„Debreczeni világképében csak pártok vannak, jobboldal, baloldal, oszt, jó napot. Nem érti, hogy egy jogvédő, egy tisztességes újságíró vagy egy tisztességes politikai gondolkodó számára vannak jogszabályok, vannak emberi jogok, van emberi méltóság” – írja Kőszeg Ferenc az Élet és Irodalom január 25-i számában. Cikkét a szerző beleegyezésével és az ÉS nagyvonalú engedélyével teljes terjedelemben közöljük.

[caption id="attachment_1453" align="aligncenter" width="560" caption="Kunijosi Utagava: Tiszta víz Horikavánál"][/caption]

Elfoglaltuk – mit kezdjünk vele?

Debreczeni József 2006-ról

A forradalmak, felkelések, lázadások kitörnek, nem szervezi őket senki. Ki tervezte a bostoni Tea Partyt vagy a Bastille lerombolását? Azt sem tudja megmondani senki sem, hogy a tömegek dühkitöréséből világtörténelmi esemény lesz-e, vagy csupán két napig tartó zavargás. A megtervezett hatalomváltást viszont helyesebb puccsnak nevezni. Világtörténelmi jelentőségük ezeknek is lehet. Gondoljunk arra a gondosan megtervezett katonai akcióra, amelynek a nevét sok százmillió embernek, sok évtizeden át csupa nagy kezdőbetűvel kellett leírnia és kimondania: Nagy Októberi Szocialista Forradalom.

A forradalmak ellenfeleinek létérdekük, hogy bebizonyítsák, a lázadást ellenük gonosz cselszövők tervezték. A Kádár-rendszer önigazolásának alaptétele volt, hogy az „ellenforradalom” a szocializmus külső és belső ellenségeinek műve. A diktatúra önigazolásának abszurditásából a demokrácia sem tanult. 1990. október 25-én a kormány bejelentette, hogy a benzin árát, korábbi fogadkozásai ellenére literenként 64 (!) forintra emelik. Ez felbőszítette a taxisokat, a hidakat autók és kamionok zárták le, néhány órán belül megbénult az ország, a társadalom többsége pedig, amely csalódott a fél évvel korábban megválasztott kormányban, ünnepelte a torlaszok őrzőit. A kormány hívei nyomban azt állították, egy sereg elbocsátott III/III-as állambiztonsági tiszt ment el taxisnak, ők szervezték a blokádot, hogy visszaszerezzék a hatalmukat. Vezetőiket pedig a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ frontembere, Pető Iván irányítja mobiltelefonon...

Azóta volt sok tüntetés, de az ország életét felbolydító utcai eseményre csak tizenhat évvel a taxisblokád után került sor. A gyújtószikrát mindkét esetben hazugságnak nevezték. A kormány azt hazudta, hogy nem lesz benzinár-emelés, és lett. Gyurcsány maga ismerte be, hogy hazug kampányígértekkel nyerte meg a választást. Ebben az összefüggésben nem számít, hogy Gyurcsány valójában igazságbeszédet mondott. Vért és könnyeket ígért a rózsaszín vattacukor helyett, amellyel a pártok meg szokták nyerni a választásokat.

Hárman - másképp

Könyve (A 2005-os ősz. De. Hukönyv, 2012) előszavában Debreczeni a 2006-os őszi események három narratíváját említi. (Megjegyzem, a székesfővárosi községi elemi népiskola első osztályos tanulójaként ezt még úgy mondtuk: ugyanazt a történetet hárman háromféleképpen mesélik el.) A jobboldali narratíva a tévéostromot, amelyet elvben elítél, csendben zárójelbe teszi, és kizárólag arról szól, hogy a gyülekezés alkotmányos jogát békésen gyakorló tüntetőket Gyurcsány rendőrsége brutálisan szétverte, szemüket kilőtték, az előállítottakat, szolid egyetemistákat, családszerető édesapákat a rendőrség épületében kegyetlenül megverték. Ezt beszéli el például Kormos Valéria, a Magyar Nemzet újságírója Embervadászat utasításra című könyvében. Hiába látták milliók a tévében, vagy tízezrek az utcán, hogy a tüntetők 2006. október 23-án az Alkotmány utcában rugdossák, megpróbálják felborítani a rendőrkordont, barikádot emelnek a Ferenciek terén, aki csak megemlít ilyesmit,  nyomban piszok bolseviknak minősül. A jobboldali narratívának is van egy összeesküvésre utaló eleme: Gyurcsány áldozatul dobta a tévészékházat védő rendőröket, hogy az erőszak képeivel – néhány nappal az önkormányzati választások előtt - lejárassa az ellene tüntetőket.

Ezzel állítja szembe Debreczeni a baloldali narratívát, amely szerint Orbán Viktor „(a háttérből mindvégig általa távirányított) válsághelyzetet a demokratikus kormány megbuktatására és a hatalom megszerzésére próbálta felhasználni.”

A kettő között áll „a jogvédő narratíva”, a Magyar Helsinki Bizottság, a TASZ, a Védegylet, egyes sajtóorgánumok (Index, Origó, HVG), továbbá Sólyom László, Kis János vagy Tamás Gáspár Miklós, akik „a két pólus között (» két pogány közt«) vélték megtalálni a maguk igazságát”.

