Helsinki Figyelő


A miniszterelnök otthona előtt békésen sem lehet tüntetni – szögezte le a rendőrség. De ha a felhergelt tömeg alakzatban masírozik cigányok otthonaihoz, ott ordítva fenyegetőzik, köveket hajigál, a rendőröknek nem kötelező beavatkozni. Erről bírósági ítélet szól.

orban_haza.jpg

 Az Orbán-ház: Nincs itt semmi látnivaló. Tessék másutt tüntetni. Devecseren nem szólunk bele!

tovább

Az ácsi polgármester vélhetőleg roma származása miatti igazoltatása nettó rasszizmusnak tűnik, ami amúgy – Kovács Zoltán államtitkár minapi európai parlamenti felszólalása szerint – itthon általában csökkenő tendenciát mutat. Sokan csak legyintenek az egész esetre, nem értve, mi baja lehet az embernek azzal, hogy igazoltatják. Vajon ugyanezt gondolnák, ha két roma rendőr „levillogná” őket az útról és azt mondaná, hogy „Jó napot kívánok! Magyarigazoltatás. Láttuk, hogy maga magyar sofőr, szóval kérem a forgalmit, személyit”?

igazoltatas.jpg

tovább

„Szegénynek, kitaszítottnak, megbélyegzettnek a büntetőeljárásban is rosszabb lenni, mint jómódúnak és kiváltságosnak.” Kollégánk publicisztikája a múlt heti HVG.ben jelent meg Tigrisre már nincs szükség címmel. Helyhiány miatt az írás eredeti, hosszabb változatát a hetilap nem közölhette. Így most itt adjuk közre a kéziratot, hogy azok is elolvashassák, akiknek a hetilapban publikált, értőn szerkesztett változat felkeltette az érdeklődését. Meg, persze, mások is.

mosaico.JPG

tovább

Praktikus tanácsok kezdő, de eltökélt tiltakozóknak, hogyan kerülhetik el a felesleges és kínos jogkövetkezményeket, illetve hogyan minimalizálhatják azokat.

Mivel úgy tűnik, tüntetéssorozat indul az egyetemi városokban, érdemes tisztában lenni a gyülekezési jog gyakorlásával kapcsolatos szabályokkal. Különösen azért, mert az események nem a „vegytiszta” gyülekezési jogi esetek közé tartoznak: a spontán tüntetések, híd- és egyetemfoglalás, kormányhivatalokban szervezett demonstrációk mind-mind sajátos esetei a gyülekezésnek, és jó, ha a hallgatók pontosan tudják: mihez van joguk, mikor mit tehet a rendőrség, és minek mi lehet a jogi következménye. Az áttekinthetőség kedvéért, kedves tiltakozó egyetemisták, pontokba szedjük a szerintünk legfontosabb ismereteket:

1. A békés gyülekezéshez való jog az egyik legerősebben védett alapjog, annak korlátozására rendkívül szűk körben kerülhet csak jogszerűen sor.

2. A gyülekezéseket főszabály szerint 72 órával azok megtartása előtt be kell jelenteni a városi rendőrkapitányságon. A bejelentés elmaradása nem lehet a gyülekezés feloszlatásának oka, viszont a gyülekezést szervező tartozik a mulasztásért szabálysértési felelősséggel.

3. Ha egy gyülekezésnek nincs szervezője, akkor azt nem is kell bejelenteni, hiszen a bejelentési kötelezettség a szervezőt terheli. Ezt hívják spontán gyülekezésnek. Ezzel a lehetőséggel visszaélni nem szabad és nem ildomos, értelemszerűen nagyon ritka, amikor nincs szervezője egy gyülekezésnek. Praktikusan egy Facebookon szervezett tüntetés bejelentési kötelezettsége az adott Facebook-oldal létrehozójának/adminjának kötelezettsége.

4. A gyülekezéseket a rendőrség előzetesen csak akkor tilthatja meg, ha a demonstráció bíróság vagy népképviseleti szerv (Országgyűlés, önkormányzat) zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, valamint ha a közlekedés más útvonalon nem biztosítható. A tiltó határozatnak a bejelentéstől számított 48 órán belül meg kell születnie. Ha nem kerül rá sor, akkor a gyülekezést jogszerűen meg lehet tartani. Engedélyre soha nem kell várni.

5. A forgalmat korlátozó gyülekezések (pl. hídlezárás, vonulás közúton) is jogszerűek. Ezek esetében a rendőrség „minimális toleranciát” köteles tanúsítani a mások jogait (közlekedéshez való jog) korlátozó gyülekezéssel szemben. Praktikusan ez azt jelenti, hogy egy hídfoglalás esetén nem lehet azonnal elrendelni a gyülekezés feloszlatását, és a kialakult forgalmi helyzettől függően az akár jogszerű lehet már rövid időn belül is.

6. A kormányhivatalokban való tüntetés is a gyülekezési jog hatálya alá tartozik (lásd az ombudsman állásfoglalását). Abban az esetben, ha a gyülekezés nem zavarja a hivatal működési rendjét és az ügyfélforgalom számára nyitva álló időben kerül rá sor, a gyülekezés feloszlatására nincs lehetőség.

Fontos észben tartani, hogy a gyülekezési jog egy rendkívül „alulszabályozott” terület: egyértelmű válaszok sokszor nehezen vagy egyáltalán nem adhatók, és ez nemcsak a gyülekezők, hanem a rendőrség dolgát sem könnyíti meg. Jogvédőként a tanácsunk nem lehet más, mint az, tisztelt tüntetők, hogy a rendőri felszólításnak tegyetek eleget, az intézkedésnek engedelmeskedjetek. Ha nem tennétek, ennek elmaradása önmagában szabálysértés, amiért bírság szabható ki. Természetesen mindenki belátására van bízva, hogy polgári engedetlenséget tanúsít-e, de az mindig békés, mindig nyilvános és egyben mindig a jogkövetkezmények vállalását is jelenti. Emlékezetes példa erre a közelmúltból, amikor a Fidesz képviselői szabálysértő módon kordont bontottak a Parlament előtt, illetve amikor LMP-sek a T. Ház parkolója elé, illetve a Közgép irodájához láncolták magukat.

Nagyon fontos: a rendőrség nem az ellenségetek, látható volt tegnap is, hogy sikerült Budapesten jogszerűen biztosítani a spontán kialakult tüntetést, ami soha nem könnyű feladat. Ezért azt javasoljuk, legyetek együttműködőek a rendőrökkel. Valószínűleg a tüntetés célját is ez szolgálja, de ami ugyanilyen fontos: a jog tisztelete ezt követeli meg.

