„Gonosz etűd.” Ez az elnevezése annak a szokatlan stílusgyakorlatnak és pedagógiai módszernek, amelyet Székely Iván honosított meg a sajtóetika-oktatásban. A hazai jogvédő szcéna egyik legszínesebb figurája arra buzdít, használjuk a módszert akár civil emberi jogi vagy kisebbségi aktivisták képzésére is.

Szűk szakmai vagy mozgalmi körökben ha nem is „az az általános nézet”, hogy rajtunk kívül mindenki buta vagy szörnyeteg, de legalábbis értetlenül állunk számunkra magától értetődő elvek, szabályok és erkölcsi parancsok megsértése vagy megcsúfolása előtt. Ez csoportösztön, minden közösségben ismeretes. Pedig a józanész és a tapasztalat is azt mondja, hogy semmi sem természetes, s nagyot hibázunk, ha nem akarjuk megérteni mások nézeteit. Emellett jó embernek is lehetnek rossz eszméi és választásai. Nem is szólva arról, hogy senki sem birtokolja a mindent helyesen tudás képességét. A megértés nem jelent szükségszerűen elfogadást. Praktikus haszna viszont, hogy képesek leszünk felismerni azokat a lényeges pontokat, amelyeknél érdemes korrigálni saját nézeteinket, valamint vitatársaink eszejárását kiismerve kellőképpen felvérteződünk az „eszmék csatájára”.

Eredetileg Székely Iván ennél kisebb célokat tűzött ki, amikor a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán (BKF) kidolgozta a „gonosz etűd” műfaját. Sajtóetika kurzusát feldobandó, arra kérte a hallgatókat, különféle műfajokban (interjúban, riportban, tudósításban, hírben, kommentárban stb.) készítsenek hipotetikus példákat, azaz etűdöket, amelyek révén be tudnak mutatni egy-egy médiaetikai problémát és megoldási lehetőséget. Vagyis valójában két etűd született: egy etikátlan meg egy etikus, egy gonosz meg egy jó.

Mint annyi minden más, a sajtómunka terén sem határolható le elvágólagosan, mi is volna az etikus, a legizgalmasabb problémák éppen a szürke zónában találhatók. Ami elmegy például egy esti tévés magazinműsorban, tilos egy délutáni hírműsorban. Az etikátlanságok pedig sokszor nem szándékosak, rasszista, szexista vagy emberi méltóságot sértő kitételek, beállítások a készítők szándékától függetlenül is előadódhatnak. A kontextus alapvető fontosságú. Az etika határait többnyire az etikátlanságok alakítják ki. Jól mutatja mindezt az is, hogy az etikai kódexek, ajánlások többnyire tiltásokkal operálnak: ezt vagy azt nem szabad, illetve kerülni ildomos.

Azon kívül, hogy a tanár és a diákok jól elszórakoznak az etűdökön, mert gonoszkodni az oktatás biztonságos és társas keretei között önmagában szórakoztató mulatság, mégis milyen célja van a stílusgyakorlattal Székelynek? A cél kettős volt. Az egyik az érzékenyítés. Az a törekvés, hogyha diákok majd újságíróként, szerkesztőként, tévésként munkába állnak, nagy eséllyel ismerjék fel az etikátlanságot. A másik cél pedig az önkontroll fejlesztése volt. Ha majd kollégáik vagy főnökeik akarják rávenni őket „nem teljesen korrekt” dolgokra, a „lejtőn” tudjanak megállni és nemet mondani.

Székely Iván publikálta sokéves tapasztalatait. És a problémák, veszélyek ellenére is úgy látja, a diákok sokkal jobban felfogják az újságírói módszerek közti választás jelentőségét, illetve etikai dimenzióját (a cél nem szentesíti az eszközt!), ha – legalább „laboratóriumi körülmények között” – maguk is élhetnek az etikus és etikátlan fogásokkal. Székely tanár úr ezzel együtt arra figyelmeztet: „A gonosz etűdöt természetesen nem »alkalmazhatjuk« oktatási kereteken kívül, megfelelő szimulációs körülmények között azonban igen, akár a médiaetika területén, akár más olyan területen, ahol az etikus és az etikátlan elkülöníthető és értékelhető – persze csakis in vitro, vagyis az oktatás pszichológiai és szakmai korlátai között. Ahogy a veszélyes vírusokat, génmanipulált mikroorganizmusokat is gondosan el kell zárniuk a kísérletező laboratóriumoknak, ugyanígy kell tenniük azoknak, akik a média vagy a közbeszéd vírusaival szemben kínálnak virtuális immunizáló oltásokat.”

Írása végén két fejlesztési lehetőséget azonosít. Az egyik a gonosz etűdnek médiaoktatás más területein való alkalmazása. Óva int viszont az üzleti és kormányzati kommunikáció oktatásában való felhasználásától. (Látva, a „gonosz etűdök” Kormányinformáció néven futó mostani „éles bevetését”, nem tudunk vele vitatkozni.) A másik – számunkra fontosabb – lehetőséget Székely a tematikus kiterjesztésben találta meg: olyan önismereti, jogtudatosító, civil aktivisták képzésére és kurzusaira gondol, ahol a résztvevőket az alapvető jogi normák tiszteletére és gyakorlatára kívánják nevelni.

Hogy igaza van-e Székely Ivánnak? Azzal aligha lehet vitatkozni, hogy a jogvédőket is érdemes megismertetni nem csak a durván emberiméltóság-sértő, de a rafináltan, a „gondatlanságból elkövetett” meg a többség előtt rejtve maradó etikátlan magatartásokkal is. Hogy ehhez a „gonosz etűdök” visznek-e közelebb? Érdemes lenne kipróbálni.

Bizonyos pedagógiai iskolák eleve elutasítják, hogy a gyerekek megismerjék, sőt szándékosan maguk állítsák elő a „hibákat”, mondván, azt tanulnák, sajátítanák el. Ez azonban aligha van így, a hibás, a helytelen felismerése nem tesz valakit automatikusan rosszá, viszont felkészít éles helyzetekre. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek” – mondja Shakespeare „tudatosan gonosz” hőse, a későbbi III. Richárd. Lehet-e gond nélkül eljátszani ezzel a szereppel? Ha megmaradhat szerepnek, miért is ne lehetne.

Zádori Zsolt