Közvetlenül, veszélyeztetve, haladéktalanul és kellőképpen megindokolva – ezeket a megszorításokat is tartalmazza a genfi egyezménynek az a szabálya, amely kimondja, hogy menekült nem büntethető azért, mert illegális eszközöket vett igénybe belépéséhez. Hogyan kell-e feltételeket értelmezni?

„A Szerződő Államok az országba való jogellenes belépésük vagy tartózkodásuk miatt nem sújtják büntetéssel azokat a menekülteket, akik közvetlenül olyan területről érkeztek, ahol életük vagy szabadságuk az 1. Cikkben foglalt meghatározás értelmében veszélyeztetve volt, és akik engedély nélkül lépnek be területükre, illetőleg tartózkodnak ott, feltéve, hogy haladéktalanul jelentkeznek a hatóságoknál és kellőképpen megindokolják jogellenes belépésüket, illetőleg jelenlétüket.”

A Magyar Helsinki Bizottság számtalanszor felhívta már a figyelmet – a magyar jog részét képező (lásd 1989. évi 15. tvr.) – genfi menekültügyi egyezmény 31. cikke 1 pontjára. Ennek értelmében az üldözés elől menekülő nem büntethető azért, mert jogellenesen jutott be az országba, így például hamis okmányokat használt vagy tiltottan lépte át a határzárat. Ilyen esetekben minimálisan mindaddig fel kellene függeszteni a szabálysértési vagy büntetőeljárásokat, amíg a normasértő külföldi menedékkérelmét el nem bírálják, s ha védelmet kap, végérvényesen meg kell szüntetni az ellene folyó eljárást, vagy ha mégis vádemelésre került már sor, fel kell menteni. A menekült védelmének egyértelmű célja „a jogellenes belépés vagy tartózkodás” szankciójának elkerülése.

Néhány évig a hatóságok így jártak el okirat-hamisításoknál, ám most az ún. „határzáras ügyekben” eddig egyetlen alkalommal sem függesztették fel az eljárást menedékkérő terheltekkel szemben, noha a védők több esetben is felhívták a bírák figyelmét a fenti, a menekülés természetét figyelembe vevő, ésszerű és fontos fordulatra.

A menekülőkkel szemben ellenséges közbeszédben mostanában egyre többet idézik a rendelkezés megszorító fordulatait, mondván, azokról a jogvédők megfeledkeznek vagy szándékosan hallgatják el őket. Ez azonban nincsen így. Önmagában már ez is indokolja, hogy röviden megmagyarázzuk, mit is kell ezek alatt érteni. Ennél is fontosabb azonban, hogy az eljárások professzionális szereplői, ügyészek és bírók se tekintsenek úgy ezekre a megszorításokra mint olyan ütőlapokra, amelyek minden esetben rátromfolnak a menekültek büntethetőségét kizáró főszabályra.

• nem sújtják büntetéssel azokat a menekülteket

A kérdésben járatlanok már ennél a fordulatnál diadalittasan hátradőlnek, miszerint az egyezmény egyértelműen „menekültekről” ír, így a megengedő szabály nem vonatkozhat a menedékkérőkre. Ez azonban tévedés. Az egyezmény és az arra támaszkodó magyar szabályozás is mindaddig védelemben részesülőnek, potenciális menekültnek tekinti a menedékkérőt, amíg kérelmét el nem utasítják. (Némileg hasonlóan működik ez, mint az ártatlanság vélelme a büntetőjogban.) Az e fordulatban szereplő „menekült” fogalmába tehát kötelezően beleértendő a menedékkérő is.

(Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága [UNHCR] progresszív értelmezése szerint a menekült de facto menekült, és nem az elismerés által válik azzá, tehát a nemzetközi szervezet egyenesen azt szorgalmazza, hogy menedékkérők esetén a kérelem előterjesztése után eleve el se induljon a büntetőeljárás.)