Ha valamilyen rendőri intézkedést sérelmesnek véltek, az ellen 30 napon belül panasszal élhettek az érintett rendőrkapitányságon, illetve ha az intézkedés alapvető jogot korlátozott, akkor 8 napon belül a Független Rendészeti Panasztestületnél. Gyülekezés jogellenes feloszlatása esetén bármelyik résztvevő pert indíthat a feloszlatástól számított 15 napon belül az oszlatás jogellenességének megállapítása iránt.

A TASZ gyülekezési jogi tájékoztatóját itt tölthetitek le, ott további kérdésekre is választ találtok.

Korrupt rendőrök és bűntársaik gyújtogattak ukrajnai cigánytelepeken. A tüzekben gyerekek is odavesztek. Az ukrán hatóságok elszabotálták a nyomozást és nem vizsgálták a rasszista indítékot. A strasbourgi bíróság döntése szerint mindez alapjogokat sért.

[caption id="attachment_1123" align="aligncenter" width="560" caption="A pernye beleég a bőrünkbe"][/caption]

Magyarországon hosszú évek óta vita folyik a rasszista bűncselekmények büntethetőségéről. Abban még a jelenlegi passzív hatósági gyakorlat kritikusai is egyetértenek az azt mentegetőkkel, hogy a rasszista motivációt gyakran nehéz bizonyítani. Mindez azonban nem ad felmentést a motívumok tisztázása alól a nyomozóhatóságoknak és igazságszolgáltatási szerveknek – derül ki az Emberi Jogok Európai Bíróságának szeptemberi döntéséből is. Ha felmerül a rasszista indíték, például erre maguk a sértettek is felhívják a hatóság figyelmét vagy egy bűncselekmény-sorozat áldozatai mind egyazon kisebbséghez tartoznak, a nyomozóhatóságnak kiemelt figyelmet kell fordítani a körülmények tisztázására. Merthogy – fogalmaznak a strasbourgi bírák – amennyiben a hatóságok a rasszista indíttatású erőszakot ugyanúgy kezelik, mint az ilyen motivációt nélkülöző bűncselekményeket, akkor figyelmen kívül hagyják az alapvető jogokra kifejezetten ártalmas cselekmények különleges természetét.

De lássuk a tanulságos ukrán esetet. 2001. október 28-án reggel a roma Jurij Fjodorcsenko Kremencsuk – ő az egyik panaszos Zója Lozenko mellett – körzeti otthonából kilépve szembe találta magát I. őrnaggyal és két társával. A rendőrök megfenyegették, majd belökték a házába, amit a kijárat eltorlaszolása után fel is gyújtottak. A tűzben és az azt követő robbanásban a kérelmező égési sérüléseket szenvedett, családtagjai közül pedig öten életüket vesztették, köztük egy hat- és egy hároméves gyerek is. Fjodorcsenko feljelentésében előadta, hogy I. őrnagy gyújtotta fel a házát, feltehetően azért, mert a roma férfi nem volt hajlandó kenőpénzt fizetni annak fejében, hogy egyik rokona ellen ne induljon büntetőeljárás kábítószer-kereskedelem miatt.

Ugyanazon a napon ismeretlenek más környékbeli – szintén romák lakta – házakat is felgyújtottak. Az incidensről szóló helyi újsághírben az állt, hogy a drogkereskedelemből származó bevétel szokásos sápjának elmaradása miatt gyilkolták meg a romákat.

A nyomozás során megállapították, hogy I. őrnagy nem vett részt sem gyújtogatásban, sem pedig emberölésben. A nyomozók szerint Fjodorcsenko „csakis a robbanás során elszenvedett fejsérülések miatt” vádolhatta meg az őrnagyot a bűncselekmények elkövetésével.

Más személyek ellen azért indult büntetőeljárás. A bíróság N.-t öt év szabadságvesztésre ítélte, a súlyos büntetés végrehajtását azonban szokatlan módon két évre felfüggesztette. A többi elkövető elleni eljárás félbeszakadt, mert nem voltak fellelhetőek. A kérelmező ezt követően fordult a strasbourgi bírósághoz és kérte az Egyezmény 2. és 14. cikkében garantált jogai megsértésének megállapítását. Az eljárásban az Európai Roma Jogok Központja (European Roma Rights Centre) látta el képviseletét.

A bíróság először a kérelmezők 2. cikkben garantált élethez való jogának megsértését vizsgálta, és általános elvi éllel mondta ki, hogy a cikk érvényesülése érdekében a tagállamok kötelesek büntetőjogi eszközökkel szankcionálni az életellenes cselekményeket és hatékony nyomozást folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy a processzusnak mindenképpen büntetőjogi felelősséget megállapító ítélettel kell végződnie, de a nyomozás hiányosságai – ha csökkentik annak esélyét, hogy az ügy körülményeit tisztázzák és az elkövetők kilétét megállapítsák – növelik annak valószínűségét, hogy az eljárás ne feleljen meg a hatékonysági követelménynek.

A strasbourgi bírák leszögezték, hogy dacára a bűncselekmény nyilvánvaló és kirívó bestialitásának, a hatóságok mindössze néhány elkerülhetetlen nyomozati cselekményre szorítkoztak. Legalább hat ismertté vált elkövető közül senkit sem kerítettek kézre az eltelt több mint tíz év alatt, és nincs rá bizonyíték, hogy bármit is tettek volna ennek érdekében. I. őrnagy szerepének tisztázása esetében úgy tűnt, hogy az ügyészség teljes egészében a rendőrség belső vizsgálatára hagyatkozott. A strasbourgi bíróság megállapította, hogy Ukrajna megsértette a 2. cikk által támasztott eljárásjogi követelményeket.

Az Egyezmény 14. és 2. cikkének együttes vizsgálata során az európai bírák kiemelték, hogy a kérelmezők bizonyítékot szolgáltattak a bűncselekmény rasszista indítékára, ráadásul ugyanazon a napon több, kizárólag romák lakta házat gyújtottak fel; I. őrnagy pedig korábban bizonyíthatóan romaellenes kijelentéseket tett. Ennek ellenére az ukrán hatóságok a bűncselekmények lehetséges rasszista indíttatását egyáltalán nem vizsgálták.

A 14. cikk által garantált diszkrimináció tilalma a 2. cikk vonatkozásában azt jelenti, hogy az emberi élet ellen irányuló bűncselekmények kivizsgálásának mindenfajta diszkriminációtól mentesnek kell lennie. Különösen hangsúlyos, hogy a hatóságoknak kötelessége a lehetséges rasszista motivációt felderíteni és kivizsgálni, hogy bármilyen gyűlölet vagy előítélet szerepet játszott-e a bűncselekmény elkövetésében. A bíróság kiemelte, hogy ha a rasszista indíttatású erőszakot és brutalitást ugyanúgy kezelik a hatóságok, mint az ilyen motivációt nélkülöző bűncselekményeket, akkor figyelmen kívül hagyják az ilyen – az alapvető jogokra különösen ártalmas – cselekmények különleges természetét.

