A Helsinki Bizottság hat jeles írót arra kért föl, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének a civil szervezet számára különösen becses cikkeire írjanak verset, novellát, irodalmi szöveget. Ezeket a 25 éves egyesület születésnapi ünnepségén adták elő Keszég László rendezésében. Közreműködött: az Amoeba zenekar, Rezes Judit, Keresztény Tamás, Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Kata.
Az elkészült művek közül Erdős Virág verse után másodikként Parti Nagy Lajos írását adjuk közre, amit a 3. cikk inspirált a kínzás tilalmáról:
Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.
Parti Nagy Lajos
Egy semmiség körvonalai
Nem kitalálom, inkább találom, abból lesz ez a fikció, aminek kedvéért átteszem első személybe, emígyen osztva meg szimpátiám szétfoszló, rosszkedvű maradékát. Megengedem, talán nem is jó a példám, ha csak az indulatos szóval való kínzást nem tekintjük ugyanolyan kínzásnak. Nyilván nem – egy olyan világban ahol tömeggyilkolnak, lefejeznek, ölnek, rabszolgaként tartanak másokat családon belül és kívül, a verbális agresszió semmi, pláne, ha nem is arra irányul, aki bepisiléssel, meg az osztálytársak előtti szégyenkezéssel a legjobban megszenvedi.
***
Történik, hogy viszem a kicsi gyerekemet iskolába, sietünk, erre nem ott van az a geci tábla?
De ott van.
Látom, nem vagyok vak, de nincs-e előrébb egy ilyen majom tiltásnál az a tiltás, a tanítónénié, hogy ugye el ne késsünk, mert bajok lesznek. És ez alapdolog. Ha egy ilyen lenne kitéve, nem hajtanék be. Engem a főnök büntet meg, ha elkések, én meg téged. Majd ha főnök leszel, ezért járatlak iskolába, akkor késhetsz, ami jólesik. Erre nevelem a gyereket, a pontosságra, persze nekem is rohannom kell, illetve kellene, ha többszörösen kitűntetett iskolarendőrként nem állítanám meg magam a Behajtani tilos táblánál, hogy álljon már meg az a sietős hová-hová.
Erre én, mert szerencsére a céges furgonnal jöttem, lényegében szelíden kiszólok, hogy célforgalom vagyok, vagyis én itt rakodni fogok. Mit csináljak, ha ebben a világban muszáj életrevalóságra nevelni a gyerekemet, hogy föltalálja magát a jég hátán a maga erejéből, mert máshogy megeszik és csumára kitörlik vele azt, amit. Az egyetlen gyerekemmel! Melyik szülő hagyja ezt? Az nem is szülő. Ha nem ülsz az asztalnál, mindjárt rajta leszel az étlapon, ahogy ezek ott fönt mondják. Persze, hogy kitalálom a frankót, ha már törvényt nem hozhatok.
De hiába jövök a rakodással, mert sokat látott rendőrként nagyon is jól ismerem az ilyen trükközését az elkövetőknek, s kicsit emeltebb udvariassággal mondom magamnak, hogy a kiegészítő tábla nem a célforgalmat, hanem az engedéllyel rendelkezőket engedi be. Hadd lássa az a gyerek, mert erre okítom őket, ezért vagyok iskolarendőr, hogy milyen, ha rend van, és a kreszben is, a tisztességben is a szabály az szabály, amire én háromnegyed nyolc után nagy ívben szarok, hát csak fontosabb egy ilyen zsaruk-karikájánál, hogy beérjen a kisfiam a kötelességére. Látom, hogy vörösödök a rajtakapottságtól a gyerek előtt, de mindegy, jobb a békesség, tessék, baszod, visszatolatok, mit csináljak? Ha egyszer arra nevelem, hogy tisztelje a rendőröket, nem vághatom magam pofán.
Leparkolok, de majd eldurran az agyam, mert pontosan tudom, miket gondolok most magamban, csupa olyasmi trágárságot, amit egyenruhában eltűrni nem lehet.
Villámgyorsan kiszállok, kirángatom a gyereket, tán az ajtót is bebaszom, és tény, ami tény, mondok valami olyasmit a kisfiamnak, hogy „büdös geci rendőr”, ami lehet, hogy általában helytelen, pláne, hogy egész tisztán meghallom a súlyosan becsmérlő szavakat, egy gyerek előtt, mer hülye nem vagyok, sőt egyenesen rám nézek közben, bele a pofámba. Provokatíve. A kérdés, a nyúl viszi-e a puskát vagy a fegyveres testület. Ahol rend van, ott ez nem kérdés.
Ilyenkor nincs más választás, mint odamenni, azért vagyok rendőr, fegyverem van, ami kötelez, hogy ne hagyjam, ha a mocskos szám az együttélés normáit áthágja, a tanulóifjúság előtt különösen, mert ugye, az időpontra való tekintettel egyre több tanuló érkezik, és kénytelenek látni, hogy az osztálytársuk apja még jó, hogy nem pitizni kezd egy ilyen behajtanácnak, ezért amikor elkérem a személyimet, mondjuk, nem épp villámgyorsan adom oda, mer minek kéri el másért, mint a szopatásért, hogy ne siethessek szülő létemre.