Debreczeni számos mozzanatot helyez egymás mellé, hogy bizonyítsa, Orbán már 2006 júliusában ismerte az őszödi beszéd szövegét, és ettől kezdve tervszerűen készítette elő az október 1-ére kitűzött önkormányzati választást közvetlenül megelőző robbanást. A terv célja pedig az, hogy lemondásra kényszerítse Gyurcsányt. Minderre az egyik legfontosabb bizonyíték, hogy a szokásos tusnádfürdői táborozás során, nemcsak beszédet mond, hanem egy kiáltványt is kibocsát, amelyhez őszig egymillió aláírást vár. A kiáltvány kulcskifejezése a politikai hazugság: az egyoldalas szövegben nyolcszor fordul elő. Debreczeni szerint Orbán ezzel a kifejezéssel nyilvánvalóan visszautal az őszödi beszéd utóbb elhíresült szavaira („hazudtunk reggel, éjjel meg este”), amelyeket hivatalosan akkor még nem ismerhetett. Augusztus 11-én, folytatja Debreczeni, jelenik meg a Magyar Nemzetben Kiszely István tanulmánya; a politológus szerint „a politikai hazugság vádja önmagában nem hordoz elég leleplező erőt.”  Az ellenzék győzelméhez még szükség van valamire. A cikket egy magnókazetta rajza illusztrálja. Augusztus 12-én „a későbbiek fényében kulcsfontosságúnak mondható eseményre került sor”: Orbán Viktor, aki egyébként Újpest- illetve Videoton-szurkoló, kiment az Üllői úti Fradi-pályára, a Ferencváros-Jászapáti mérkőzésre, az első meccsre, amelyet a Fradi az NB I.-ből való kizárása után játszott. Debreczeni ezt a látogatást összefüggésbe hozza azzal, hogy a tévé-székház ostromában futball-huligánok is részt vettek. (Kiemelések: K. F.) Papp László Tamás terjedelmes cikke, amelynek első része az atlatszo.hu portálon jelent meg január 3-án (Csúcsragadozó a paranoiadzsungelben I. – A Nagy Őszödi Konteó; a harminc éven felüli olvasók kedvéért, akik esetleg nem ismerik az újmagyar nyelvet, a konteó: konspirációs teória) részletes érveléssel cáfolja Debreczeni összeesküvés-elméletét.  Hasonló következtetésre jut a HVG online kiadásában január 4-én Tokfalvi Elek. Ö azonban január 9-én egy új összeesküvés-elmélettel áll elő: a szeptember-októberi események hátterében nem a Fidesz és nem az MSZP áll, hanem a titkosszolgálat, azaz az egykori állambiztonsági szervezet, amelynek sikerült hatalmát és állománya nagy részét átmentenie a rendszerváltáson, és tartott Gyurcsány reformjaitól.

Semmi titok

Bár minden „konteó” mellett lehet érveket felhozni, a szándékok jelentős része a nyílt forrásokból is jól rekonstruálható. Orbán sosem tagadta, hogy az utcai politizálást, a társadalmi ellenállást a demokratikus politika részének tekinti, de az Indexnek adott interjúban (2006. szeptember 26.) udvariasan és óvatosan hozzátette: „az erőszakot mindig elutasítottam”. Vízválasztó című cikkében, amelyet Debreczeni is idéz, így ír: „A hazug, illegitim és önfejű kormányzati politikára az emberek nyílt és rejtett ellenállással válaszolnak. (…) A nyílt ellenállás formáit is ismerjük az elmúlt tizenhat évből és a nyugati demokráciák példáiból: sztrájkok, tüntetések, útelzárások, engedetlenségi mozgalmak…”  (Magyar Nemzet, 2006. szeptember 9.). Azt, hogy a parlamenti ellenzéknek „a változásokban érdekelt alsó rétegekhez kell fordulnia, őket kell nekivezetnie a [a Kádár-rendszerből fennmaradt] megalvadt struktúráknak", Tellér Gyula eredetileg az SZDSZ-nek javasolta a parlamenti frakció 1991. január 18-20-i ülésén. Az SZDSZ, bár rokonszenvezett Tellér elméletével, a gyakorlatban nem tudott mit kezdeni vele. 1994-ben Tellér a Fidesz tanácsadója, Orbán Viktor bizalmasa lett. Egészen biztos, hogy a elgondolásának fontos szerepe volt a polgári körök hálózatának létrehozásában. Bár 2006-ban a polgári körök mozgalma politikai szereplőként némileg háttérbe szorult, a kormányt távozásra felszólító nyilatkozat, amelyet az őszödi beszéd részleges nyilvánosságra kerülésének másnapján az ellenzéki pártszövetség két frakcióvezetője, Navracsics Tibor és Semjén Zsolt adott ki, önmagában mozgósító felhívás volt a polgári körökben aktív politizálásra szoktatott több tízezer Orbán-hívő számára. Nem kellett hozzá semmiféle külön összeesküvés, hogy rokonaikat, barátaikat magukkal rántva tüntetni induljanak a kormány leváltását követelve Budapesten és egy sor vidéki városban.