Bár a rasszista motivációt gyakran nehéz bizonyítani, jelen eljárásban semmi nem utal arra, hogy a hatóságok egyáltalán megpróbálták volna feltárni az ilyen irányú indítékot. Ukrajna hivatalos álláspontja szerint a rendőrök és társaik a kábítószer-kereskedelem helyszíneként szolgáló házakat akarták lerombolni. A strasbourgi bíróság ugyanakkor az ECRI jelentésére hivatkozva hangsúlyozta, hogy az országban igen gyakori a romák elleni diszkrimináció, éppen ezért nem szabadott volna vizsgálat nélkül kizárni, hogy az bűncselekménynek rasszista motivációja is lehetett. Erre való tekintettel az emberi jogi bíróság megállapította, hogy Ukrajna megszegte a kérelmezők számára a 2. és 14. cikk által együttesen biztosított emberi jogokat, és húszezer euró nem vagyoni kár megtérítésére és nyolcezer euró ügyvédi munkadíj megfizetésére kötelezte.

A vérlázító és bűnpártoló ukrán hatósági gyakorlat strasbourgi elítélésének jó lenne, ha hazai következménye is volna, és a hatóságok ettől kezdve nem dugnák fejüket homokba, ha rasszista indítékok valószínűsíthetők.

(A döntésről bővebben olvashat a Fundamentum 2012/4-es, megjelenés alatt álló számában.)

Találja meg az öt különbséget a két, azonosnak tűnő képen! Ez jutott eszembe, amikor a sajtó hírt adott arról, hogy Pécsett őrizetbe vették B. Ferencet, mert cigány önvédelmi szervezetet akart létrehozni, hogy fellépjen a romák, a zsidók és más, fenyegetettségben élő kisebbségek érdekében.

[caption id="attachment_848" align="aligncenter" width="560" caption="Gárda-születésnap a Hősök terén. Háborítatlanul"][/caption]

A rendőrség szerint fennáll a gyanú, hogy ezzel „közbiztonság, közrend fenntartására irányuló tevékenység jogellenes szervezésének” vétségét követte el. A büntető törvénykönyv 217. paragrafusa kimondja, hogy aki jogszabályi felhatalmazás nélkül a közbiztonság, közrend fenntartására irányuló vagy annak látszatát keltő tevékenységet szervez, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Annak alapján, amit az ügyről tudni lehet – különösen, ha mégiscsak igaz az utóbb félreértésnek minősített információ, hogy fegyverekre akartak pénzt gyűjteni –, kétségtelenül felmerülhetett e bűncselekmény gyanúja. Ha pedig felmerül és a hatóságok tudomására jut, a rendőrségnek kötelessége vizsgálatot indítani, és B. Ferencet kihallgatni. Szóval eddig rendben volnánk, akkor mégis mi a baj?

Nos, például az, hogy az Új Magyar Gárda honlapján szó szerint a következőt olvashatjuk: „Az Új Magyar Gárda Pest megyei csapatához futott be kedden délután a Ceglédiek [sic!] segítségkérése. [...]. A Ceglédiek megelégelték a rendőrség tétlenségét a cigány bűnözőkkel szemben és egységesen kívántak ennek megálljt parancsolni. [...] Ehhez az Új Magyar Gárdát látták partnernek és hozzánk fordultak megoldásért. [...] Tagjaink azóta is figyelő szolgálatot látnak el [...]. Cegléd közbiztonsága, illetve a közbiztonság hiánya sajnos nem egyedi. Azonban amit kedden a Ceglédiek tettek az egyedi, bátor és követendő minden »fertőzött« település számára!” A szöveghez képek is tartoznak, amelyeken látszik, hogy az „új” magyar gárdisták a feloszlatott Magyar Gárda egyenruhájához megtévesztésig hasonló öltözékben vonultak ki Ceglédre. Az arcok nincsenek kitakarva, így az érintettek azonosíthatók.

Itt nem merülhet fel ugyanannak a bűncselekménynek a gyanúja? Dehogynem. Hasonló a két kép? Meglehetősen. És akkor most lássuk a különbségeket.

B. Ferenc csupán a „tervezési fázisban” tartott, az Új Magyar Gárda viszont ténylegesen fel is vonult Cegléden, és megkezdte „figyelő szolgálatát”. Ez utóbbi eset súlyának tehát nagyobbnak kellene lenni. Ennek ellenére B. Ferenc ügyében a rendőrség nyomozást indított, míg arról nincs hír, hogy a szélsőségesek Ceglédre vonulását szervezők kilétének megállapítására lépések történtek volna.

A ceglédi üggyel kapcsolatban egyéb bűncselekmények gyanúja is felmerül, hiszen például „egyesülési joggal visszaélést” követ el, aki feloszlatott egyesület vezetésében vesz részt, vagy a feloszlatott egyesület működésében a köznyugalom megzavarására alkalmas módon vesz részt, márpedig az Új Magyar Gárda tartalmilag azonos a régivel (erre nézve bírói döntés is van), és az sem kétséges, hogy a gárdisták ceglédi megjelenése megzavarta a köznyugalmat.

B. Ferencet ráadásul nem egyszerűen meggyanúsították és kihallgatták, hanem kommandósok fogták el, őrizetbe vették, és az előzetes letartóztatására is javaslatot tettek az ügyészségnél. A részletek ismerete nélkül nehéz megmondani, hogy mindez szükséges volt-e, de az biztos, hogy ilyen jellegű bűncselekmény gyanúja esetén az előzetes letartóztatás nem szokványos – még akkor sem, ha az érintett korábban büntetve volt. A rendőrség túlbuzgóságára utal az is, hogy az ügyészség nem tartotta indokoltnak B. letartóztatását.

Félreértés ne essék: a rendfenntartás állami monopóliumának elve helyes. Arról lehet vitatkozni, hogy ennek a monopóliumnak a védelme érdekében indokolt-e a büntetőjog eszközrendszerét igénybe venni, de ha már és amíg így van, a rendőrségnek kötelessége büntetőeljárást indítani mindazokkal szemben, akik olyan tevékenységre szervezkednek, amely ezt a monopóliumot megkérdőjelezi. És a hangsúly a „mindazok” kifejezésen van. Az „egyirányú” rendőri aktivitás elfogadhatatlan.

