Nem fogadta be a kormány fellebbezését a strasbourgi bíróság. Így jogerőre emelkedett az a döntése, amely kimondta: alapvető jogot sért az indokolás nélküli elbocsátás.

[caption id="attachment_1134" align="aligncenter" width="560" caption="Vékony jégen"][/caption]

Mint ismeretes, a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága idén júliusban elmarasztalta Magyarországot a tisztességes eljáráshoz való jog megsértése miatt egy indokolás nélkül elbocsátott kormánytisztviselő jogviszonyának megszüntetéséért.

A magyar kormány nem nyugodott bele a döntésbe, és annak ellenére élt fellebbezési jogával, hogy a másodfokon eljáró Nagykamara elé csak egészen kivételes esetben kerülnek ügyek. Éppen ezért többnyire az Európa Tanács tagállamai már az első fokú döntést végrehajtják.

A bonyolult strasbourgi fellebbviteli eljárás szerint a kormány fellebbezése nem kerül egyből a Nagykamara elé, annak befogadásáról egy öt bíróból álló kollégium dönt. Ez esetben november 20-án a bírák úgy határoztak, hogy a fellebbezést nem lehet befogadni, mert nem vet fel az Emberi Jogok Európai Egyezményének értelmezését vagy alkalmazását érintő lényeges kérdést. Az öttagú testület döntése ellen fellebbezésnek helye nincs, így a strasbourgi nyári döntése jogerőre emelkedett.

A kirúgott pernyertes kormánytisztviselőt a Magyar Helsinki Bizottság képviselte Strasbourgban. A bíróság kimondta, hogy az indokolás nélküli elbocsátás megfosztotta a panaszost a valódi jogorvoslat lehetőségétől, és hatezer euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg számára, valamint háromezer euró eljárási költség megfizetésére kötelezte az államot. Mindazok, akik az elbocsátásuktól számított hat hónapon belül Strasbourghoz fordultak, hasonló döntésre számíthatnak.

A Magyar Helsinki Bizottság ügyfelét 2010. szeptember 27-én indokolás nélkül bocsátották el állásából a kormánytisztviselők jogállásáról szóló törvény friss módosítása alapján. Az új rendelkezés tette lehetővé az indokolás nélküli elbocsátást, korábban erre nem volt mód. Az indokolás nélküli felmondást a magyar Alkotmánybíróság (AB) később két döntésében is alkotmánysértőnek és az európai uniós jogba ütközőnek mondta ki. Azonban az AB – hatáskör hiányában – a munkaviszonyokat nem állíthatta helyre és kártérítést sem ítélhetett meg, sőt mivel a szabályozást csak a jövőre nézve semmisítette meg, lehetővé tette, hogy az alkotmányellenességet kimondó AB-döntés után még több mint három hónapon át lehessen alapjogot sértően elbocsátani kormánytisztviselőket, és ezzel a lehetőséggel egyes kormányzati szervek az AB által meghatározott határidő utolsó napjáig, 2011. május 31-ig éltek is.

A strasbourgi bíróság egyhangú döntésében elfogadta a Helsinki Bizottság által képviselt panaszos érvelését, miszerint indokolás hiányában értelmetlen a felmondások jogellenességének megállapítását kérni a magyar bíróságoktól, ugyanis érvek hiányában szinte lehetetlen sikeresen vitatni a felmondást. Éppen ezért az indokolás hiánya a valódi, hatékony jogorvoslat lehetőségétől fosztotta meg az érintetteket, ami sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményében biztosított tisztességes eljáráshoz való jogot, azon belül is a bírósághoz fordulás jogát.

A Helsinki Bizottság további nyolc ügyfelet képvisel ugyanilyen ügyekben a strasbourgi bíróság előtt, akik a mostani döntés fényében alappal számíthatnak a magyar államot elmarasztaló, számukra kedvező döntésre, mégpedig viszonylag hamar, előre láthatólag az elkövetkező egy év folyamán.