Az ellenben nem állt Orbán Viktor érdekében, hogy az utcai mozgalom közvetlenül megdöntse a kormányt. Nyilvánvaló, hogy egy utcai zavargásokkal hatalomra jutott Orbán-kormány nem lett volna legitim az Európai Unióban. Ha a szeptember 18-iki események annyira megtervezettek voltak, mint Debreczeni József véli, csak kitalálták volna, hogy mit kezdjenek az elfoglalt tévé-székházzal.

Nem kell találgatni, hogy Orbán Viktor mire készült, kertelés nélkül elmondta az Index munkatársainak. Kifejtette, a kormány nem illegális, hiszen szabályosan választották meg, de illegitim, mert a hazug választási propagandája, a dilettáns programja következtében elvesztette a társadalom bizalmát. Gyurcsány a programjával együtt távozzon, szakértői kormánynak kell jönnie. Tovább nem folytatta, de nyilvánvaló hogy következő lépésként csak előrehozott választást akarhatott. Mindez eléggé emlékeztet arra, amit a taxisblokád után az SZDSZ közírói, köztük e sorok írója is hirdettek-követeltek, többek közt a Beszélő 1990. decemberi számaiban. A 2006. április 5-én megrendezett Orbán-Gyurcsány vitában Orbán veszített, Ahhoz volt hozzászokva, hogy százezer rajongója előtt beszél. Gyurcsány ellenben szembesítette ígéreteinek demagógiájával; szellemileg, de főként morálisan fölénybe került kihívójával szemben. Ezt a hiú pártvezér nem bírta elviselni. De ellentétben az SZDSZ tollforgatóival Orbán számára az is világossá vált, hogy célját, Gyurcsány megsemmisítését cikkekkel, parlamenti felszólalásokkal, de még utcai megmozdulásokkal sem érheti el. Hosszabb távú stratégiára rendezkedett be, társadalmi ellenállásra szólított fel, népszavazást kezdeményezett. A tévévitát elvesztette, de a politikai versenyt megnyerte. Azzal, hogy mi lesz közben az országgal, mit sem törődött. Abban igaza van Debreczeninek, hogy a kétharmados győzelmet Orbán 2006 őszén alapozta meg. De nem összeesküvéssel, nem titkos módszerekkel, hanem aljas, ám legitim politikai hadjárattal.

A Vasprefektus

Hadjáratának nyitánya azonban nem lehetett volna olyan sikeres, ha a rendőri vezetés ügyetlensége, ostobasága és brutalitása nem játszik a kezére. A tévénézőt már szeptember 18-án, hétfőn éjszaka megdöbbentette, hogy a tüntetők újra meg újra felrohannak a tévé lépcsőjén, dobják a követ, hajítják a vasrudakat, a rendőrök bemenekülnek előlük a tévé épületébe, a felmentő rendőri alakulatok pedig nem érkeznek meg. Az embernek óhatatlanul az volt a benyomása, hogy a rendőri vezetés cserbenhagyta a tévé-székház védőit. Erről szólt a Magyar Helsinki Bizottság másnap, kedd délelőtt kiadott első nyilatkozata. Pedig akkor még semmit sem tudtunk például arról, hogy az épület Nádor utcai bejárata egész éjszaka szabadon megközelíthető volt. Az újonnan érkező rendőri alakulatok a parancsnak megfelelően mégis a Szabadság tér felől próbáltak bejutni az épületbe, és beleütköztek a túlerőben lévő tömegbe. És persze nem tudtunk arról a máig vitatott állításról sem, amely Ignácz István tábornok jelentésében olvasható (14. oldal): az éjszaka folyamán az V. kerületi kapitányságra „879 fő rendőr került érkeztetésre az ország rendőri szerveitől”.

A tévéostromot követő napokban, szeptember 20-án, 21-én a sajtóban megjelenő fotók, a tévében és az interneten látható filmek meg egy sor személyes beszámoló tanúsította, hogy a rendőrök, mintha bosszút akarnának állni a hétfőn éjszaka elszenvedett sérelmekért, erőszakos cselekményekben részt nem vett tüntetőket, sőt közömbös járókelőket is a földre tepernek, összerugdosnak. Később a bántalmazással vádolt rendőrök ellen indult bírósági eljárások igazolták, számos előállított ütlegelése a rendőrség épületében is folytatódott. Szeptember 18-án éjszaka a tévénézők többsége csőcseléknek tartotta a kődobálókat és autófelgyújtókat. Ez akár kapóra is jött a kormánynak. A következő napok eseményei azonban a közvélemény nagyobbik részét a rendőrség és a kormány ellen fordították.