Amikor a rendőrök nem lépnek fel azonnal a devecseri romák udvarába kődarabokat hajigáló csőcselék ellen; amikor a Hősök terén zavartalanul lehet fehér ingben, fekete nadrágban és mellényben demonstrálni, noha a szabálysértési törvény büntetni rendeli azt, aki nyilvános rendezvényen feloszlatott társadalmi szervezet egyenruhájára emlékeztető öltözékben jelenik meg; amikor a ceglédi gárdafelvonulás kapcsán nem indul nyomozás a kézenfekvő bűncselekmények gyanújával; de a még csak szervezkedő B. Ferencre azonnal nagy erőkkel csapnak le; akkor számos kérdés mellett egy bizonyosság is megfogalmazódik: ha a rendőrségi jogalkalmazás továbbra is szelektív és/vagy bizonytalan marad, az nem erősíteni, hanem drámaian gyengíteni fogja az állam rendfenntartási monopóliumát. És azt mindannyian nagyon megszenvedjük.

KÁDÁR ANDRÁS

A Magyar Helsinki Bizottság társelnökének írása megjelent a HVG 2012. szeptember 14-iki számában.

Legutóbb az index.hu számolt be a rendőrség újabb „fogásáról”: dús szakállú külföldi menekültek, elfogásukkor fiatalkorúnak vallották magukat. A hatóságok ezért elrendelték életkoruk orvosi megállapítását.

Tényleg ilyen egyszerű lenne? Ránéz az orvos a szakállas afgánra, majd készít egy röntgenfelvételt és meg is születik a kívánt eredmény, miszerint elmúlt 18, tehát mehet a fogdába?

Az elmúlt években egyre gyakrabban fordul elő, hogy az útlevél nélkül hazánkba érkező kamaszok életkorát a magyar hatóságok orvosok bevonásával határozzák meg. A vizsgálatnak nagy a tétje, hiszen egészen más sors vár a kiskorúakra, őket például jogellenes határátlépésért és magyarországi tartózkodásért nem lehet idegenrendészeti fogdába zárni.

Lehet-e egy gyereknek szakálla?

Az 1989-es New York-i gyermekjogi egyezmény szerint gyermeknek számít az, aki nem töltötte be a 18. életévét. Egy gyermek pedig különleges védelemre jogosult. Ez egyaránt igaz a magyarokra és a külföldiekre, függetlenül attól, hogy magyarországi tartózkodásuk jogszerű-e vagy sem. Az életkor az egyéni identitás egyik legfontosabb eleme, és ez érvényes a menekültügyi, idegenrendészeti eljárásokban szereplő külföldi gyerekekre is. A szóban forgó migráns gyerekek és kamaszok többnyire érvényes útlevél nélkül érkeznek Magyarországra, ha kétség merül fel életkorukkal kapcsolatban, akkor a rendőrségnek vagy a Bevándorlási Hivatalnak kell tisztáznia, hogy felnőttként, vagy gyerekként kezelje őket. Ezért szükség van egy mindenre kiterjedő, széleskörű értékelésre mind a fizikai megjelenés, mind pedig a pszichológiai érettség tekintetében.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az életkorra következtetni a világ másik részéről származó, más etnikai, szociokulturális közegből érkező kiskamaszok esetén nem olyan egyszerű, mint az a rendőrségi közleményből következne. Ha szakállad van, akkor felnőtt vagy - nincs ilyen tétel, a helyzet ennél jóval összetettebb. A tudomány jelenlegi állása szerint ugyanis nem létezik olyan multidiszciplináris módszer, amellyel 2-4 éves hibahatárnál pontosabb életkor meghatározást lehet adni kamaszok (12-18 éves korosztály) esetén. A szakirodalom ma már tényként kezeli, hogy az adott gyermek egyéni élettörténete, szociokulturális háttere, kórtörténete és táplálkozási szokásai mind hatnak az ún. biológiai életkorra és az erre utaló fizikai állapotára, amely emiatt jelentősen eltérhet a kronológiai életkortól.

[caption id="attachment_422" align="alignnone" width="362" caption="Forrás: http://www.medicalimagingandgraphics.com"]http://www.medicalimagingandgraphics.com/article/S0895-6111%2800%2900026-4/abstract[/caption]

Az életkor meghatározására a gyakorlatban többféle módszert is alkalmaznak. A fizikai vizsgálat a másodlagos nemi jelleg és arcszőrzet mellett kiterjedhet a fogazat, valamint a csukló és a kézfej röntgenes átvizsgálására is. Ismereteink szerint a röntgenes vizsgálatok a csontosodás mértékét vizsgálják, és leginkább az 1950-es években kialakított ún. Greulich-Pyle módszerre támaszkodnak. A vizsgálat alapját az adja, hogy a csontosodás lezárultával az egyén biológiai és jogi értelemben is felnőttnek tekinthető. Az eljárás a 30’-as években Amerikában született, és egy jellemzően európai testfelépítésű gyerekekről készített röntgenfelvételek alapján összeállított skálát vesz alapul. Mára azonban kiderült, hogy a módszer nem vezet megbízható eredményhez afrikai vagy ázsiai származású fiatalok esetén. A vizsgálatok során ezért az ő esetükben a népcsoportok egyedi adottságait kellene fokozottan szem előtt tartani.

A fogazat vizsgálata is csalóka lehet, elég, ha csak arra gondolunk, hogy a szájápolási szokások mennyire eltérőek a világban. Emellett felmérések igazolják, hogy a népesség 25%-ának felnőtt korára sem fejlődik ki a bölcsességfoga, de ettől még nem tekinthető gyereknek.

A fenti módszereket többen is kritikával illetik. A brit gyermekorvosi kamara 2007-es állásfoglalása ugyan elfogadja, hogy bizonyos helyzetekben szükséges lehet az életkor meghatározása, azonban leszögezi: nem létezik egyetlen olyan módszer sem, amellyel teljes bizonyossággal megállapítható az adott gyermek életkora. A hatóságok számára is fontos tehát – a tudományba vetett hit megőrzésén túl – elfogadni, hogy mint oly sok más vizsgálat, az életkor meghatározás során alkalmazott módszerek sem tévedhetetlenek, így kétséget kizáróan nem tudják bizonyítani az életkort. A brit gyermekorvosok szerint a legmegfelelőbb módszer a holisztikus megközelítés, amely a gyermek saját beszámolójára, a pubertás és a növekedés fizikai vizsgálatára, valamint kognitív, viselkedési, és érzelmi életet érintő megállapításokra is támaszkodik.

Miért bonyolult az életkor meghatározása?

