A keleti blokkban szovjet utasításra indított „belső tisztogatás” egyik legismertebb koncepciós autodaféja volt a Rajk László kommunista vezető elleni per. Az akkor éppen külügyminiszter politikust május végén tartóztatták le, és október közepén végezték ki. A Rajk és társai elleni nagyszabású akció sokakat ébresztett rá a rendszer igazi természetére, míg másokat megnyert magának a Párt. Hiába, nagy úr a félelem, ahogyan a gátlástalan propagandának is nehéz ellenállni. Azért a vakhit és a tények közti ellentmondás a párton belül is sokaknak okozott kognitív disszonanciát, a szorongást ki így, ki úgy vezette le. Rajknak a pere is határkőnek számított, de még inkább az volt a temetése (1956. október 6.), amelynek megrendült néma tömegdemonstrációja megelőlegezte a forradalmat.

Lincoln elnök azért volt hajlandó felvenni a fegyvert az amerikai polgárháborúban (1861–1865), hogy megmentse az amerikai államok unióját. De 1862-ben felismerte, hogy az uniót valójában nem fenyegeti akkora veszély, mint azt korábban gondolták, viszont neki módjában áll, sőt kötelessége megváltoztatni a háború célját. Elérkezett a pillanat, amikor jóvátehető az alapító atyák bűne, felszabadítható az Egyesült Államok minden lakosa, a fekete rabszolgák is. Június 22-én terjesztette kormánya elé az Emancipációs Nyilatkozat tervezetét. Nem a véleményükre volt kíváncsi, hisz eltökélt volt abban, hogy a Gondviselés tervét hajtja végre – csak ismertetni akarta velük a döntését. Vita leginkább azon volt, mikor hirdessék ki. Voltak, akik azonnal megtették volna, mások inkább halasztást javasoltak, mert választási vereségtől tartottak. Lincoln viszont úgy döntött. hogy egy nagy katonai győzelem után mindenképpen ki fogja hirdetni. Az antietami siker (1862. szeptember 17.) után már nem várt tovább. És publikálta Amerikának a Függetlenségi Nyilatkozatot követő legforradalmibb dokumentumát, ami 1863. január 1-én hatályba is lépett.

A strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletében kimondta, Magyarország megsértett a Magyar Helsinki Bizottság menedékkérő ügyfeleinek emberi jogait, amikor nyomós indok nélkül őrizetbe vette őket. Mint látható, a gyakorlat korábban sem volt hibátlan, de ma már tömeges a jogsértés: válogatás nélkül minden egyes menekülőt elzárnak hazánkban, és határozatlan ideig tartják őket fogva.

Fotó: Móricz-Sabján Simon

„Minden száműzött élete a köznek haszontalan” – írta Szekfű Gyula A száműzött Rákócziban (1913). A menekült Kossuth Lajos (1802–1894) emigrációban töltött 45 éve bizonyítja, Szekfű tévedett, mert a végső cél elérése nélkül is lehetséges a köznek használni. Bár Kossuth törekvése a független és demokratikus Magyarországról életében nem valósult meg, emigrációs tevékenysége közvetve mégis hozzájárult az ésszerű kiegyezéshez és az ország néhány jó évtizedéhez a dualizmus alatt, amely a vérzivataros magyar történelemben szinte kivételesnek mondható. Kossuth Lajos – mint lehetőség és program – ugyanis józanságra sarkallta I. Ferenc József uralkodót és környezetét, hogy egyezzen ki a magyarokkal, és ne terrorral vagy abszolutista eszközökkel pacifikálja az országot.

Feminista, apáca, politikus, az első női parlamenti képviselő és bátor embermentő volt egyetlen személyben. Slachta Margit (1884–1974) szinte mindig a fennálló hatalom hajlíthatatlan kritikusa. A jézusi szeretet hitvalló napszámosa. Mégis elüldözték hazájából, menekültté tették. Személyes példamutatása a többség előtt mindmáig ismeretlen. Még akik hallottak róla, azok is vaskalapos klerikálisnak gondolják, aki csak egyháza javainak megtartásán munkálkodott. Ez a kép hamis, merőben igazságtalan.