• közvetlenül olyan területről érkeztek, ahol életük vagy szabadságuk az 1. Cikkben foglalt meghatározás értelmében veszélyeztetve volt

A genfi egyezmény tartalmát kibontó esetjog alapján egyértelmű, hogy a közvetlenség minden olyan országra, tehát nem csak származási országra vonatkozik, amin a menedékkérő áthalad. Fontos, hogy a menekülők nem kötelesek a származási országukból „megállás nélkül érkezni”. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy egy szíriai üldözött nem csak a szomszédos országokban kaphat védelmet, hanem távolabbi helyeken, – amint a gyakorlat mutatja – akár Európában is. A 31. cikk tehát arra is vonatkozik, aki rövid időre más országokon keresztül áthaladva nem talál védelmet ezeken a helyeken. Természetesen az is gyakran előfordul, hogy a menekülő azt sem tudja, milyen országokon halad át, mert az embercsempész nem engedi, hogy bárkivel kapcsolatba lépjen az úton. Amennyiben menekülése során olyan országokon haladna keresztül, amelyek nem számítanak biztonságosnak, mert például nem csatlakoztak a genfi egyezményhez, illetve ha ratifikálta is, de olyan földrajzi korlátozással alkalmazza, hogy nem kaphat védelmet, vagy nem működik menekültügyi rendszere, nincs alapvető ellátás, a kérelmet nem lehet előterjeszteni, esetleg nincs reális esélye annak, hogy a kérelmező védelmet kapjon, a veszélyeztetettsége nem szűnik meg.

Hamis az az érv, hogy azon országok, amelyek polgáraik vagy a turisták számára biztonságosnak számítanak, egyben a menekülőknek is azok. Sőt, még az is gyakran előfordul, hogy az egyébként biztonságosnak tekintett származási vagy harmadik ország az adott kérelmező számára nem bizonyul biztonságosnak. Ezért van az, hogy még azoknak az államoknak is, amelyek „biztonságos-listákat” állítanak össze, minden esetben meg kell vizsgálniuk, hogy az adott menekülő számára egyénileg ténylegesen biztonságosnak tekinthető-e a listában szereplő biztonságos ország. Irán például az irániak többségének biztonságos, de egy meggyőződéses, a vallást nyíltan tagadó ateista vagy egy házasságtörő nő számára már nem az. Ugyanígy üldözéstől kell tartania egy ugandai meleg férfinak vagy egy tanzániai albínónak is, noha mindkét ország biztonságosnak tekinthető.

A közvetlen veszélyeztetettség tehát mindaddig fennáll, amíg a menekülő számára biztonságos országba nem jut, ahol kérelmét előterjesztheti, tisztességes eljárásban döntenek róla és elemi szükségleteinek megfelelő, méltóságát nem sértő ellátásban részesül.

A hozzánk Szíriából és Afganisztánból érkező menekülők esetében a „közvetlenség” szempontjából kulcskérdésnek számít, a magyar hatóságok biztonságosnak ítélik-e meg az útjuk során érintett országokat. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, valamint a többi uniós tagállam nem tekinti egyiket sem annak. A magyar kormány úgy kívánja másra hárítani a genfi egyezményből és az Alaptörvényből kötelező felelősségét, hogy rendeletben nyilvánította biztonságos harmadik országnak Görögországot, Macedóniát és Szerbiát. Görögországba az unió más tagállamaiból évek óta nem küldenek vissza egyetlen menedékkérőt sem, mert nem működik a menekültügyi rendszere. A Macedóniában és Szerbiában gyakorlatilag nem működik semmiféle ilyen, nincs reális esélye az üldözöttnek védelmet kapni. Ellenben nagy sansza van fogvatartásának vagy annak, hogy embertelen körülmények közé kerül, bántalmazzák vagy hajléktalan lesz. Mindhárom ország arra törekszik, hogy minél gyorsabban kipumpálja területéről a menekülőket.

