Az új cenzúrarendelet megtiltotta bármely mű kinyomtatását, amely a legcsekélyebb kritikát gyakorolja az egyház, az állam, az uralkodó fölött, és ilyen módon „a kétkedés vágyát vonhatja maga után, mivel az állam legfőbb törvénye a köznyugalom megőrzése”. A jogszabály újdonsága nem a szigorúságában rejlett, noha II. József idején a gondolat- és sajtószabadságnak voltak jó évei, de a hasonló gumifogalmakra hivatkozó állami cenzúra gyakorlatilag az ellenreformáció óta gúzsba kötötte a hazai nyilvánosságot, és 1747-ben megszületett az első átfogó cenzurális szabályozás is. Ebben a tekintetben tehát ehhez az előképhez kanyarodott most vissza az új rendelet. Az újdonság itt az volt, hogy a cenzorok ezentúl már nem egyházi személyek, hanem hivatalnokok (rendőrök) voltak.

Barátjának, a liberális lapszerkesztő Donald Woods-nak is köszönhető, hogy Steve Biko (1946–1977) meggyilkolása nem maradt a dél-afrikai apartheid vérmocskos „belügye”, hanem – túlzás nélkül – világbotrány lett belőle, amely politikai erjedéshez, végeredményben a rendszer bukásához vezetett. A fekete polgárjogi aktivistát és szakszervezeti vezetőt azok kínozták és verték halálra, akik a faji felsőbbrendűségük biztos tudatában mindent megengedhetőnek tekintettek a rendszer védelmében. Az állam előbb megpróbálta eltitkolni a történteket, utóbb fatális véletlenként beállítani, de a faji gyűlölet motiválta erőszak és az, hogy a titkosrendőrség felülállhatott az emberi jogokon, a rendszer lényegét jelentette. És ezt a sowetói lázadás gyerekáldozatai és Biko halála után már nem lehetett tovább takargatni. Hiába a hidegháború meg a kereskedelmi érdek, Dél-Afrika elszigetelődött nyugati szövetségeseitől.

Friss kúriai ítélet mondja ki: nem jogszerű a bilincs használata, ha az előállított együttműködő, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy szökni akarna vagy ellenszegülne. Ehhez képest a Helsinki Bizottság három, később ártatlannak bizonyult ügyfelének azért kellett a strasbourgi bírósághoz fordulnia, mert – bár semmiféle ellenállást nem tanúsítottak – több órán át voltak hátrabilincselve, és mindezt a Kúria nem találta törvénysértőnek. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ez ügyben születő ítélete segíthet a hazai jogértelmezés egységesítésében. Mert az mégsem járja, hogy attól függjenek valakinek az alapjogai, hogy pere melyik kúriai tanács elé kerül.

Holnap délelőtt ítélet születik a Európai Unió luxembourgi bíróságán az ún. kvótaperben. Szlovákia és Magyarország, a felperesek azt akarják elérni, hogy az Európai Bíróság (EB) mentesítse őket a szolidaritási kötelezettség alól. A Görögországban és Olaszországban lévő menedékkérők közül néhány száznak az eljárását kellene nálunk lefolytatni. A ma még biztosan meglévő kötelezettség egy többséggel elfogadott uniós döntésből fakad. Az ítéletet megelőző főtanácsnoki vélemény ugyan semmiben nem adott igazat a magyar és szlovák kormánynak, mégsem mondhatjuk biztosan, hogy holnap lesöprik majd a keresetüket. Összeszedtük, mi az, ami biztos a kvótaperben. S mi az, ami – legyen bármilyen az ítélet – nem fog változni a holnapi döntés után sem.