a tengerben küszködő magányos alak (aki maga az alkotó – tőle magától tudjuk) éppen a cetkaland előtt van vagy utána van-e. Úgy sejtjük, hogy inkább előtte. Hiszen mozdulatai kétségbeeséséről árulkodnak, levegő után kapkod vagy a távoliaknak integet – ráadásul a kanonizált Jónás-történet szerint a cet egyenest a földre köpi ki, nem kell még egyet úsznia. (Lásd Tintoretto manierista remekművét, amelyen a nagy bajuszú cet egyenesen házhoz szállítja Jónást.)
Szóval minden valószínűség szerint a cet csak ezután érkezik. Valahol a tengerben úszik hősünk felé, akár Albert Pinkham Ryder szimbolista festményén (1895). Ha nem érkezik meg időben, a kép hőse elpusztul.
A kétségbeesetten evickélő megindítóan magányos figura drámaian adja vissza a festőnk egzisztenciális kiszolgáltatottságát. Ez esetben leginkább Goya fuldokló kutyáját tekinthetjük előképének.
Omaid foglalkozása a hivatalos magyar iratokban félrefordítva úgy szerepel, mint „artista”. Pedig nem zsonglőr vagy légtornász ő. Egyszerűen artistnak, azaz művésznek tekinti magát. Női jogok védelmezőjeként menekült el, vándorlása során válik művésszé, egyaránt megszenvedte a személyes és művészi szabadságát. És pokoljárása nem ért véget: az egyik magyarországi táborból a másikba kellett áthelyezni, amikor buzgón vallásos, de nem éppen jámbor honfitársai számára kiderült, miféle „istentelenséggel” foglalkozik. Ő aztán szó szerint a saját bőrén érzi, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Mesterségbeli tudása, nyilván, még kezdőre vall, és naiv művészet, amit művel, de alkotói hitelessége már erről, a Helsinki Bizottságnak ajándékozott képről is lerí. Köszönjük, Omaid.
Zádori Zsolt
(Ügyfelünk neve kitalált, történetének többi részlete viszont igaz.)
2015-ben percenként 24 embernek kellett elmenekülnie otthonából. Sokan közülük csak saját országuk másik részén találnak ideiglenes biztonságot, több mint 24 millióan a hazájukat is el kellett, hogy hagyják.
TÁMOGASS MINKET ÉS ÜGYEINKET!