Ennek ellenére Debreczeni a rendőrséget is a védelmébe veszi, beleértve a rendőri intézkedések főszereplőjét, Gergényi Pétert. Gergényit a jobboldal támadásai a baloldal szemében afféle hőssé emelték. A kép akkor kapott gellert, amikor leváltása után Pintér Sándor üzlettársaként folytatta pályafutását. Valójában Gergényi nevezetes keménysége, amelynek a Vasprefektus címet köszönheti, abban állt, hogy ötletei megvalósítása érdekében semmibe vette a jogszabályi korlátokat. Bács-Kiskun megyei rendőrfőkapitányként 1998-ban egy hónapra korlátozta külföldiek tartózkodási engedélyét. Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok biztosa, jogellenesnek minősítette az intézkedést. Ajánlása nyomán Orbán Péter országos rendőrfőkapitány döntése visszavonására kötelezte a Vasprefektust. „Gerényi sportot űz a mellébeszélésből” írta magyarázkodásáról a Magyar Narancs (1998. 45. szám). „Gerényi rúgta ki a bíróság ítélete szerint jogellenesen Kastyják János kiskunhalasi rendőrkapitányt is, aki kétes hírű vállalkozók és kormánypolitikusok kapcsolatait vizsgálta az Orbán-kormány idején (Révész Sándor: A múlt köde. Népszabadság, 2007. június 30.).

Debreczeni, átvéve a korabeli kormányzati magyarázatot, úgy véli, hogy Ignácz István tábornok és Papp Károly tábornok jelentésükben a Fidesz szája íze szerint bírálják Gergényit. Csakhogy Gergényit a Debreczeni által nagyra értékelt Gönczöl-bizottság is elmarasztalta. Kacziba Antal, a Gönczöl-bizottság tagja a Fidesz által életre hívott vizsgálóbizottsága előtt így beszélt: „a rendőrök törvénysértéseket követtek el a rendőri beavatkozás közben, egyébként számos ponton szakszerűtlen volt a rendőri intézkedés, amiért Gergényi Péter, az intézkedés parancsnoka személy szerint felelős volt.”

Debreczeni értékhierarchiájának alján mégsem az összeesküvők, hanem az árulók helyezkednek el. Ők, az MSZP Gyurcsány kezdeményezte átalakításának ádáz ellenfelei adták ki Orbánéknak az őszödi beszéd kazettáját. A három lator közül kettőt, persze pusztán véleményként, Debreczeni meg is nevez: Szekeres Imre és Puch László. De nemcsak a régi gárda, az újak is ilyenek. Az új pártelnök, Mesterházy Attila Gyurcsány levelét, amelyben megnevezi az árulókat, a sajtó jelenlétében ledarálja. Papp László Tamás utal az Origóra, amely 2011. június 17-én idézte, mit is mondott Mesterházy a levél megsemmisítése előtt: „ha Gyurcsány Ferenc nem érzi megdönthetetlennek, és ezért nem hozza nyilvánosságra információit, nem vállalja ennek felelősségét, akkor tőle sem várható, hogy ezt a volt miniszterelnök helyett megtegye.” Korrekt szöveg, ki is maradt Debreczeni könyvéből. Az árulás történetéből az olvasó, ha elhiszi, azt a tanulságot vonja le: ezekkel soha. Ha nem Boka a Grund vezére, inkább jöjjön az agresszív Áts Feri, mint a kétszínű, áruló Geréb. Vajon ezt akarta mondani Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke?

Mi, hasznos hülyék

Debreczeni világképében csak pártok vannak, jobboldal, baloldal, oszt, jó napot. Nem érti, hogy egy jogvédő, egy tisztességes újságíró vagy egy tisztességes politikai gondolkodó számára vannak jogszabályok, vannak emberi jogok, van emberi méltóság. És ezeket tiszteletben kell tartani, egy bűnözővel, egy hajléktalannal, egy nyomorult cigánnyal, de még a politikai ellenféllel szemben is. Nem érti ezt Paul Lendvai sem, aki a sok kritikus hangon szóló recenzenssel ellentétben fenntartás nélkül dicsőíti Debreczenit. Többek közt azért, mert a könyv szerzője a jogvédő széplelkeket Sztálinnal szólva a „hasznos hülyék” kategóriájába sorolja (Népszabadság, január 3.)

Pedig ha jól értem, az Orbán-rendszerrel azért fordultunk szembe, hogy az alkotmány, a szabadságjogok összessége, az egyenlő méltóság elve elfoglalja helyét az emberi és társadalmi értékek legfelsőbb régiójában.

Kőszeg Ferenc

A kormánytöbbség tavasszal újból módosítaná az Alaptörvényt. Az Alkotmánybíróság került a célkeresztbe. Mit is akarnak valójában a törvényhozók? Találgatunk.

[caption id="attachment_1432" align="aligncenter" width="559" caption="H. Bosch: Koncert a tojásban"][/caption]

A kormánytöbbség eltiltaná az Alkotmánybíróságot a rendszerváltás után született alkotmánybírósági döntések felhasználásától – adta hírül értesülését az Origo. Azóta Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezető alelnöke megerősítette, hogy igen, erre készülnek – vagy legalábbis ilyesmire. A pártelnökség döntése értelmében a tavasszal esedékes alkotmánymódosítás három vonatkozásban is érintené az Alkotmánybíróságot (AB). Az első – és ez üdvözlendő –, hogy a legfőbb ügyésznek és a Kúria elnökének is lehetővé teszik, hogy közvetlenül az AB-hez fordulhasson. A második értelmében arra kötelezik az alkotmánybírákat, hogy bizonyos esetekben kérjék ki az „érintettek” véleményét. Kósa az önkormányzati rendeletek alkotmányossági vizsgálatát hozta fel példaként, miszerint azoknál majd meg kell keresni a polgármestereket. A harmadik szerint a bíráknak ezentúl nem teszik lehetővé a „puskázás lehetőségét”– fogalmazott a fideszes politikus. Majd plasztikus képpel élt: „Puskázni nem lehet úgy, hogy előveszünk egy régi állásfoglalást, Ctrl C, Ctrl V, és azt mondjuk, kész van.”

Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter Amerikában járva mindenkit igyekezett sietve megnyugtatni: bár az Alaptörvényt módosító javaslatok pontos szövegét maga sem ismeri, de azok tudomása szerint puszta formalitások, mert csak az eljárást érintik, a meghozandó döntéseket nem. Meglehet, tényleg nem kell megijedni, hisz Kósa arról is beszélt, hogy bár szerintük a korábbi alkotmány alapján hozott AB-döntések éppúgy felhasználhatók, figyelembe vehetők, mint a magyar jogfejlődés és történeti alkotmány más vívmányai, de az AB köteles ezeket újra megvizsgálni, átgondolni, ugyanis nem hivatkozhat rájuk automatikusan, hiszen új alaptörvénye van az országnak.

Utóbbi szöveg szinte szó szerint úgy szól, mint az AB tavaly májusi számú határozata [22/2012. (V. 11.)], amely a kormány kezdeményezésére született: „Az Alkotmánybíróságnak azokra az alapértékekre, emberi jogokra és szabadságokra, továbbá alkotmányos intézményekre vonatkozó megállapításai, amelyek az Alaptörvényben nem változtak meg alapvetően, érvényesek maradnak. Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. Ez azonban nem jelenti az előző Alkotmányon alapuló határozatokban kifejtettek vizsgálódás nélküli, mechanikus átvételét, hanem az előző Alkotmány és az Alaptörvény megfelelő szabályainak összevetését és gondos mérlegelést kíván. Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya.”

A jelenlegi alkotmánybíráskodási gyakorlat éppen ilyen.

Az Alaptörvény készülő „technikai” változtatása szükségtelennek tűnik, hiszen az AB maga mondta ki, milyen eljárást tekint magára nézve kötelezőnek. Azt pedig nyilvánvalóan abszurd lenne megkövetelni az alkotmánybíróktól, hogy tekintsék meg nem történtnek az AB előző 22 évben született alapjogi döntéseit (vagy legalábbis tegyenek úgy), és még véletlenül se hivatkozzanak rájuk, ne idézzék őket.

Ha ezt követelné meg az Alaptörvény éppen az alkotmánybíráktól, végképp tragikomédiába fordulna az amúgy is megtépázott magyar jogállam. Mert az AB alkotmányértelmezési hatásköre eddig az alkotmány rendelkezései tartalmának hiteles kifejtését, valamint az egyes rendelkezések közötti összefüggések kimutatását jelentette. Az AB tehát megismerő és értékelő műveletet végez, az alkotmányszövegben foglalt tartalmat állapítja meg. Ennek során támaszkodik a jogtudományban és a joggyakorlatban ismert nyelvtani, logikai, rendszertani és történeti értelmezési módszerekre. Ehhez széles, nem is csupán jogi apparátust mozgat, és egyáltalán nem csak a hatályos alapjogi rendelkezésekre támaszkodik.

A közösség elleni izgatásnak vagy a háborús bűntettek elévülhetetlenségének vizsgálata során az AB visszanyúlt például az első hazai Btk., a Csemegi-kódexnek az értelmezéséig. Az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatának alapjogi megítélésénél pedig felhasznált számos kortárs társadalomtudományi és gender kutatást is. Amikor megsemmisítette a 2005-ös költségvetés egyes rendelkezéseit, éppenséggel régi demokráciák államháztartási gyakorlatát tekintette mérvadónak. Tengernyi példát írhatnánk még. Közös bennük, hogy a döntések a forrásokat mindegyik esetben megjelölték. De hát mi sem természetesebb, a jog ugyanis nem alanyi költészet, művészi innováció; az alkotmánybíráskodás pedig feszes logikára és különösen szigorú szabályokra épülő értelmezői tevékenység. Ilyen szabály az is, hogy az adott kérdésben született korábbi döntéseket figyelembe kell venni, és ha megváltozik a testület korábbi álláspontja, indokolni szükséges. Elárulom, hogy az előző bekezdésben szereplő érvelés a 26/1992. (IV. 30.) AB határozat szinte szószerinti átvétele. Ahogy én megtehettem, hogy nem jeleztem, akár megtehetik majd maguk az alkotmánybírák is, ha erre kényszerítené őket az Alaptörvény módosítása. Ez kétségtelenül megfelelne az általános korszellemnek, de a hazai alkotmányos kultúrát aligha erősítené. És ez lenne éppen az a puskázás, sumákolás, amit a Fidesz elnöksége állítólag meg akar akadályozni.