Még a nevemet se tudom elolvasni, amikor hisztérikusan, sőt tettlegesen kikapom a kezemből az okmányt, kizárólag azért, hogy majd a jogosítvánnyal és a forgalmival adjam vissza, ahogy szokás, de ez nem jó ötlet, mert sajnos a visszaadáson túlhaladnak az események és félreértést szülnek. További állítólagos szidalmazás keretében elindulok a suli felé, gyere, mondom, menjünk, egy ilyen kis „köcsög” miatt az én gyerekem ne késsen el.
Már kifejezetten hangoskodok, sőt hőzöngök magammal, le kell szögezzem, hogy a gondjaimra bízott kis nebulók és szüleik előtt, akik, ismervén engem, láthatóan az én oldalamon állnak. Naná, majd a rendőrén, a magyar a rendőrállamot még csak-csak bírja, de a konkrét rendőrt a szabadságszeretete nem nagyon tűri. Intézkedési kötelezettségem következtében foganatosításba kezdek, hogy haladéktalanul menjek a gépjárművemhez és tegyem fel rá a kezem szaporán, mert elő leszek állítva igazolás megtagadása miatt, de ott helyben, a rémülten bőgő gyerekem és a kis pajtásai szeme láttára.
És füle hallatára, mert ezt is legalább négyszer kell elmondanom és persze, hogy nem épp barátságosan, hiszen kinek kell az ilyen botrány-féle? Nem vagyok én bűnöző, mondom a helytelenítő szülőknek, akik mind meg vannak velem elégedve, konfliktuskezelés-tréninget is tartok, minek következtében meg tudom ítélni, ha ellenállásba ütközöm, amit arányosan és szakszerűen le kell törnöm, hát hogyne rángatnám a karom? Persze, hogy rángatom, mikor meg akar bilincselni, mint az amerikai sorozatokban, csak ott nem sikítozza a másodikos gyerek, hogy apu, apu, ne állj ellen a rendőri intézkedésnek, mert egyedül végzett előállításnál kötelező a bilincs használata.
A bilincselést „előre” helyzetben szabályszerűen végre is hajtom, amitől, tisztesség ne essék szólván, annyira eldurran az idegem, hogy a meglepődéstől, hogy ezt máma lehet, ellenállni egy rendőrnek, és a megaláztatástól lényegében sírni kezdek a saját fiam előtt, hogy engedjem el magam, nagy visszatetszést keltve a szülők körében. Beleértve a kisiető igazgatónőt, akinek a szíves tudomására hozom, hogy nem álltam ellent, mégis meg kell bilincselnem magamat, mer máshogy nem biztosított a járőrautóbani beülésem.
Tudod, ki ülök!
Négyszeri hangos felszólításomra is nemleges feleletet adok, szerintem emberileg érthetően, hiszen a tekintélyem forog kockán, és nem mindegy, ki milyen emléket visz egy életre magával erről az eseményről. Vagyok-e valaki vagy nem. Ezért rádión hívom a kollegákat, mondja meg, aki tudja, milyen világ az, ahol négy rendőrautó jön ki rám, mikor én egy szál egyedül csak pontosan, szépen akarom iskolába vinni a gyereket, aki rendes gyerek különben, őt is tanítom, ha talán nem is effektíve, hanem példával, kiállással, alakisággal. Csak ám ezek után mit mondjak neki, ha a kicsike orra előtt bilincselik meg a szegény, balhézó apját, mint valami lúzert, aki nem tudja betartatni a törvényt.
Fegyverrel az oldalamon még nagyon is finom vagyok, be is takarhattam volna, amilyen ideg voltam, hogy a vókitókija beleszalad a tányérsapkás agyába, ne féljek. Garázda szidalmazásnak hallatszó állampolgári méltatlankodásom ellenére be vannak tuszkolni kénytelenek az egyik járőrkocsiba, és akárki akármit mond, ez kelti a szülői helytelenítést, nem az arányos és határozott intézkedés, hogy egy szaros semmiségért négy járőrautóval visznek el a félájult gyerekem szeme láttára, aki azóta is nehezen dolgozza fel a történteket.
Mondjuk meg őszintén, még a mediátori gyakorlatommal is hiába próbálnék segíteni, ugye, a tanár kollegákkal és kolleginákkal együtt, ha akaratom ellenére belekeveredtem egy ilyen csúnya és méltatlan ügybe, szolgálatban, ahol az ember azért ember, hogy ne adj isten hibázzon is, nemcsak ellenkezőleg. Emiatt is vontam vissza a megtett panaszomat rendőri intézkedésem ellen, aminek a kiegészítéseképpen itt szeretném kijelenteni, ha csak egy emberi szavam is elhangzik, hogy kishaver, ne kínozzuk egymást, magyar a magyart, elébb beviszem a gyereket, aztán megbeszéljük, akkor talán nem lesz ez a sajnálatos idáig fajulás, hogy azt csináltam, amit. De nem volt választásom, bánom azóta, mégis meg kellett tennem a tekintély végett, ami nélkül semmije, de semmije nincs egy ilyen kis pontnak a nagy fogaskerékben.
Arra viszont feleljen, aki tud, hogy a gyerek eseti dadogása, meg hogy éjszakánként be-bepisilget, az kitől van?