Külön kérdés azoknak az ügye, akik nem egyenesen Strasbourgot, hanem előbb még a magyar bíróságokat keresték meg jogorvoslatot kérve. Az Emberi Jogok Európai Bírósághoz ugyanis csak az fordulhat, aki előbb kimeríti országának az összes hatékony jogorvoslati lehetőségét. Sokan a kirúgottak közül úgy gondolták, a hazai munkaügyi bíróságok ilyen fórumnak minősülnek. Strasbourg azonban megállapította, hogy az egyébként alkotmányellenes törvénymódosítás miatt a magyar törvényszékek nem képesek hatékony jogorvoslatot nyújtani. A hosszabb (és reménytelenebb) utat választók jóhiszeműségét azonban aligha lehet elvitatni, az pedig igen különös lenne, ha a hathónapos határidő „túllépése” miatt rosszabb helyzetbe kerülnének, mint sorstársaik, akik elbocsátásuk után egyből Strasbourghoz fordultak.

Korrupt rendőrök és bűntársaik gyújtogattak ukrajnai cigánytelepeken. A tüzekben gyerekek is odavesztek. Az ukrán hatóságok elszabotálták a nyomozást és nem vizsgálták a rasszista indítékot. A strasbourgi bíróság döntése szerint mindez alapjogokat sért.

[caption id="attachment_1123" align="aligncenter" width="560" caption="A pernye beleég a bőrünkbe"][/caption]

Magyarországon hosszú évek óta vita folyik a rasszista bűncselekmények büntethetőségéről. Abban még a jelenlegi passzív hatósági gyakorlat kritikusai is egyetértenek az azt mentegetőkkel, hogy a rasszista motivációt gyakran nehéz bizonyítani. Mindez azonban nem ad felmentést a motívumok tisztázása alól a nyomozóhatóságoknak és igazságszolgáltatási szerveknek – derül ki az Emberi Jogok Európai Bíróságának szeptemberi döntéséből is. Ha felmerül a rasszista indíték, például erre maguk a sértettek is felhívják a hatóság figyelmét vagy egy bűncselekmény-sorozat áldozatai mind egyazon kisebbséghez tartoznak, a nyomozóhatóságnak kiemelt figyelmet kell fordítani a körülmények tisztázására. Merthogy – fogalmaznak a strasbourgi bírák – amennyiben a hatóságok a rasszista indíttatású erőszakot ugyanúgy kezelik, mint az ilyen motivációt nélkülöző bűncselekményeket, akkor figyelmen kívül hagyják az alapvető jogokra kifejezetten ártalmas cselekmények különleges természetét.

De lássuk a tanulságos ukrán esetet. 2001. október 28-án reggel a roma Jurij Fjodorcsenko Kremencsuk – ő az egyik panaszos Zója Lozenko mellett – körzeti otthonából kilépve szembe találta magát I. őrnaggyal és két társával. A rendőrök megfenyegették, majd belökték a házába, amit a kijárat eltorlaszolása után fel is gyújtottak. A tűzben és az azt követő robbanásban a kérelmező égési sérüléseket szenvedett, családtagjai közül pedig öten életüket vesztették, köztük egy hat- és egy hároméves gyerek is. Fjodorcsenko feljelentésében előadta, hogy I. őrnagy gyújtotta fel a házát, feltehetően azért, mert a roma férfi nem volt hajlandó kenőpénzt fizetni annak fejében, hogy egyik rokona ellen ne induljon büntetőeljárás kábítószer-kereskedelem miatt.

Ugyanazon a napon ismeretlenek más környékbeli – szintén romák lakta – házakat is felgyújtottak. Az incidensről szóló helyi újsághírben az állt, hogy a drogkereskedelemből származó bevétel szokásos sápjának elmaradása miatt gyilkolták meg a romákat.

A nyomozás során megállapították, hogy I. őrnagy nem vett részt sem gyújtogatásban, sem pedig emberölésben. A nyomozók szerint Fjodorcsenko „csakis a robbanás során elszenvedett fejsérülések miatt” vádolhatta meg az őrnagyot a bűncselekmények elkövetésével.

Más személyek ellen azért indult büntetőeljárás. A bíróság N.-t öt év szabadságvesztésre ítélte, a súlyos büntetés végrehajtását azonban szokatlan módon két évre felfüggesztette. A többi elkövető elleni eljárás félbeszakadt, mert nem voltak fellelhetőek. A kérelmező ezt követően fordult a strasbourgi bírósághoz és kérte az Egyezmény 2. és 14. cikkében garantált jogai megsértésének megállapítását. Az eljárásban az Európai Roma Jogok Központja (European Roma Rights Centre) látta el képviseletét.

