Túlzsúfoltak a magyar börtönök, és ez rendszerszintű probléma, sürgősen csökkenteni kellene a fogvatartottak számát a magyar államnak – mondta ki a strasbourgi bíróság egy éve. A Magyar Helsinki Bizottság szerint túl sok embert tartunk fogva indokolatlanul ítélet nélkül, előzetes letartóztatásban. Nagy kérdés, hogy számuk két éve kezdődő csökkenése tartós fordulatot jelent-e.
A bíróság szerint „kedvezőtlenek voltak a személyi körülményei”, ez indokolta, hogy előzetes letartóztatásba helyezték. Mindezt egy olyan fiatalemberről állapították meg, aki érettségire készült, szüleinél lakott, akik szakértők szerint odafigyeltek rá. A vád szerint társaival egyetlen pólót vett el egyik ismerősétől, erőszak nem történt. A fiú mégis több mint egy évet ült ítélet nélkül, noha a nyomozás néhány hónap alatt befejeződött. Indokolt volt ez? A Helsinki Bizottság szerint nem.
Ma akár három évig is fogva tartható a gyanúsított vagy vádlott anélkül, hogy büntetőügyében legalább elsőfokú ítélet szülessen. Ráadásul 2013 novemberében a 15 éves vagy életfogytiglani szabadságvesztéssel szankcionálható bűncselekményeknél még ezt a felső időkorlátozást is eltörölték.
Előzetes letartóztatásnak, csak végső esetben lenne helye, és semmiképpen nem szolgálhat „előrehozott büntetésként”. Csakis szabadságvesztéssel büntethető cselekménynél lehet elrendelni, és csak akkor, ha a terhelt korábban megszökött, újabb eljárások indultak ellene, vagy ha a terhelt szökésétől, elrejtőzésétől lehet tartani, vagy ha jó okkal feltételezhető, hogy szabadlábon megfélemlítené, befolyásolná a tanúkat, bizonyítékokat semmisítene meg, veszélyeztetné a büntetőeljárást, vagy ha feltehető, hogy újabb bűncselekményeket követne el.
Soron kívül
A számos feltétel dacára a börtönnépesség negyedét ma mégis előzetesen letartóztatottak teszik ki. (Néhány éve még a harmadát adták!) Ez arról tanúskodik, hogy nagy számban rendelnek el ilyen kényszerintézkedéseket, és – a soronkívüliség törvényi előírása ellenére – túlságosan hosszú időn át tartják fenn őket. Hiába a törvényi előírás, hogy a nyomozati cselekményeknél előre kellene venni a fogvatartottak ügyeit, ha az a tapasztalat, hogy a nyomozószervek sokszor éppen a letartóztatottaknál végzik lassabban a dolgukat – akár éppen abból a megfontolásból, hogy „hátradőlhetnek”, hiszen a fogvatartott „már nem megy sehova”. Bármi magyarázza is késlekedést (sok esetben a szakértők túlterheltsége, a szakvélemények késedelmes elkészítése az ok), az törvényellenes, amelyet olykor még a bírák is „szankcionálnak”, például úgy, hogy nem az indítványozott három hónapra hosszabbítják meg a fogvatartást, hanem csak egyre.
Ugyanakkor néha maguk a bíróságok késlekednek: a letartóztatás elrendelését, meghosszabbítását felülvizsgáló másodfokú bíróság például nincs határidőhöz kötve, így előfordul, hogy egy három hónapos hosszabbítás ellen benyújtott fellebbezésről csak két hónap után dönt. A Helsinki Bizottság nemrégiben lezárult, európai bizottsági finanszírozású és a brit Fair Trials International által vezetett vizsgálatában olyan ügy is előfordult, amelyben a másodfokú bíróságnak három és fél hónapba telt eldönteni, hogy az elsőfok indokoltan tartotta-e bent a gyanúsítottat. Ennyi idő után pedig a másodfok már nehezen mondhat nemet, mert azzal egyúttal azt is elismerné, hogy késlekedésével hozzájárult az indokolatlan fogvatartás elhúzódásához.
De nem csak a késlekedés jelent problémát. A bíróságok például a szökés veszélyének fennállását gyakran kizárólag a várható büntetés mértékére alapozzák, a bűnismétlés veszélyét pedig olykor egyedül a terhelt rendszeres jövedelmének hiányára, noha mindkettő ellentétes a tapasztalatokkal, az igazságérzettel és a strasbourgi bíróság gyakorlatával. Visszatérő probléma az is, hogy a bírói döntések indokolásai sematikusak, nem veszik figyelembe az ügy és a terhelt egyéni körülményeit. A Helsinki Bizottság kutatásába például bekerült olyan eset is, ahol a döntésben a letartóztatást elrendelő ún. „rendelkező rész” után egyszerűen „elfelejtkeztek” a III. rendű terheltről, és csak az I. és II. rendű terhelt vonatkozásában indokolták meg a letartóztatást.
Meghökkentő csökkenés
Ezzel együtt a bíróságok 2014-ben ügyészi indítványra 21%-kal kevesebb előzetes letartóztatást rendeltek el, mint egy évvel korábban: a meglepő szám 4836 fő volt. 2015-ben pedig folytatódott a tendencia, és 4453 esetben került sor előzetes letartóztatás elrendelésére. Mindez felettébb örvendetes volt, mert olyan aggasztó trendet tört meg, amely hosszú ideje átlagosan évi 6000 elrendelés körül tartotta az új előzetes letartóztatások számát. De vajon minek köszönhető ez a változás?