A migráns, illetve menekült gyerekeken végzett életkor meghatározás nehézségeit megpróbáljuk az alábbiakban röviden összefoglalni:

  • megtévesztő lehet, hogy a menekült kamaszok gyakran érettebben és felnőttesebben viselkednek, mint azt az adott korosztálytól megszoktuk, ennek oka lehet, hogy gyakran háború elől menekülnek, illetve az Európába vezető úton olyan veszélyes eseményeket élnek át, melyek koraéretté teszik őket;
  • előfordul, hogy más-más (idősebb) életkort mondanak a különböző hatóságoknak, mert úgy érzik, hogy kiskorúként nagyobb veszélynek lennének kitéve;
  • szemben a magyar helyzettel, a világ számos pontján, például Afganisztánban teljesen megszokott, ha 13-14 éves fiúk szakállat növesztenek;
  • az azonos etnikai csoporthoz tartozó fiatalok testmagassága és növekedése is komoly eltéréseket mutathat;
  • vannak olyan országok, ahol egyáltalán nem jegyzik fel a születés dátumát, nem ünneplik és nem is tartják nyilván azokat;
  • a különböző kultúrákban használt naptárak között is jelentős az eltérés (pl. a Gergely naptárhoz képest az iszlám és az etióp naptár is teljesen más évszámokat használ).
A vizsgálatot elvégző szakembereknek fokozott körültekintéssel kell eljárniuk, hiszen döntéseiknek óriási a tétje. Ahogy arról több nemzetközi kutatás is beszámolt, a megvizsgált fiatalok gyakran nagyon nehezen viselik a vizsgálattal járó procedúrát. „Az életkor meghatározás csalódás volt számomra. (…) Az orvosi vizsgálat nem volt túl komoly, meg kellett mutatnom a mellkasomat, belenéztek a számba, összesen kevesebb, mint három percig tartott. (…) Nincsenek bizonyítékaim, mert nincs kormány a hazámban. Hogyan is lehetne így bizonyítékom? Az a legrosszabb, hogy hazugnak tartanak.” – vélekedett egy 17 éves menedékkérő fiú.

A pontos életkor meghatározáshoz nélkülözhetetlen, hogy a megfelelő szociokulturális és migráns-specifikus szempontok, egy gyerekekkel foglalkozó, tapasztalt és független szociális munkás vagy pedagógus révén megjelenjenek a folyamatban. Számos országban, így például az Egyesült Királyságban szociális munkások és pszichológusok is részt vesznek a munkában.

http://3.bp.blogspot.com/-_l-eCEVD2mg/TpyhNzyprcI/AAAAAAAAABo/oJL5IVWYWQA/s1600/through-the-ages-600.jpg

Ahhoz, hogy a hazánkba érkező gyerekek állapotát, életkorát a legpontosabban fel tudjuk mérni, úgy gondoljuk, hogy szakmailag indokolt lenne a fizikai mellett pszicho-szociális vizsgálatok elvégzése is. A menedékkérő vagy migráns gyerekek leggyakoribb származási országaira vonatkozó szociális, egészségügyi, antropológiai információk ismerete és azok alkalmazása nélkül a kizárólag az európai testfelépítésre és fejlődésre vonatkozó tapasztalatok alapján kidolgozott és elvégzett vizsgálatok ugyanis jelentősen torzíthatnak.

Álláspontunkat támasztja alá az ombudsman 2009-es és 2010-es vizsgálata is, miszerint szükséges a vizsgált gyerekek pszichológiai érettségének figyelembe vétele, mert enélkül az alkalmazott életkor meghatározás sérti hazánk vállalt nemzetközi jogi kötelezettségeit és a gyermeki jogok védelméhez való jogot is.

 Szerző: Piréz Teréz

Útinaplóm a Szabadka melletti dzsungelben tett márciusi látogatásomról szól, ahol 40-50, többnyire afgán és pakisztáni menekülő él hajlék nélkül, abban bízva, hogy az Európai Unióban jobb élet vár rá. (A történetben szereplők neveit megváltoztattuk.)

Ki utasít? A magyar rendőrségnek – a schengeni övezet őreként – meg kell akadályoznia azoknak a külföldieknek a Magyarországra való belépését, akiknek itt nincs „hivatalos keresnivalójuk”, azaz nincs útlevelük, vízumuk, tartózkodási engedélyük. A határátkelőkön a megfelelő dokumentumok nélkül belépésre jelentkezőket visszairányítják oda, ahonnan jöttek, míg azokat, akiket a zöldhatáron, igazoltatás során fognak el, kiutasítják az országból.
Az üldözés elől menekülőknek a hivatalos engedélyek beszerzésére se esélyük, se lehetőségük nincs, így szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás, hogy eljussanak egy biztonságos menedéket nyújtó országba. Éppen ezért a nemzetközi menekültjog előírja, hogy a hatóságok kötelesek beengedni a menedéket kereső külföldit, és a menedékkérelme megvizsgálása után eldöntik, maradhat-e az országban, vagy vissza kell térnie oda, ahonnan származik. A menekültek védelmében a magyar jog is úgy fogalmaz, hogy mielőtt a rendőrség valakit kiutasítana, ki kell kérnie a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) véleményét arról, hogy a menekülőt nem fenyegeti-e a súlyos emberi jogi jogsértés – kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód – abban az országban, ahová visszaküldenék, illetve arról, hogy ott biztosított-e a menekültkénti elismerés kérelmezésének lehetősége, s hogy tiszteletben tartják-e a visszaküldés tilalmának elvét. Szerbiában azonban ezek a feltételek nem teljesülnek. A szerb-magyar határon a rendőrség jellemzően szerb állampolgárokat irányít vissza Szerbiába. Az emberi jogsértésekről hírhedt országokból menekülők többnyire a zöldhatáron keresztül próbálnak eljutni Európába, egy biztonságos országba.
2012 márciusában Szerbia Csongrád megyével határos szakaszán 298 külföldit utasítottak ki, és adták őket át a szerb hatóságoknak: 131 alkalommal afgán állampolgárral, 64-szer koszovóival, 24-szer pakisztánival és 13-szor szomáliai állampolgárral közölték, hogy Szerbia biztonságos ország, tehát térjenek vissza oda.
Egy márciusi szombat reggel Szegeden felszálltam a Szabadkára tartó vonatra. A két város közötti távolság alig 50 km, de az út két óránál is tovább tartott. Ennek az az oka, hogy Magyarország már az Európai Unió tagja, míg Szerbia még nem az. Emiatt elveszik egy időre az útleveleinket, a vámosok pedig átnézik a csomagjainkat. A határ szerb oldalán a vámos megkérdezi tőlem, hogy hová utazom és milyen célból. Kinyittatja velem a hátizsákomat, amiből kiveszek néhány ruhadarabot. Megkérdi, hogy van-e valami más is benne a ruhán kívül, mire kiemelem a zsákból a nejlonzacskót, amiben helsinkis információs füzetek vannak nyolc nyelven. Mondja, hogy mutassak meg egyet. Gyorsan kikeresem az angol nyelvűt, hátha megérti. Kérdi, hogy ez micsoda? Nem túl meggyőzően válaszolom, hogy információ. Néhány másodpercig lapozgatja a kis füzetet, majd bólint, és a következő utashoz fordul. A vonat közben áll, majd lassan zötyög tovább, mert a szerb oldalon elég rossz állapotban vannak a vágányok.

