Bújtattak, hát, bújtam vala mint üldözött. Aztán megnyílott előttem a konténernek érckapuja, és támadt előttem nagy fényesség. Hang szólított – lettem haladék nélkül kiszólítva búvóhelyemről.
Tetszik tudni, el kívánom mondani, feltétlenül meg kell ismerniük, méltóztassanak hát meghallgatni. Négy és fél éve volt, amikor elindultam. Nem voltam még tizenhat. Pedig jó falu is lehetett volna, ahol éltem, igaz, csak azt ismertem. Apa, Anya, mi öten fiúk meg a két nővérem. Pék lehettem volna, mint apám. Kenyérre mindig szükség van – volt mondva sokszor. Pékre mégse volt. Nem kellettünk már ott. Menekült lettem, azzá váltam, mint a többi milliók. Rendeztek itt polgárháborút meg háborút, rendezésre kerültek csőstűl, egyik a másik után, másik az egyik közben. A félelem meg maradt, mint annak előtte, csak bővítetten termelődött újjá. Ha van, rendelkezel vele és a rettegés rendelkezésére állsz, akkor nem vagy képes többé békében élni, még akkor sem, ha hinnéd, éppen most jó vagy legalábbis nem túl rossz; viszont mindenkor hajlamos vagy meghalni, ha számolsz vele, ha nem. Nem csak golyótól, de víztől, hidegtől, ételtől, parányi lényektől, csóktól, érintéstől, ismeretlentől, ismerőstől, rokontól is. Taxatív listára nincs mód, mert halálok mint menekülésre kényszerítő tényező Afganisztánban bőven méretik. Mint annyi mindennél, itt is vannak általános meg speciális változatok. Mindegyikünknek megvan a maga saját, különleges, privát félelme. Nekünk jelesül a nyelvünk, kinézetünk meg az etnikai közösséghez való tartozásunk alapozta meg a félelmünket az üldözéstől vagy az üldöztetéstől – ezt még nem tudom pontosan mondani, nagyon nehéz ez a magyar.
Apa kívánta, induljak. Adott pénzt, rokonok címeit. Előbb Pakisztán, aztán Irán, utána öt hónap úton, végül Magyarország. Csempészáru lettem, lévén, készséges speditőrjeim embercsempészek. Fizettem s többnyire ezért el is vittek. Ha az emberáru szándékozik célba jutni, nem szabad zajt csapni, szomjasnak, éhesnek lenni, olykor levegőt venni, általában is minél kevésbé érdemes embernek maradni, és méltóztatik hajógyomorban, kamion bugyrában meglapulni. Bújtattak, hát, bújtam vala mint üldözött.
Aztán megnyílott előttem a konténernek érckapuja, és támadt előttem nagy fényesség. Hang szólított – lettem haladék nélkül kiszólítva búvóhelyemről. Most már vajon új rabtartóim vagy pedig szabadítóim lesznek-e a magyar határőrök? – hányódtam kétségek közt. (Mert hát mint hamarost megtudtam, rutinszerű mélységi határellenőrzés keretében ők tartóztattak fel.) Egy hétig úgy látszott, raboskodnom kell. Hét nap őrzött szállás után aztán mégis Bicskére kerültem. Preintegrációs befogadó állomás. Na, az már jó volt. Más hozzám hasonlók, szabad mozgás meg rendes ellátás. A magyar állam pedig 2009. április 21-én menekültként ismert el. – Tanulni fogok – rendelkeztek segítőim. Így is lett. A dari mellé megtanultam magyarul, a pékmesterség helyett meg még két év, és tudni fogom a víz- és gázvezeték-szerelést. Jó is lehetett volna itt Fóton, de a család meg Pakisztánban volt. Hiányoznak, azóta tágul bennem az űr, amióta először buszra szálltam.
Kísérő nélkül érkező kiskorú menekültként is van lehetőségem családegyesítésre, ha pedig ezt fél éven belül tesszük meg, akkor kedvezményes elbírálásra is mód van, nem kell bizonyítanom, amire nem is lennék képes, hogy el tudom tartani a rokonaimat – tudtam meg. Ez úgy illik, hogy az apám, ha szándékozik velem itt találkozni, másfél napos utazással méltóztatik elfáradni Pakisztán magyar konzuljához és felmutatni a család érvényes papírjait, illetve amit még kérnek tőle. Apám méltóztatott, hogyne méltóztatott volna. A konzul azonban nem. Háromszor küldte haza apámat, hogy ez vagy az hiányzik, és sajnos, így nem áll módjában. Így esett, hogy kicsúsztunk a féléves határidőből. Ki lett csúszva. – Családegyesítés mostan nem lesz, és ennek a törvény erejétől fogva így kell lennie – döntött a hatóság. Én pedig merészeltem kimondani: – Nem. Nem apámon múlott, hogy az eljáró szervek hivatalosan nem tekintik eljárás kezdeményezésének, hogy szabályszerűen megjelent előttük, és felszólításra a hiányokat pótolta. Szívből szeretnénk már együtt lenni.
– Igazolási kérelem – megint megtanultam egy magyar kifejezést, és kénytelen voltam bírósághoz fordulni. Kérelmemnek helyt adtak, és előbb a Fejér Megyei Bíróság, majd idén már a Kúria mondta ki: nem az ügyfél (apám) hibájából történt meg, hogy a konzul nem továbbította haladéktalanul a kérelmet, mert ha volt hiánypótlásra felszólítás, akkor szükségképpen már meg kellett indulnia az eljárásnak is – a törvény erejénél fogva.
Szeptemberben végre meglett a magyar vízum, majd a repjegyük. És ahogy egyre biztosabb lett az érkezés, egyre szorítóbbá vált a hiány. De ez most nem számít, végre itt toporoghatok, várhatom a gépet, amin, biztosan tudom, rajta ülnek és ide fognak érni. Most már együtt fogunk lenni. Lenni fogunk megint.
Z. K. menekült 2009 tavasza óta azért küzdött, hogy Afganisztánból elűzött és Pakisztánban élő családja Magyarországra jöhessen. A hosszadalmas eljárásban a Magyar Helsinki Bizottság képviselte, mert eleinte a hatóság elutasította kérelmét, s csak a bíróság jogerős döntése után engedélyezte a kedvezményes családegyesítést. Időközben a fiú megtanult magyarul és iskolába jár. A K. család hét tagja idén szeptemberben kapta meg a magyar vízumot és a tartózkodási engedélyt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) budapesti regionális irodája és a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) segítségével múlt csütörtökön érkeztek Budapestre. Másnap beadták menekültkérelmüket, jelenleg a debreceni menekültszálláson várják a döntést.
Zádori Zsolt
