„Tudjisten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék hazamenni, de végleg” – írta Bartók Béla (1881–1945) haza egyik levelében 1945 júliusában. Ő soha már nem jutott haza, 1945 szeptemberében egy New York-i kórházban halt meg; hamvai 43 évvel később jutottak el Budapestre.
A jogállami szabályozás elemi követelménye, hogy maguk a normák megismerhetőkké váljanak, ne rejtsék el őket a polgárok elől. A cenzúra nyilvánvalóan csak különleges helyzetekben indokolható, de a publikálás, a véleménynyilvánítás előzetes vagy utólagos kontrollját lehetővé tevő normák eltitkolása eleve megakadályozzák a jogkövetést, illetve a hatalom bújócskázása módot biztosít az önkényeskedésre.
A pápai hivatal által összeállított tiltott kiadványok jegyzékének, az Index librorum prohibitorumnak első hivatalos változatát 1559-ben adták ki. Ekkor már évek óta élt az a rendelet, amely az inkvizíció előzetes engedélyéhez kötötte a könyvek kiadását. A könyvnyomtatás és a reformáció terjedése azonban igencsak lerontotta a szabályozás hatékonyságát, a protestánsok magasról tettek a pápai regulákra. Ők saját cenzúrát működtettek.
Azért a katolikus országokban nagyon is számított az Index. Galilei főművét például tiltott könyvnek nyilvánították, és egészen 1820-ig Indexen is tartották.
Az eredeti Indexet a tridenti zsinat hamar átdolgoztatta, s bővítette, az új listát IV. Piusz pápa 1564. március 24-én a Dominici gregis custodiae Domino kezdetű pápai bullával tette közzé. Ez a bővített változat a jegyzékek előtt közölte az indexre tétel szabályait. Ez fontos különbség volt a korábbiakhoz képest, mert legalább ismertté váltak a játékszabályok. Nehéz dolog ugyanis a zsákba futás, különösen akkor, ha nem tudjuk, merre szabad, merre pedig tilos.
Eötvös Károly (1842–1916) ügyvéd azt a megbízást kapta 1882-ben, hogy védje azokat a zsidó vádlottakat, akiket azzal vádoltak meg hamisan, hogy „rituálisan meggyilkolták” a tiszaeszlári Solymosi Esztert, majd a holttestet el akarták tüntetni. A védő húsz évvel később publikálta egyedülálló jogi memoárját, amely televan ma is időszerű társadalom-lélektani megfigyeléseivel.
A költő ellen több esetben indítottak pert, sokszor büntetőpert. Nem mindig irodalmi művei miatt, de mindig a szólásszabadságát vitatva. Az ún. „röpiratper” volt a harmadik, amikor bírái elé kellett állnia.
Egyike a történelem számos paradoxonának, hogy éppen a napóleoni zsarnokság alatt alkották meg és vezették be Franciaországban az első polgári törvénykönyvet. A Code Civil az első modern jogi kódex, amely egységesíti a joggyakorlatot, valamint világos, rendezett eligazítást nyújt a jogalkalmazónak és a polgárnak. A három év múlva már Code Napoleon néven futó törvény jogállami körülményeket teremtett, és megszüntette a bírói önkényeskedés lehetőségét. Leszámolt a jog titkos, misztifikált jellegével, a normák számon kérhetővé váltak, és már nem csak a beavatottak számára kínáltak eszközt céljaik eléréséhez. Az emberi jogokat törvényben rögzítették és bontották ki: a nép és a jog egymásra talált.
Midőn az amerikai polgárháború idején a hórihorgas Lincoln elnök találkozott a Tamás bátya kunyhójának aprócska szerzőjével, a legenda szerint így fordult hozzá: „tehát ez a kis hölgy csinálta ezt a nagy háborút”. Ez, persze, túlzás, de hogy amerikaiak tömegei érezték tovább már tűrhetetlennek embertársaik szabadságtól és méltóságtól való intézményes megfosztását, abban Harriet Elizabeth Beecher Stowe-nak (1811–1896) tényleg kulcsszerepe volt.