A magyar hatóságok és bíróságok ragaszkodnak a kormánynak rendeletben deklarált, téves, semmi által nem igazolható álláspontjához, hogy Szerbia biztonságos. De ha így is lenne, az még nem mentesíti őket az alól, hogy minden kérelmező esetében egyedileg vizsgálják, vajon az ő számára nem jelent-e rizikót Szerbia, rendelkezésére áll-e hatékony védelem.

• feltéve, hogy haladéktalanul jelentkeznek a hatóságoknál

A „haladéktalanul” nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a határátlépést követően azonnal kell a hatósághoz fordulni. Az európai bírói gyakorlat ezt jóval tágabban értelmezi. Nem véletlen, az európai országok menedékjogi törvényeiben, így a magyarban sem szerepel pontos időkorlát (pl. „egy napon belül” vagy „egy héten belül”), amely átlépése után a hatóságok automatikusan elutasítanák a menedékkérelmet. A haladéktalanság megítélése az adott eset körülményeitől függ.

Sok potenciális menekült nincsen tisztában a menekültjogi védelem lehetőségeivel vagy körülményei elbizonytalanítják, érdemes-e ilyen eljárást kezdeményezni (pl. azért, mert Németországba szeretett volna eljutni, ahol családtagjai élnek). A határzáras tárgyalások során a bírók is elkésettként értékeltek olyan kérelmeket, amelyek adott esetben 24 órán belül megtörténtek. De találkoztunk olyan esettel is, amikor maguk a „határzársértők” mentek oda rendőrökhöz segítségért, majd letartóztatásuk után nyomban menedéket kértek, a bíró mégis marasztaló ítéletet hozott.

A büntetőbíróságnak valójában nem kellene azzal foglalkozni, hogy mi volt a menedékkérő eredeti szándéka, hova akart eljutni eredetileg és korábban hol szándékozott menedékjogot kérni (mondjuk, Svédországban vagy Hollandiában, de nem Magyarországon); ahogyan az is lényegtelen, hogy éppen az ellene folyó büntetőeljárás indította-e arra, itt adja be menedékkérelmét. Ezek menedékjogi szempontból teljesen lényegtelenek. A lényeg, hogyha még a büntetőtárgyalás előtt vagy magán a tárgyaláson nyilatkozik arról, üldözöttként védelmet kér, a bíró függessze fel a tárgyalást. (Egyébként a fenti körülmények menedékkérelménél sem relevánsak, hiszen az eljárásnak azt üldözöttsége tényét kell tisztázni.)

Fontos az is, hogy a haladéktalan jelentkezés legkevesébé sem jelent önkéntességet, vagyis a menekülő akkor is megteheti, ha a hatóságok tartóztatják fel.

• feltéve, hogy […] kellőképpen megindokolják jogellenes belépésüket

Az üldözéstől való megalapozott félelem általában kellő indoknak számít ahhoz, hogy valaki mentesüljön az irreguláris határátlépése büntetőjogi következményei alól. Az UNHCR szerint a genfi egyezmény mentesítő rendelkezése még akkor is alkalmazható, ha a kérelmezőnek egyébként lehetősége lett volna menedékjogot kérni a szabályos határátkelőnél, azonban a beengedés megtagadása miatti félelme miatt nem tette meg. A leírt helyzet tökéletesen egybevág a szerb–magyar határszakaszon megteremtett állapotokkal: a menedékkérők „jól érzékelik”, Szerbiából legálisan egyikőjük sem tud belépni Magyarország területére.

A kellő indoklás vizsgálata csakis menekültügyi eljárásban lehetséges. Íme, egy újabb erős érv, miért nem kellene ítéletet hozni a határzáras büntetőperekben a menedékjogi eljárások jogerős lezárása előtt.

A magyar állam megsérti a genfi egyezmény aláírásával vállalt kötelezettségét, amikor olyan menedékkérőket ítél el és utasít ki területéről, akik menekülésük közben jogellenesen lépik át a határzárat.

Zádori Zsolt