„Szurkolói rendbontás miatt” a zágrábi „mindent eldöntő” meccs valójában el sem kezdődhetett a „két ősi rivális” között. Mégis azok között a sportesemények között tartják számon, amelyeknek történelemformáló hatásuk volt. Meglehet, túlzás, ámbár közkeletű túlzás, de sokak szerint ezzel indult el, ez adott szikrát a délszláv népek tíz éven át tartó sorozatháborújához, amely felbomlasztotta Jugoszláviát, 150 ezer ember halálához vezetett, egymillió ember otthonát rombolta le és milliókat üldözött el szülőföldjükről. Nem a foci volt a hibás.

(Hangos változat, podcast itt.)

44 éve alakult meg a nemzetközi Helsinki-mozgalom első civil szervezete, a Moszkvai Helsinki Csoport. A brezsnyevi szovjet diktatúra mindent elkövetett, hogy elhallgattassa az emberi jogok valódi hőseit, bebörtönözte, száműzte őket. De nem ők adták fel, a szovjet rendszer dőlt össze.

(Hangos változat, podcast itt.)

Jogszerűen vezénylik-e le az ideit érettségit?  Mennyire igazságos, hogy nem lesz szóbeli? A lehetőségekhez képest biztonságossá tették-e a diákok és a tanárok számára az iskolákat? Hogyan lehetett egyáltalán felkészülni a vizsgákra? Mi történt a többi diákkal? Mennyire sikerült a digitális átállás? Mennyire érvényesült az oktatási esélyegyenlőség a szegény gyerekek tízezreinél? A Helsinki Hangadó műsorában megszólal Fazekas Tamás ügyvéd, Törley Katalin tanár és szülő és Zádori Zsigmond érettségiző diák. A beszélgetést Ónody-Molnár Dóra újságíró vezeti.  

 

Ahogyan két dudás sem fér meg egy csárdában, úgy Arturo Toscanini (1867–1957) sem viselte el azt, hogy zenei téren bárki dirigáljon neki, még ha az a valaki Benito Mussolini is, Itália diktátora. Az olasz karmester a fasizmus kérlelhetetlen ellensége lett, mert megsértették mint művészt, és megalázták mint embert. Így csak 15 évvel letiltása után tért vissza hazájába és adott koncertet az imádott–gyűlölt milánói Scalában.

Emberkísérlet nem lehetséges önkéntes beleegyezés nélkül. Az bármikor visszavonható. Ha a kísérleti alany épsége veszélybe kerül, be kell fejezni a kísérletet. A társadalom számára hasznos célúnak kell a kutatásnak lennie. Előbb állat- és más kísérletek támasszák alá a vizsgálatokat. A fizikális és mentális károkat el kell kerülni. Nem végezhető halálos kimenetelű vagy maradandó károsodást okozó kísérlet. A kockázat nem haladhatja meg a szükségeset. Meg kell előzni a szövődményeket. Hozzáértő, kellő tudományos fokozattal rendelkezők végezzék a kísérletet. Nagyjából ez az a „tízparancsolat”, amelyet Nürnbergi Kódex néven ismerünk, és az emberkísérleteket szabályozza.

(Hangos változat, podacast itt.)

A II. világháború 1945. május 9-én ért véget Európában. Vagy 7-én, vagy 8-án, most itt ne menjünk bele, mikor is volt pontosan a „győzelem napja”. A lényeg, hogy a náci Németország e napon, 9-én már vitathatatlanul kapitulált a szövetségesek előtt. A kontinens egyik legborzalmasabb időszaka zárult le ezzel. És ez még akkor is igaz, ha a felszabadított Kelet-Európának megszállás jutott osztályrészül.

(Hangos változat, podcast itt.)

„Lombardia kórházaiban meg lehetett tanulni, fel lehetett mérni, milyen árat kell fizetni azért, amit az emberek büszkén dicsőségnek neveznek” – írta Jean-Henry Dunant (1828–1910) a solferinói csata borzalmainak láttán. A nemes lelkű svájci férfiú egyike azoknak a filantróp üzletembereknek, akik akár teljes vagyonukat és egzisztenciájukat hajlandók feláldozni valamilyen életbevágóan fontos ügyért. Ő a háborút tekintette az emberiség legfontosabb problémájának.

(Hangos változat, podcast itt.)

Az Országgyűlés kormánypárti többsége szerint az Isztambuli Egyezmény hazai jogrendbe iktatása ellentétes lenne a magyarok többségének akaratával és érdekével. Egyébként is szükségtelen. Ez nem igaz. A kormányerők évek óta boszorkányüldözést folytatnak a nők védelmére hivatott egyezmény ellen, amit egyébként a kormány is aláírt 2014-ben. A héten elfogadott politikai nyilatkozat újabb példája a politikai cinizmusnak. Sem a valóság, sem a veszélyben lévők nem számítanak. Nekünk itt a Magyar Helsinki Bizottságnál igenis számítanak.

„Rosszkor volt rossz helyen. Csak segíteni akart, nem is gondolta, hogy belerántják a bajba.” Amikor elvitték, alaposan megdolgozták, bántalmazták, hónapokig aszalták egy koszlott cellában az egyik vidéki börtönben. Aztán átvitték egy másikba a fővárosba. Nem látogathatták. Közben a felesége megszülte a harmadik gyerekét. Az asszony nem jött ki az anyósával, meg voltaképpen senkivel se a családból. Nagyon kellett volna a segítség, meg a pénz is. De börtönből hogyan lehetett volna pénzt szerezni, főleg, hogy lefoglalták a vagyont? Aztán a feleség megcsalta. Legalábbis így hitte, és tényleg sok volt az árulkodó jel. Miután bizonyítékok híján a börtönből kiengedték, még hónapokig nem hagyhatta el Pestet. Aztán amire hazamehetett Nógrádba, végképp összeomlott a házasság. Nem egy mostani rabosított ügyfelünk sztorija ez, bár típustörténetnek mondható, de a pórul járt fogvatartott ez esetben Madách Imre (1823–1864), irodalmunk klasszikusa.

(Hangos változat, podcast itt.)

Cenzúra a XVIII. századi Angliában már nem létezett. De újságíró és más írástudó igen sokat kockáztatott azzal, ha megírta őszinte véleményét kormányról, bíróságokról vagy különösen az uralkodóról. A szerző igazságát sorok közé kellett rejteni. A bátor John Wilkes újságírónak (1727–1797), a North Briton laptulajdonosának a pere után köszöntött be a valóságos sajtószabadság Angliában.

(Hangos változat, podcast itt.)