Az Alaptörvényből egyébként nem is következik szükségszerűen a „múltat végképp eltörölni” buzgalma. Ugyan van időszak, amit illegitimnek minősít, de éppúgy van olyan a múltból, amire meg „büszke”. A Nemzeti hitvallás egyenesen kimondja, hogy „tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”. Sőt, az új alkotmány elrendeli azt is, hogy „az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Az AB eddig mindössze egyetlen alkalommal vette figyelembe ezt a felszólítást, amikor megsemmisítette a bírák kényszernyugdíjazási szabályait. Szempontunkból fontos fejlemény a határozatban [33/2012. (VII. 17.)], hogy az alkotmánybírák többsége dacosan megjegyezte: „Azt, hogy mi tartozik a történeti alkotmányból a vívmányok közé az Alaptörvény alapján, az Alkotmánybíróságnak kell megállapítania.” (Tanulságos, hogy a kormánytöbbségnek az AB-ba delegált szinte teljes kohorsza, Balsai, Dienes-Oehm, Stumpf és Szívós alkotmánybírák, valamint a korábban a Fidesz által javasolt Lenkovics alkotmánybíró nem értettek egyet a többséggel.) Ezek szerint „a magyar történeti alkotmány konszolidált értelmezésének minimumához tartozik annak elfogadása, hogy a XIX. században végbement polgári átalakulást konstituáló törvények a történeti alkotmány részét képezik”. Aligha túlzás, hogy éppígy védendő értékeknek, a hazai jogfejlődés vívmányainak, a jogbiztonság szempontjából megkerülhetetlennek számítanak az AB 2012. január 1. előtt született döntései is.

A jog, ez a termékeny fikció, arra a feltételezésre épül, hogy valamennyi rendelkezésének megállapítható célja és értelme van, közöttük sem ellentmondás, sem joghézag nem lehet. Ilyen értelemben „történeti alkotmányunk” bizonyosan nehezen körülhatárolható fenomén. Mégis úgy gondolom, a mi életünk szempontjából fontosabb szerepe kell legyen az AB még az előző alkotmányhoz kapcsolódó, olykor egymással feleselő határozatainak, mint Werbőczy István a maga idejében szakmailag jól kimunkált Hármaskönyvének.

Nem lehet kétséges, hogy ezt a kormánypártok is jól tudják. Akkor meg mi szükség az Alaptörvény módosítására? Sokan kicsinyes bosszút sejtenek. A kormánypártok így torolnák meg az AB legutóbbi döntéseit (például az átmeneti rendelkezések, a választási regisztráció vagy a hajléktalanellenes szabályozás megsemmisítését). De mire jó mindez, mikor tavasztól már többségbe kerülnek az egyedül a kormánypártok által támogatott alkotmánybírák? Mi szükségük van a „kormánypárti többségű” AB megregulázására, hiszen a testület tavaly tavaszi határozatával [22/2012. (V. 11)] mindenki, a frissen bekerült alkotmánybírák is egyetértettek?

A helyzet pikantériája az is, hogy az AB-nak ez a döntése már az Alaptörvény hatályba lépése után született. Egy ezzel ellentétes új alkotmányos rendelkezés önmagában is zavart keltene.

A készülő Alaptörvény-módosítások pontos szövegét, persze, még nem ismerjük, így csak találgathatunk. Nem lennénk meglepve, ha azok látszólag a tavalyi AB-határozatra építenének. De azon sem csodálkoznánk, ha nem utalnának a döntésnek erre a részére: „Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”

Ha így lenne, az „új AB” voltaképpen nem büntetést (taslit, kokit, körmöst stb.), hanem „ajándékot” kapna, mert megszabadulna attól a kínos és fáradságos feladattól, hogy megindokolja, miért szakít a korábbi, más összetételű testületek gyakorlatával, miért megy szembe tiszteletreméltó elődei döntéseivel.

Zádori Zsolt

Karl Schwarzenberggel, a cseh elnökválasztás vesztesével kapcsolatos emlékeiről ír Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke. 1983-tól 1990-ig az osztrák-cseh politikus volt az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetségének (IHF) az elnöke.

[caption id="attachment_1412" align="aligncenter" width="560" caption="Der Peter, der Peter, mondta többször is a térdét csapkodva. 2005-ben Budapesten"][/caption]

Kőszeg cikkét az Origo véleményoldala, a komment.hu közölte.

Részlet az írásból:

A Nemzetközi Helsinki Szövetség elnökével New Yorkban találkoztam először, 1985 kora őszén. - Magyarországon az Ön neve nem cseng valami jól - mondtam szemtelenül, a történelmi ismereteimet fitogtatva. - Miért? - kérdezett vissza meglepetten. - Felix Schwarzenberg miatt... - Ez csak Kossuth álláspontja - vágott közbe Karl Schwarzenberg, kissé zavartan rázva a fejét. - De nem volt igaza. Vitatkozhattam volna, hogy nem Kossuth, hanem éppen Széchenyi titulálta (a "dühös bolondnak" nevezett Haynauval szemben) "hideg vámpírnak" a monarchia miniszterelnökét, aki Bécsből irányította a szabadságharc leverését követő megtorlás gépezetét, de visszafogtam magam. Inkább arról kezdtem beszélni, milyen lenyűgöző hatással volt rám a középkori Schwarzenberg-vár a dél-csehországi Krumlowban. Talán a középkor emlegetése adta az ötletet, hogy felvessem, az 1335-ös visegrádi királytalálkozó mintájára meg kellene rendezni lengyel, csehszlovákiai és magyar ellenzékiek találkozóját, esetleg a bécsi Palais Schwarzenbergben. A részben hotellé alakított palota tulajdonosa helyeslőleg bólogatott. A tünékeny ideának - mindketten tudtuk - semmiféle realitása nem volt: ellenzékiek, főképpen a cseh ellenzékiek nem utazhattak külföldre; a következő évben engem is eltiltottak a külföldi utazástól, méghozzá öt évre. Szerencsére már nem volt öt évük.