Megérkezem Szabadkára, követem a turista iroda felé vezető nyilakat. Az ott dolgozó srác jól beszél magyarul, talán magyar is, elmondom neki, hogy a menekülteket keresem. Nagyon készséges és kinyomtat egy térképet a város délkeleti feléről, ahol ismerős kis zászlócska jelzi a lelőhelyüket. Kérdezem, hogy vajon bejönnek-e a városba, de csak annyit mond, hogy „nem jönnek, de nem is jöhetnek. És különben is, bármit csinálnak, az csak rossz lehet.” Később hallottam, hogy általában is ez a helyi lakosok véleménye az itt ragadt külföldiekről.
A menekültek a város szemétdombján túl, a temetőhöz közel laknak, ami jó félórányi gyalogútra van a főtértől. A friss szemét bűzlik a tavaszi napsütésben, fölöttünk különféle madarak vijjogva köröznek némi élelmet keresve. Két helybélivel találkozom, egyikük magyarul igazít útba. Mélyen a szemétben gyalogolok tovább, de a szemétdomb 3-4 méter magasságban már olyan meredek, hogy meg kell állnom és körbe kell kerülnöm, hogy visszataláljak a helyes útra.

Az első csoport, amellyel találkozom, éppen a tűző napsütéstől óvó, botokra feszített műanyag tető alatti árnyékszigeten pihen. Ahogy látják, hogy közeledem, felkelnek, ezért már messziről köszöntöm őket, majd sietve bemutatkozom. Elmondom, hogy különféle nyelveken információt hoztam a magyar menekültügyi rendszerről. Ők is köszönnek és elmondják, hogy honnan jöttek. Ahogy az lenni szokott, néhányan közülük egyből barátságosan, nyitottan fordulnak felém, mások pedig mindaddig gyanakvóan szemlélnek, míg el nem tűnök a láthatáron.

Fotó: Mészáros Attila, 2011. december

Hatan vannak itt a szemétdomb fennsíkján, a többiek kicsit odébb, a dzsungelben – mondják. Arra gondolok, hogy ők biztosan a dzsungeltársadalom kitaszítottjai, de másnap reggel már a dzsungelben is látom őket. Meglehet, a dzsungel lakói őrszemeket választanak maguknak, akik a szemétdombról figyelik a város felől jövő utakat, így minden idegent időben észrevehetnek. Öten Pakisztánból érkeztek, egy ember pedig Bangladeshből menekült idáig. Ő a súlyos égszakadások során vesztette el mindenét. Elkeseredettek, de még reménykednek. Egymás közt urduul beszélnek, néhányuk ért angolul is. Adok nekik az angol nyelvű füzetekből, bár szinte már mindannyian találkoztak a magyar rendőrökkel, és szereztek némi tapasztalatot a fogadtatást illetően. Itt Szabadkán egy Peter nevű segítő hoz nekik minden héten vizet, ruhát és némi élelmet. A pakisztáni férfiak azt mondják, vissza akarnak menni Görögországba. Ott valamit dolgozhatnának, és talán olcsó szállás is akadna.
Egykedvűségük és a hír, miszerint a dzsungelben jóval többen - főleg Afganisztánból menekült emberek – vannak , arra késztet, hogy továbbálljak.

A dzsungel felé vezető úton több embert is látok jönni-menni, egyeseket egyedül, másokat párban. Kezet fogunk, bemutatkozunk, elmondjuk, honnan jöttünk, útba igazítanak.
A dzsungel nem erdő, hanem inkább liget, elágazó vágányok között terül el. Töltésekre emlékeztető, elnyúló dombokon laknak a menekültek. 40-50 ember szövögeti itt az egyszer talán megvalósuló terveit, amelyekért már több ezer kilométert megtettek. Fiúk és férfiak, sokan Pakisztánból, de főleg Afganisztánból.

Leülünk kb. tizen. Szinte mindenkinek dari vagy pastu az anyanyelve, így az információs füzetek kiosztásával végre hasznosnak érezhetem magam. Köztük is van, aki beszél angolul, Salim segít a tolmácsolásban. Később ő lesz az őrangyalom, hasznos tanácsokkal lát el és az egyik szemét mindig rajtam tartja. Elkísér a dzsungel központjába, ami az egyik töltésszerű dombon található és több kunyhóból áll. Épp egy krikettmeccs közepébe érkezünk. Az ütő egy szépen kifaragott faág, s lábdaként most egy teniszlabda is megteszi. A dobó éppen elkapja a visszaütött labdát, mire az egyik csapat hangos ujjongásban tör ki. Szeretnék leülni, nézni egy kicsit a játékot, de Salim int és szinte megállás nélkül továbbsétálunk. Néhány méterrel arrébb mondja nekem, hogy csak akkor álljak le, ha az emberek beszélni akarnak velem, különben nincs értelme csak úgy bámészkodni.

A központban, az egyik főkunyhó mellett üldögélünk és beszélgetünk 2-3 órán keresztül, s közben a velünk szemben alábukó napot nézzük, amíg ránk nem sötétedik.

Leül mellém egy idős férfi Afganisztánból. Ő kabuli és a tálibok miatt kellett elmenekülnie a családjával együtt. A felesége és három gyermeke már Magyarországon van, ő azonban csak most érte el az Unió határát. Egy hónappal ezelőtt, menekülés közben kellett szétválniuk Görögországban, mert nem volt elég hely a kamionban. Az idős ember erős férfi benyomását kelti, de a szemei könnyel telnek meg, amikor arról beszél, hogy már egy hónapja nem látta a családját csak másoktól hallotta, hogy egy „családi táborban” vannak Magyarországon. Együtt akar lenni velük végre, ezért azt tanácsolom neki, hogy írja le egy papírra a nevét, és hogy azt szeretné, hogy Magyarország menekültként ismerje őt el. Mondom neki, hogy név szerint írja le a családtagjai neveit is, s azt is, hogy ők már menedékkérők Magyarországon, és ezért kéri, hogy a családtagjaival együtt helyezzék őt el. A papírt aláírja, s elteszi. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) Szerbiáról írt véleményéről szóló három oldalas angol nyelvű levelet is a kezébe nyomom. Eszerint Szerbia nem tekinthető olyan országnak, ahová menedékkérőt vissza lehet küldeni, mivel Szerbiában esélye sincs arra, hogy menekült státuszt kapjon. Elmondom neki, hogy ha sikerül átjutnia a határon és magyar idegenrendészekkel találkozik, mutassa meg ezeket a papírokat. Azt is elmondom, hogy ugyanakkor semmilyen garancia nincs arra, hogy ezekkel bármit elérhet.
Három nappal később, a déli régióban dolgozó helsinkis ügyvédtől megtudtuk, hogy az idős afgán férfi átjutott a magyar határon és odaadta az idegenrendészeknek a papírokat. A rendőröket meglepte a férfi felkészültsége. Még azon a héten csatlakozhatott a Békéscsabai Őrzött Szálláson fogva tartott feleségéhez és három gyermekéhez, akiket – a magyar szabályok szerint – egy hónapig tarthatnak őrizetben. Utána mehetnek Debrecenbe, a menedékkérők nyitott befogadó állomására.

