Baruch Spinoza (1632–1677), akit akkor már inkább neveztek Benedictus Spinozának súlyos tüdőbetegségben haldoklott. Állítólag a lencsecsiszoló munkája alatt belélegzett por volt a gyilkosa. Még egy napja volt hátra az életből. Ezt azonban tán csak az Örökkévaló tudhatta, akivel a filozófus annyit foglalkozott élete során, és akinek a nevében őt kiátkozták, illetve nem fogadták be. Hiába „Isten intellektuális szeretete”, független szellemével környezete nemigen tudott mit kezdeni. Kívülállását részben maga választotta, részben elszenvedte. Ő volt az első filozófus, aki következetesen a demokrácia védelmére kelt.

A kormányt bírálni már akkor fontos szabadságjog volt, amikor a felségsértést, hűtlenséget (árulást) még büntették. „A kormány nem akarja az örök váltságot, e kormány, mely csalárd álcát tévén ocsmány képére, kihúzta kilencmillió jobbágy pénzét, most csak azon fáradozik, hogy ezen kilencmillió által felingerelvén, annak körmei közül csak ő szabadítsa ki. Akkor jaj nekünk, mert szabad emberekből rabszolgákká alacsonyodtunk” – mondta Wesselényi Miklós 1834. december 9-iki beszédében. Azaz mondta volna, ha hinni lehet a besúgóknak. Merthogy a szatmári közgyűlésen az örökváltság, a jobbágyfelszabadítás fontos ügyében elhangzó szavait csak a nyomozati iratokból ismerhetjük.

Zrínyi Ilona apja kiváló katona, szenvedélyes török- és protestánspusztító volt, vagdalkozott, futtatott vitézül, mégis német- és Habsburg-gyűlölete okozta vesztét. Zrínyi Péter eleinte nélkülözhetetlennek tűnt a törökellenes háborúskodásban, és I. Lipót, az uralkodó többször kénytelen volt megbocsátani a zabolátlan nagyúrnak, de a Wesselényi-féle összeesküvést már nem úszhatta meg. Ilona anyja és testvére megháborodott, előbbi zárdában, utóbbi börtönben lelte halálát.

„Minden lehet belőle, még Magyarország nádora is” – mondta a fiatal Andrássy Gyula grófról (1823–1890) Széchenyi István, amikor megismerkedett az ígéretes politikussal. Bár sok minden lett belőle (főispán, honvéd ezredes, nagykövet, „szép akasztott”, miniszterelnök, a Monarchia külügyminisztere, sőt sugárút és egyetem is viseli nevét), de nádor az éppenséggel nem lett. Ezzel együtt Ferenc József koronázáskor a korábbi nádor szerepét alakította a szertartás során. „Kivégzett” menekültből miniszterelnök, azért az sem szokványos karrier.

Julianna napján tán nem szentségtörés egy híres Júliáról beszélni, és nem is csak róla, hanem „róluk” szólni. Merthogy a Rómeó és Júlia végzetes történetében nagy szerepet kap a kényszerházasság szokása, társadalmi intézménye. Shakespeare hőseit egyebek mellett az sodorja halálba, hogy a 14 éves Capulet Júliát akarata ellenére szülei házasságra kényszerítenék Párissal. Úgy gondolhatnánk, mindez az írói fantázia szüleménye, meg időben és térben nagyon távol állunk már a kényszerházasságoktól és a házastársi rabszolgaságtól. De nem volna igazunk.

Rendőrségi fogdákban 1996 óta rendszeresen tettünk megfigyelő látogatásokat, amelyekről jelentésekben számoltunk be. Megfigyelési eredményeink hozzájárultunk ahhoz, hogy rendőrségen ma már csak elvétve hajtanak végre letartóztatást.

Khomeini (Homejni) ajatollah (ájatullá), az iráni teokratikus állam alapítója és vallási vezetője „halálra ítélte” a kortárs brit–indiai irodalom egyik jeles alkotóját, Salman Rushdie-t (1947). Fatvát (fetvát) mondtak ki rá. Az író akkor hallotta először ezt a szót, és a nyugati világ is akkor ismerkedett meg vele. A fatva a legtöbbször nem ítélet, hanem olyan helyzetekre hozott döntés vagy értelmezés, amellyel az iszlám szent könyvei nem foglalkoznak. Rushdie esetében ezzel együtt „szimpla” halálos ítéletről volt szó. Ezt követően 13 éven át állt szoros fegyveres védelem alatt. (Mai képünk is ekkor készült.)

A hirosimai és nagaszaki atombomba-támadással szokás egy sorban említeni Drezda egymást követő négyszeri szőnyegbombázását. A szász várost a XVIII. században is porig rombolták. Az újjáépítések után kapta a hangzatos „Elba-parti Firenze” elnevezést. Ezt tüntették el egycsapásra a gyújtóbombák. Meg az ott lévő embereket, többségükben civileket.

Ahogyan 1789-nek a nagy francia forradalom, 1989-nek pedig a kelet-európai forradalmak adnak világtörténelmi jelentőséget, úgy juttat előkelő történeti rangot 1689-nek az angol Jogok Nyilatkozata is. Az emberi jogok elismerését tekintve dicsőséges és hasznos dolgok történtek ekkor.

Furcsa helyzet egy szabadsághősnél, de Nelson Mandela (1918–2013) bár példátlanul hosszú raboskodása tette világszerte ismertté, nem a börtönben vált világtörténelmi jelentőségű személyiséggé. Hanem akkor, amikor szabadulása után nem csak az apartheid rendszer lebontásának, de az új dél-afrikai nemzet megteremtésének is képes volt az élére állni. „Státusfogolyként” már jó ideje inkább csak szimbóluma volt a fajüldöző rendszer elleni küzdelemnek, mintsem gyakorlati vezetője. 71 éves múlt, amikor megadatott neki a lehetőség, hogy államférfiként szolgálhassa hazáját. Mandela igazi formátuma és politikai tehetsége ekkor mutatkozott meg igazán.