1989 májusában formálisan is megalakult a Magyar Helsinki Bizottság. Formálisan, hiszen a demokratikus ellenzék Helsinki bizottságként is működött: adatokat gyűjtöttünk a jogsértésekről, beszámolókat készítettünk róluk, tiltakoztunk ellenük. A bizottság-alakítást Solt Ottilia ellenezte. Mi adjuk ki a szamizdatokat, mi vagyunk a SZETA (a Szegényeket Támogató Alap). Mi szükség van arra, hogy még Helsinki bizottság néven is szerepeljünk? 1989-ben azonban a jogszabályok már lehetővé tették társadalmi szervezetek bírósági bejegyzését. Megrökönyödésünkre a Külügyminisztérium üdvözölte a kezdeményezést: egy évvel korábban még ellenzéki-ellenséges elemek voltunk.

Az alakuló ülésre eljött Karl Schwarzenberg, képviseltették magukat az akkori ellenzéki pártok is. Az MDF képviselőjének láthatólag imponált, hogy a Nemzetközi Szövetség elnöke egy valóságos herceg. - Nem lehetne a magyar bizottság elnökének felkérni Esterházy Pétert? - kérdezte. Nyilván arra gondolt, hogy Esterházy legalább gróf. Az ötletet elmondtam Schwarzenbergnek. Megállt, valósággal összegörnyedt, úgy rázta a röhögés. Der Peter, der Peter, mondta többször is a térdét csapkodva. Ismerte Esterházyt, nem tudom, hanyad fokon, de unokatestvérek, hiszen Esterházy Péter dédnagyanyja Schwarzenberg Franciska hercegnő volt. Éppen ezért jól tudta, hogy Esterházy a különleges, groteszkbe hajló humorával, az ironikus természetével nem elnöknek termett. Különben is a Magyar Helsinki Bizottságnak akkor már volt elnöke: Mészöly Miklós.

A Nemzetközi Szövetség ellenben elvesztette elnökét. Az egyes országok Helsinki bizottságai, a bolgár, a lengyel, s talán ide számolható a magyar is, egyre kiterjedtebb és egyre szakszerűbb jogvédő tevékenységet folytattak, de az a kiemelkedő szerep, amelyet a Helsinki mozgalom a hidegháború végjátékéban a nemzetközi politika színpadán betöltött, okafogyottá vált. 1990 nyarán Václav Havel hazahívta Karel Schwarzenberget, és felkérte elnöki irodája vezetésére. Ettől kezdve két éven át a herceg mindig ott volt a Hradzsinban, az elnök közelében. Vajon miképp tudta véghezvinni, hogy termetes, horgas orrú, bozontos szemöldökű ember létére szinte eltűnt a törékeny, alacsony, Pinocchio-szerű elnök mögött?

Bár a Schwarzenberg-család alemán fejedelmektől eredezteti magát, váraik, birtokaik pedig mindenfelé megtalálhatók Dél-Németország, Ausztria és Csehország területén, az orliki ág, Karel édesapja, VI. Károly herceg a Csehszlovák Köztársaság létrejötte óta, elsősorban csehnek érezte magát. A német megszálláskor a német nemzetiségűek automatikusan, a "kevert" családban élők pedig kérelemre megkapták a német állampolgárságot. A Schwarzenbergek azonban nem kértek ebből. Döntésükben benne lehetett a Masaryk alapította állam elismerése, patriarchális rokonszenvük a földjeiken, gyáraikban dolgozó cseh parasztok és munkások iránt, és megvetésük a nácikkal szemben. Ez utóbbi közös érzése volt sok osztrák és még több porosz arisztokratának. Bosszúból a megszállók a Schwarzenberg-vagyon jelentős részét elkobozták.

A háború után Edvard Benes elnöki rendeletei alapján mintegy 2,9 millió németet (és 76 ezer magyart) fosztottak meg csehszlovák állampolgárságától, és üldöztek ki az országból. A végrehajtás brutalitása nem különbözött attól, ahogy a hatalmi helyzetbe került kisebbségek bántak a megszállás alatt csehekkel, zsidókkal, cigányokkal. A Schwarzenberg-családot nem sújtotta retorzió, sőt részben elkobzott birtokaikat is visszakapták. Mindez azonban nem tartott soká. Az 1948 februárjában puccsal végrehajtott kommunista hatalomátvétel után mindenüket államosították. Tíz hónappal később, tekintettel svájci állampolgárságukra, kimehettek Bécsbe. A tizenegy éves Karl itt már nem az egyik leggazdagabb csehországi család örököse volt, csupán egy szerény jövedelmű, négygyerekes házaspár kisdiák fia.

