Cenzúra a XVIII. századi Angliában már nem létezett. De újságíró és más írástudó igen sokat kockáztatott azzal, ha megírta őszinte véleményét kormányról, bíróságokról vagy különösen az uralkodóról. A szerző igazságát sorok közé kellett rejteni. A bátor John Wilkes újságírónak (1727–1797), a North Briton laptulajdonosának a pere után köszöntött be a valóságos sajtószabadság Angliában.

John Collier-t (1884–1968) kevesen ismerik Európában. Nem így Amerikában. Fontos szerepet játszott az indián emancipációs küzdelmekben, és abban, hogy a „pozitív diszkrimináció” elvét átültették a gyakorlatba.

A sajtó szabadsága eminens közérdek. Sajtószabadság nélkül a többi szabadság sem létezik maradéktalanul, szabad sajtó nélkül nincsen valódi demokrácia sem. Erre az összefüggésre már nagyon korán és nagyon sokan ráébredtek. Nálunk például a reformkorban vált közkeletűvé, így nem csak a radikálisok követelése volt a cenzúrának, az előzetes kontrollnak az eltörlése, de a centralistáké és még a nemesi liberális fősodoré is.

Mikor az első valóban szabad Országgyűlés elnökévé, így a köztársaság ideiglenes elnökévé választották, még nem igazán ismerte az ország. Pedig akkor már egy fordulatos, sűrű kelet-európai életpálya állt mögötte. Azt lehetett sejteni, hogy strapabíró, a demokrácia, a társadalmi párbeszéd és az emberi jogok iránt elkötelezett államfője lesz Magyarországnak. Az is lett. Azt azonban csak idővel tanulhattuk meg tőle, hogy bizony, igenis lehet más a politikus. Lehet, úgy szilárd, hogy nem gátlástalan, és származhat méltósága varázsos, karizmatikus személyiségéből, nem pedig a ráruházott hatalomból. „A hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Azon, hogy ki mire használta. És hogyan” – mondta még gyakorló politikusként. Göncz Árpáddal (1922–2015) a magyar demokrácia a jobbik, egyenesen a derűs arcát mutatta. Jól tesszük, ha ápoljuk emlékét.

Fogdazárkájából Demény Pált, az egyik legismertebb hazai kommunista vezetőt Péter Gábor, a politikai rendőrség irányítója barátságosan irodájába invitálja az Andrássy út 60.-ban. Mondván, rab és rabtartó, a munkásmozgalom régi harcosai nézzék és ünnepeljék közösen az „első szabad május elsejét” 1945-ben. Abszurd történet. Ma tán fel sem tudjuk fogni, az üres állami parádékkal szemben mennyire sokat jelentett ez az ünnep a szervezett munkásságnak. Egy elhúzódó emancipációs küzdelem fontos, erős, érzelemmel és tartalommal teli szimbólumává vált május 1.