Két napja a Helsinki Bizottság jogászai a helyszínen győződtek meg arról, hogyan működik a röszkei „gyűjtőpont”. Azóta bizonyos tekintetben konszolidálódott a helyzet, de nem rendeződött megnyugtatóan, és a jogi káosz is változatlan. Íme, a látogatás gyorsjelentése.

A Magyar Helsinki Bizottság három munkatársa kedden a helyszínen figyelte meg, mi történik a röszkei „gyűjtőponton”. Az ott tapasztalt káosz megdöbbentő volt a tizenöt éve emberi jogi megfigyeléseket végző jogászok számára is. És a zűrzavar talán a legkevésbé a rendőrség hibája. Egész egyszerűen a statáriális, teljesen átgondolatlan jogalkotás és állami irányítás, a forráshiányos működés eredményezi ezt. Ha mi lennénk a rendőrségi vezetők helyében, ilyen körülmények között valószínűleg magunk sem nagyon tudnánk eldönteni, mit is kezdjünk a helyzettel.

A gyűjtőpont gyakorlatilag egy olyan, újonnan létrehozott hely a semmi közepén, ahova megérkeznek a menekülők, és onnan kellene továbbmenniük a regisztrációs pontokra, elsősorban Röszkére, illetve Szegedre. Elvileg buszokkal szállítanák a menekülőket a célállomásra. Azonban mivel nincs elég busz, így annyi történik a gyakorlatban, hogy a jelen lévő rendőr odamutat az érkező menekülőnek, hogy „arra menj”, vagy pedig oda kísérik őket (ez lehet a tipikus) a „gyűjtőpontra” (ami – mint megtudtuk – egyébként magánterület, láttunk is egy rendőri intézkedést, igazoltatást német sajtósokkal szemben, amit azért hajtottak végre, mert magánterületen parkoltak). A gyűjtőponton villany, víz, áram nincs, ételt, italt civilek osztanak, ahogy ruhát, takarót és sátrat is, ezek jó része az első napokban egyáltalán nem állt rendelkezésre. A hétfőre virradó éjszakát itt töltötték az emberek 5 fokban, köztük rengeteg gyerek, csecsemő is. Ottlétünk idején mintegy 3–400 menekülő volt ott, és kb. 200 rendőr. Hat mobil WC-t számoltunk össze.

Élelmet osztó cseh és osztrákok önkéntesek is voltak a helyszínen, több magyar civil is mozgott a terepen, az emberek pokrócokon ültek a kukoricamező kitaposott részén, beszélgettek. A sajtó munkatársai nagy számban voltak jelen. Rengeteg szemét, hulladék volt szerteszét.

A gyűjtőponthoz érkezett menekülőket rendőrsorfal vette körül, de láthatólag senki nem tájékoztatta a menekülőket, mit csinál ott a rendőrség, mi a jogi státusza az oda érkezőknek, milyen intézkedésre készülnek az ott lévőkkel szemben, és mi volna ennek a jogi alapja, és mi fog történni. Tolmács, szórólap, tájékoztató a helyszínen nem volt, vagy remekül álcázták, mert mi nem láttuk.

Amíg ott voltunk, addig kb. 100 menekülő egyszerűen átfutott a Szerbia felé foghíjasabb rendőrláncon véletlenszerű irányokba, és utánuk ment pár rendőr: nyilván csak idő kérdése volt, hogy a legtöbbet újra összetereljék. Ugyanez azóta többször is megtörtént. Ha jogilag próbáljuk dekódolni a helyszínen történteket, akkor szabálysértés (tiltott határátlépés) miatti elfogásra kerül sor (kicsit atipikus, de az), ami személyi szabadságot korlátozó intézkedés. Nem láttunk azonban bilincshasználatot, testi kényszert sem – gyakorlatilag metakommunikációs eszközökkel irányítják a rendőrök az embereket, akik tehát még nincsenek regisztrálva menedékkérőként.

Az elfogás után a törvény szerint az illetékes hatóság elé kell állítani az érintetteket, aminek időtartama a 8 órát nem haladhatja meg. Olyan elfogást eddig még nem láttunk, amit követően órákig nem történik semmi. A röszkeiek most sokszor ilyenek. (A menedékkérőket augusztus 1. óta legfeljebb 36 óráig lehet regisztrációs céllal visszatartani, ha valaki nem kér menedékjogot 24 óráig.)

A szabálysértési eljárást követően a menedékkérelmek regisztrációja és feldolgozása az alapfeltétele lenne annak, hogy az állam kiszűrje és segítse a sérülékeny csoportokat (pl. gyerekeket, kínzásáldozatokat vagy állapotos nőket). Ezen eljárásoknak a „gyűjtőponton” visszatartottak még a közelébe se jutnak.

A határon elfogott, zömmel menekülőket kibocsátó országokból származó, túlnyomó többségben szírek, irakiak és afgánok részére haladéktalanul biztosítani kell a menedékkérelem benyújtásának lehetőségét. Azonban ha túl is jutnak a menekülők a regisztráción, a magyar menekültügyi rendszer már hónapokkal ezelőtt becsődölt, így az ügyek csigalassúsággal vánszorognak előre. A magyar állam gyakorlatilag cserbenhagyta Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt (BÁH) is, a táborok túlzsúfoltak, az ügyintézők iszonyatosan leterheltek és kevesen vannak.

Világos, hogy ezen körülmények között a „gyűjtőponton” tartózkodásra kötelezés sérti az embertelen bánásmód tilalmát. A szabad ég alatti fogvatartás ott, ahol éjszaka akár 5 fokra hűl le a levegő, villany, víz nélkül, mindenféle sztenderdnek megfelelő jogi tájékoztatás hiányában semmilyen normának nem felel meg.

Tekintettel arra, hogy több, a helyszínen a menekülőket ellátó orvos elmondása szerint akár a kihűlés is fenyegetheti az érintetteket, de állami ellátás nincs megszervezve, ugyanakkor pro forma nem mehetnek el az emberek (aki megpróbál kilépni, azt – sokszor káromkodással kísérve – visszatessékelik), foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés is felmerül, hiszen a foglalkozási szabály az, hogy a rendőrség segítséget nyújt a rászorulónak, óvja az ember jogait. Tételes szabály, hogy az elfogott személyt tájékoztatni kell az előállítás okáról, őt biztonságos helyre elő kell állítani és az étkeztetéséről is gondoskodni kell.

Ugyanakkor tegye fel a kezét, aki ezt a helyzetet most kezelni tudná. A rendőrségnek kiadták utasításban, hogy addig tartsa a „gyűjtőponton” az embereket, amíg a regisztrációs helyszíneken nincs üresedés, de hogy mi is volna a „gyűjtőpont” jogi helyzete pontosan, azt nem sikerült kitalálni. Az elfogáshoz és előállításhoz szükséges személyi és tárgyi feltételeket nem biztosítják, kommunikálni a rendőrök nem igazán tudnak a menekülőkkel, olyan helyre jelölték ki a „gyűjtőpontot”, ahol fogvatartani csak így lehet (ételt és italt akár oszthatnának meg takarót, de azzal sem lenne rendben a helyzet). És közben ott sírnak és fáznak a gyerekek, sok a legyengült, beteg ember.

Ez ugyanúgy a rendőrség cserbenhagyása, mint amit 2006-ban tettek meg azokkal a rendőrökkel, akik a tévészékházban ragadtak a zavargások idején. Meg persze a menekülőké, akiket civilek próbálnak ellátni, amennyire lehet, mentve a menthetőt.

Szöveg: Fazekas Tamás–Tóth Balázs

Fotók: Seregély Ágnes