Tizenkét évvel később azonban újabb fordulat állt be. 1960-ban Heinrich Schwarzenberg, a hercegi család feje, örökbe befogadta Karlt, az unokaöccsét. Heinrichnek csak lánya volt, a család házi törvényei szerint a családfői rang és vele a vagyon, csak férfié lehet. 1965-ben Heinrich meghalt, Karl zu Schwarzenberg pedig egy 3-400 millió svájci frank értékű vagyon gazdája lett. A rendszerváltás után a Cseh Köztársaságban, de Romániában és az egykori NDK-ban is a volt tulajdonosok, illetve leszármazottaik sokkal nagyobb mértékben kapták vissza jogtalanul elvett tulajdonukat, mint Magyarországon. (Hogy ez igazságosabb-e, vagy kevésbé igazságos, az ország gazdasága szempontjából kedvezőbb-e, vagy kevésbé kedvező, mint a magyarországi megoldás, ahol első körben a volt rendszer elitje majd pedig az egymást követő kormányok klientúrája jutott és jut olcsón vagyonhoz, az nem ennek az írásnak a témája.) Karel Schwarzenberg visszakapott négy kastélyt, mintegy ötven kisebb épületet, 9500 hektár erdőt és halastavat - mindent összevéve azonban a csehországi Schwarzenberg-vagyonnak csak a kisebbik részét.

Az elnöki iroda vezetése után Schwarzenberg a cseh törvényhozás felsőházába, a Szenátusba próbált bejutni, de ez csak harmadjára sikerült neki, 2004-ben. Az első alkalommal, 1996-ban a prágai jelöltek listáján csupa régi ellenzéki nevét látta. - Olyanok üljenek a Szenátusban, akik egyszer már ültek - mondta, és visszalépett. 2005-ben szenátorként Kubába utazott, megpróbált találkozni Fidel Castro ellenzékének tagjaival. A szemfüles titkosrendőrség azonban a nyomában volt: letartóztatták és kiutasították. E vagányos kalandja ellenére 2007-ben külügyminiszter lett.

Még ezt megelőzően azonban, 2005 novemberében, Havellel együtt Budapesten is járt. A Magyar Helsinki Bizottság konferenciáján vettek részt, amelyet a bizottság egy húsz évvel korábbi konferencia "remake"-jeként szervezett meg. Akkor, 1985 októberében a Helsinki Záróokmányt aláíró országok azt kívánták megvizsgálni, hogyan érvényesülnek a kultúra területén a Helsinki elvek. A Nemzetközi Helsinki Szövetség a hivatalos konferencia idejére alternatív fórumot szervezett. Bár az állambiztonsági szervezet már az előkészítő beszélgetést is lehallgatta 1985 februárjában, Gerald Naglert a Duna-Intercontinental szállóban október 15-én mindössze két órával az alternatív fórum tervezett megnyitása előtt tájékoztatták arról, hogy a hónapokkal korábban lefoglalt konferenciatermet mégsem tudják a rendelkezésére bocsátani. Nem sokkal később - az állambiztonsági jelentés szavaival - egy személy, aki Schwarzenberg néven mutatkozott be, a Gellért Szálló konferenciatermét foglalta le másnapra, a szálloda igazgatója azonban telexen visszamondta a foglalást. Az óvatos III/III-as egy aznapra tervezett családi születésnapot is megakadályozott. Az alternatív fórumot ennek ellenére sikerült megtartani Eörsi István író majd pedig Jeles András filmrendező és Kis Anikó lakásán. Számos ismert magyar írón kívül olyan világhírű írók vettek részt rajta, mint Susan Sontag, Amos Oz, Hans Magnus Enzensberger, Danilo Kis, Pavel Kohut és Timothy Garton Ash; nemzetközi visszhangja kizárólag az ellenfórumnak volt. Amikor a hivatalos fórumon az amerikai küldöttség majd pedig a közös piaci országok nevében a luxemburgi küldöttség vezetője tiltakozott az alternatív fórum betiltása ellen, a hivatalos fórum kormányzati felelőse, Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkár arra hivatkozva, hogy a fórumra magánlakáson került sor, öntudatosan felelte: "A magyar hatóságok magánjellegű rendezvényekkel nem foglalkoznak".

A 2005-ben megrendezett konferencián [itt örökíti meg képünk a szunyókáló férfiút - a szerk.] Schwarzenberg szenátor egyebek közt arról beszélt, hogyan állják útját az olajjal és a gázellátással kapcsolatos érdekek az emberi jogok érvényesülésének. Csecsenföldön népirtó háború folyik, mondta, amely mint a rák pusztítja el a demokrácia szöveteit Oroszországban. A nyugati világ mégis eltűri ezt, mert szüksége van az orosz gázra. Václav Klaus minden eszközzel megpróbálta megakadályozni, hogy Schwarzenberg külügyminiszter legyen. Örül, ha az oroszok élvezik Karlovy Vary fürdőit és mulatóit - mondta Schwarzenberg. De azt nem tartja kívánatosnak, hogy részesedést szerezzenek a cseh nukleáris iparban (The Economist, 2010. június 9.).