Leül közénk egy másik idős afgán férfi is, akit itt mindenki Babának (Apó) szólít. Elmondása szerint 64 éves, bár hozzáteszi, hogy körülbelül. A családtagjai Svájcban vannak, ahol már meg is kapták a menekült státuszt. Neki is azt tanácsolom, hogy írja le, hogy menedékjogot kér, s hogy azt szeretné, hogy a menedékkérelmek elbírálásáért felelős országok meghatározását rendező uniós rendelet (Dublin II) szabályai szerint, Svájcban szeretne csatlakozni a családjához. Ő is elteszi a papírt a belső kabátzsebébe. Kérdés azonban, hogy ha a zöldhatáron sikerül is átjutnia Magyarországra, és a magyar rendőrök elfogják, vajon figyelembe veszik-e a Svájcban élő családtagokat, amikor eldöntik, hogy visszaküldjék-e Szerbiába.

A fiúk is körém gyűlnek. Egyikük elmondja, hogy bár ő csak tizenhat éves, Magyarországon megvizsgálta egy orvos, és azt állította, hogy tizennyolc. Ami azért fontos, mert a magyar szabályok szerint a kiskorúakat – a tizennyolc év alattiakat – nem lehet idegenrendészeti őrizetbe venni. Őt már háromszor toloncolták vissza Szerbiába, utoljára – néhány napi őrizet után – három napja. Mutatja a papírját, melyen a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal idegenrendészeti osztálya születési dátumként 1994. január 1-jét írta be, tehát a hivatal szerint néhány hónapja volt a 18. születésnapja. Eszembe jut az Országos Rendőr-főkapitányság levele, mely szerint a 18 év körüli külföldieket kiskorúaknak tekintik, és nem veszik őrizetbe. A fiú esete nem ezt igazolja.
A hivatalos magyar dokumentum szerint a fiút, a harmadik magyarországra való beutazását követően, hároméves börtönbüntetésre ítélték, egy évre felfüggesztve, továbbá négy évig nem utazhat be és nem tartózkodhat az Európai Unió országaiban.

Egy másik fiúnak, amikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem, elborul az arca és mérgesen jár-kel fel alá, a többiek csitítják. A társai elmondják, hogy nemrég igazoltatta őt a magyar rendőrség, tizenhat évesnek fogadták el, és elhelyezték egy gyermekotthonban. (Ezt írják elő a kísérő nélküli kiskorú menekültekre vonatkozó szabályok akkor, ha nem kérnek menedékjogot Magyarországon, mert jobb életet remélnek máshol, vagy egy másik európai országban esetleg rokonok, családtagok várják őket.) A fiú meglépett az otthonból, néhány hét múlva a rendőrség újra igazoltatta, úgy döntöttek, hogy tizennyolc éves és visszatoloncolták Szerbiába. Beszélgetünk egy darabig, elmeséli, hogy a gyermekotthonban nagyon kedves emberekkel találkozott, és elnézést kér, amiért felhúzta magát annak hallatán, hogy magyar vagyok, de ugye megértem, hogy a magyar rendőrséget nem igazán kedveli.

Mindeközben, a dzsungel lakói sárkányt eregetnek. Kérdem, hogy Afganisztánból hozták-e magukkal. Nevetve válaszolják, hogy itt készítették a szemétből. Kérdezem, hogy hogyan, mire Baba papírt és tollat kér, apró gallyakat szed fel a földről és elkezdi megmutatni. Egyszerűnek tűnik, ám nekik már elég nagy gyakorlatuk lehet benne.

Egy hátizsákos fiú éppen akkor tér vissza a dzsungelbe. Ő is 16 éves, aki Ghazniból, Afganisztán – még a BÁH szerint is –egyik legveszélyesebb tartományából jön. Mindenki nagy örömmel öleli magához, nem számítottak rá, hogy visszatér. A fiú ugyanis néhány napja búcsút vett a többiektől, egy embercsempész segítségével kipróbált egy új útvonalat, de nem jött össze. Ő is volt már a nagybátyjával a békéscsabai őrzött szálláson, de most mindketten újra itt vannak Szerbiában. Azt mondja, neki csak idegenrendészeti eljárása volt Magyarországon, ezért úgy gondolja, hogy ha sikerül nyugatabbra eljutnia és ott menedékkérelmet benyújtania, akkor nem fogják visszatoloncolni Magyarországra, mert ott nem kért menedékjogot. Elmondom neki, hogy olyan embereket is visszatoloncoltak már Ausztriából Magyarországra, akiket soha nem is igazoltattak Magyarországon, de feltételezték róluk, hogy Magyarországon keresztül jutottak el Ausztriába.

Miután besötétedik, az őrangyalom, Salim tanácsára közelebb húzódunk a tűzhöz. Mivel észrevette, hogy felelőtlenül kipakoltam a dolgaimat a hátizsákomból, azt mondja, hogy tartsam inkább magamnál ezeket. Hozzáteszi, hogy bár itt senki sem lop a másiktól, de ha valamit a földön hagyok és az eltűnik, ő nem keresheti a többieknél. Kérdezi, hogy a dzsungelben akarok-e aludni. Ha nem zavarok senkit, akkor igen – felelem. Arrébb megy, beszél néhány emberrel, s visszajövet aztmondja, nem zavarok senkit. Így hát maradok.
Egyre hidegebb van, jólesik a hatalmas fém serpenyőben égő tűz mellett ülni. Kinyújtjuk a kezünket, hogy jobban érezzük a melegségét, valaki felém fordul, s fájó mosollyal mondja: „ez a mi életünk”.