A bíróság először a kérelmezők 2. cikkben garantált élethez való jogának megsértését vizsgálta, és általános elvi éllel mondta ki, hogy a cikk érvényesülése érdekében a tagállamok kötelesek büntetőjogi eszközökkel szankcionálni az életellenes cselekményeket és hatékony nyomozást folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy a processzusnak mindenképpen büntetőjogi felelősséget megállapító ítélettel kell végződnie, de a nyomozás hiányosságai – ha csökkentik annak esélyét, hogy az ügy körülményeit tisztázzák és az elkövetők kilétét megállapítsák – növelik annak valószínűségét, hogy az eljárás ne feleljen meg a hatékonysági követelménynek.

A strasbourgi bírák leszögezték, hogy dacára a bűncselekmény nyilvánvaló és kirívó bestialitásának, a hatóságok mindössze néhány elkerülhetetlen nyomozati cselekményre szorítkoztak. Legalább hat ismertté vált elkövető közül senkit sem kerítettek kézre az eltelt több mint tíz év alatt, és nincs rá bizonyíték, hogy bármit is tettek volna ennek érdekében. I. őrnagy szerepének tisztázása esetében úgy tűnt, hogy az ügyészség teljes egészében a rendőrség belső vizsgálatára hagyatkozott. A strasbourgi bíróság megállapította, hogy Ukrajna megsértette a 2. cikk által támasztott eljárásjogi követelményeket.

Az Egyezmény 14. és 2. cikkének együttes vizsgálata során az európai bírák kiemelték, hogy a kérelmezők bizonyítékot szolgáltattak a bűncselekmény rasszista indítékára, ráadásul ugyanazon a napon több, kizárólag romák lakta házat gyújtottak fel; I. őrnagy pedig korábban bizonyíthatóan romaellenes kijelentéseket tett. Ennek ellenére az ukrán hatóságok a bűncselekmények lehetséges rasszista indíttatását egyáltalán nem vizsgálták.

A 14. cikk által garantált diszkrimináció tilalma a 2. cikk vonatkozásában azt jelenti, hogy az emberi élet ellen irányuló bűncselekmények kivizsgálásának mindenfajta diszkriminációtól mentesnek kell lennie. Különösen hangsúlyos, hogy a hatóságoknak kötelessége a lehetséges rasszista motivációt felderíteni és kivizsgálni, hogy bármilyen gyűlölet vagy előítélet szerepet játszott-e a bűncselekmény elkövetésében. A bíróság kiemelte, hogy ha a rasszista indíttatású erőszakot és brutalitást ugyanúgy kezelik a hatóságok, mint az ilyen motivációt nélkülöző bűncselekményeket, akkor figyelmen kívül hagyják az ilyen – az alapvető jogokra különösen ártalmas – cselekmények különleges természetét.

Bár a rasszista motivációt gyakran nehéz bizonyítani, jelen eljárásban semmi nem utal arra, hogy a hatóságok egyáltalán megpróbálták volna feltárni az ilyen irányú indítékot. Ukrajna hivatalos álláspontja szerint a rendőrök és társaik a kábítószer-kereskedelem helyszíneként szolgáló házakat akarták lerombolni. A strasbourgi bíróság ugyanakkor az ECRI jelentésére hivatkozva hangsúlyozta, hogy az országban igen gyakori a romák elleni diszkrimináció, éppen ezért nem szabadott volna vizsgálat nélkül kizárni, hogy az bűncselekménynek rasszista motivációja is lehetett. Erre való tekintettel az emberi jogi bíróság megállapította, hogy Ukrajna megszegte a kérelmezők számára a 2. és 14. cikk által együttesen biztosított emberi jogokat, és húszezer euró nem vagyoni kár megtérítésére és nyolcezer euró ügyvédi munkadíj megfizetésére kötelezte.

A vérlázító és bűnpártoló ukrán hatósági gyakorlat strasbourgi elítélésének jó lenne, ha hazai következménye is volna, és a hatóságok ettől kezdve nem dugnák fejüket homokba, ha rasszista indítékok valószínűsíthetők.

(A döntésről bővebben olvashat a Fundamentum 2012/4-es, megjelenés alatt álló számában.)