Bár kézenfekvőnek látszik, nem az alternatív kényszerintézkedések (házi őrizet, lakhelyelhagyási tilalom vagy óvadék) alkalmazásának rutinszerűvé válása, az elektronikus nyomkövetés 2013-as bevezetése eredményezte az előzetes letartóztatások visszaszorulását, az alternatív intézkedések száma ugyanis ezzel párhuzamosan nem nőtt érdemben.
A bűnözési mutatók változása valószínűleg szintén nem volt jelentős hatással a kérdésre, mert bár 2013-hoz képest 2014-re eleve jelentősen, 13%-kal csökkentek az összbűnözési számok, ez leginkább a szabálysértési értékhatár megemelésének köszönhető, amely különösen a kissúlyú, így inkább az előzetes letartóztatással kevésbé szankcionált cselekmények számában okozott visszaesést.
Valamelyest ugyanakkor javulni látszik a bírósági gyakorlat. Ügyvédek és jogvédők hosszú időn át tették kritika tárgyává, hogy minden tíz ügyészi indítványból jó, ha egyet utasít el a bíróság. Különösen annak fényében volt szembeszökő ez, hogy a Helsinki Bizottság mostani aktakutatása kimutatta, a vizsgált ügyekben, amelyekben a védők is érveltek ügyfelük szabadon hagyása mellett, a bírói döntéseknek csak a fele (!) tért ki az ügyvédi érvekre, ugyanez a szám az ügyészek indokainak tekintetében 92,4% volt. A hétköznapokban megtehetjük, hogy érveket engedünk el a fülünk mellett, ilyen szabadsága azonban bírónak nincsen, és azt is indokolnia kell, miért nem fogadja el az ügyvéd érveit. Ebből a szempontból örvendetes, hogy évtizedek óta először csökkent 90% alá az ügyészi indítványok sikeressége: 2015-ben országosan 87,7%-ban adtak csak helyt a bíróságok a letartóztatási kezdeményezésnek, ami azt jelenti, hogy a bírói kontroll erősebbé vált.
Mindemellett azonban úgy tűnik, hogy a leginkább döntő szerepet az előzetesek számának a jelentős csökkenésében egy uniós irányelv hazai átültetése játszotta. Ez kimondja ugyanis, hogy a felek mindegyikének, így a terheltnek és védőjének is meg kell ismernie a letartóztatás elrendelését megalapozó bizonyítékokat, iratokat. Úgy tűnik, ez csillapította igazán az ügyészek előzetes-indítványozási kedvét: míg 2013-ban az ügyészek 6673 esetben tettek indítványt előzetes letartóztatás elrendelésére, 2015-ben csak 5075-ször, ami több mint 20%-os csökkentést jelent.
Van hová fejlődni
A Helsinki Bizottság kutatási jelentésében számos ajánlást fogalmazott meg a jogalkotó és a kormány, a bíróságok, valamint az ügyészség számára, amelyek jelentős része a kedvező változások ellenére is érvényes maradt. Fontosnak tartanánk például, hogy kötelezővé tegyék a védő részvételét az előzetes letartóztatással kapcsolatos üléseken, mivel a nincstelen gyanúsítottak kirendelt védői az esetek kétharmadában nem jelennek meg a letartóztatás meghosszabbításáról döntő ülésen.
Meg kell szüntetni a „korlátlan” előzetes lehetőségét, hiszen ezzel azt üzeni a törvényhozó a hatóságoknak, hogy éppen a legsúlyosabb ügyekben nem kell sietniük az eljárás befejezésével.
Üdvös lenne az említett irányelv átültetésének pontosítása is, hogy a hatóság ne csak az előzetes letartóztatást megalapozó nyomozati iratokat legyen köteles átadni a védelemnek, hanem minden, olyan dokumentumot, amely nélkülözhetetlen a fogvatartás jogszerűségének felülvizsgálatához. Jelenleg ugyanis az ügyész értelmezésén múlik, hogy átad-e olyan iratot (például arról, hogy a terhelt rendszeresen törlesztette banki tartozását), amely éppen ellene hat a szökésveszély megállapításának.
Fontos lenne felruházni a bíróságokat olyan eszközökkel, amelyekkel az eljárás felgyorsítására szoríthatják a nyomozókat, és a bíróságok számára is elő kellene írni szigorú határidőket a letartóztatással kapcsolatos döntések meghozatalára.
2016-ban a Kúria egyik joggyakorlat-elemző csoportja az előzetes letartóztatás és az alternatív kényszerintézkedések gyakorlatát elemzi majd – erre kutatási jelentésében a Magyar Helsinki Bizottság is javaslatot tett. Úgy véljük ugyanis, hogy bár az előzetes letartóztatás visszaszorulása kétségkívül nagyon pozitív fejlemény, de önmagában nem garantálja, hogy a bírói döntések és a döntéshozatali eljárások megfelelnek a Kúria, a strasbourgi bíróság és az európai uniós szabályok támasztotta követelményeknek. A statisztikai adatok elemzése mellett elengedhetetlen az előzetes letartóztatással kapcsolatos döntéshozatal minőségének vizsgálata is. E vizsgálatok – az ügyészek, bírák és ügyvédek számára tartott képzésekkel együtt – hosszú távon hozzájárulhatnak az alapjogot sértő előzetes letartóztatások visszaszorulásához.