Fotó: Mészáros Attila, 2011. december

Beszélgetésbe elegyedünk Abannal, egy tizenhét éves pakisztáni fiúval. Elmondja, hogy az orvosi egyetemre felkészítő tanfolyamra járt, amikor megkörnyékezték a tálibok, és rá akarták venni, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ellenállt, ezért a tálibok megverték az iskolatársaival együtt. Miután ez többször is előfordult, szólt az apjának, hogy nagyon fél, és arra kérte, hogy járuljon hozzá, hogy elmehessen az országból. Az apja elengedte. Mivel a 18 év alattiak egyedül nem hagyhatják el Pakisztánt, útlevél nélkül indult el. Nem akarta megvárni, amíg betölti a tizennyolc éves kort, túlságosan félt attól, hogy legközelebb már nem ússza meg egy egyszerű veréssel.

A sötétben újabb arcokat világít meg a tűz fénye. Hat teljesen kimerült ember érkezik, lerogynak a tűz mellé. Negyvennyolc órán át gyalogoltak ennivaló, víz és hosszabb pihenés nélkül. Egyikük, aki jól beszél angolul leül mellém. Bonyolult kérdéseket tesz fel arról, hogy vajon milyen esélyei lennének Magyarországon a beilleszkedésre. Nem tudok válaszolni. Kabulban elvégezte az egyetemet, és a tartomány talpraállításáért tevékenykedő nemzetközi szervezetekben dolgozott Ghazniban. A tálibok emiatt kezdték el üldözni. Szeretné tudni, hogy ha Magyarországon megkapná a menekült státuszt, elfogadnák-e a diplomáját, vagy elölről kellene kezdenie a tanulmányait. Kérdezi, hogy van-e angol nyelvű egyetem, vagy előbb meg kellene-e tanulnia magyarul. Nem igazán tudok neki válaszolni, a kezébe nyomok egy dari nyelvű helsinkis füzetet és olyasmire terelem a szót, amiről többet tudok. Elmondom neki, hogy ha menekültként ismerik el Magyarországon, akkor havi 100 eurós támogatást, hat havi szállást és ellátást, magyar nyelvoktatást és a beilleszkedését segítő képzést is kaphat. Valaki szólítja, felpattan, elindul. Nem tudom, hogy hová. Talán az egyik dzsungellakó megmutatja, hogy hol aludhatnak éjszaka, vagy folytatják az útjukat az Európai Unió felé.

Baba gondoskodó hangon jelzi, hogy húzódjunk be a kunyhóba, mert egyre hidegebb van. A kunyhót kartondobozokból és vaskos faágakból építették, nagyon stabilnak tűnik. Olyannyira, hogy egyszerre több ember is neki tud dőlni a falának. A kb. tíz négyzetméternyi helyen tizenketten ülünk körbe egy gyertyát. Most először érzem kényelmetlenül magam a dzsungelben. Nem a kunyhó zsúfoltságától, hanem mert éppen most jövök rá, hogy ez az itt élők legbelsőbb tere. Látom, amint néhányan nem mosolyognak vissza rám, és tudom, hogy rólam beszélnek. De bízom benne, hogy szólnának, ha valami baj lenne.

De nincsen semmi baj.

Aban szólít meg, sok mindenről mesél. Beteg, a tüdejével van valami probléma, ráadásul meg is van fázva. Kérdezem, hogy látta-e orvos, nemmel felel. Orvosok nem jönnek a dzsungelbe. Ha valakinek nagyon nagy problémája van, elviszik egy kórházba. Elmondja, hogy sok újságíró járt itt Franciaországból, Németországból, Ausztriából, Magyarországról. Szerb újságírók is jöttek, az egyikük hozott neki gyógyszert. A fagyos tél idején a Vöröskereszt és az ENSZ is szólt szólt nekik, hogy meghúzhatják magukat az egyik szabadkai hotelben, a Fontanában. A menekülők azonban attól tartottak, hogy ez csak egy csapda, ott a rendőrség lecsap rájuk és visszatoloncolják őket Macedóniába. A segítő szervezetek aktivistái megnyugtatták őket, hogy megállapodtak a rendőrséggel, hogy húsz napig békén hagyják őket a hotelben. A többség végül élt a lehetőséggel, kaptak szállást, gyógyszert, ellátást, azaz egy esélyt, hogy túléljék a telet. A húsz nap elteltével többen visszamentek a dzsungelbe, mások Szabadkán találtak szállást. Néhányan a szállodában maradtak, és vállalták a kockázatot, hogy visszatoloncolhatják őket Macedóniába. Aban megnyugtat: ő sem hallott senkiről, aki télen halálra fagyott volna.

A szerb rendőrök olykor lecsapnak a dzsungellakókra. Ha megjelennek, mindenki fut, amerre lát. Ha már tiszta a terep, visszatérnek a kunyhóikba. Ha a rendőrség valakit elkap, átkutatják, pénzt keresnek. Aki nem adja oda magától, azt alaposan megmotozzák és meg is verik. Valakitől épp a minap vett el 300 eurót néhány rendőr, de legalább ezután elengedték. A legrosszabb esetben az áldozatot visszatoloncolják Macedóniába, és onnan indulhat újra észak felé.

Aban elmondja, hogy háromszor is megpróbált Magyarországra jutni, de mindhárom alkalommal vissza kellett térnie Szerbiába. Először egy taxival hajtottak át a határon, de a sofőr megijedt és visszafordult Szerbiába. Másodjára egy buszban bújt el a csomagok közé, de a lézeres vizsgálatnál lebukott. Mesélik, hogy a lézeres kutakodás a határ szerb oldalán még újdonság, eddig csak a magyar oldalon találkoztak vele. Aban harmadszor is egy taxi utasakénz próbálkozott, de a határon visszafordították őket. Szerencséjére egyik alkalommal sem találkozott a magyar határrendészekkel, ezért még nem vettek tőle ujjlenyomatot Magyarországon. Németországba szeretne eljutni, a nagybátyja ott él, kulturális antropológiát tanít.

Valaki szól, hogy elkészült a vacsora. A kunyhó nyugalmát felváltja a tüsténkedő emberek sürgölődése. Négyen megterítik az asztalt: letesznek egy csak az evésre használt pokrócot a földre. Paprikáskrumplit és menement tálalnak friss kenyérrel. Nagyon jólesik. Aztán teát iszunk kettévágott műanyag flakonokból. A tea fontos: ha Afganisztánban a házigazda tejben-vajban füröszti vendégét, de nem ad neki teát, a vendég azt fogja gondolni, hogy nem kapott semmit.

Mindenkinek van mobilja és szerb SIM-kártyája. Megkérdezem, hogyan töltik fel a telefonjaikat. Elmondják, hogy a közelben, a város szélén van egy ház, ahol megengedik, hogy használják az áramot. Vizet is onnan szoktak hozni.
Egy kedves pakisztáni ember közel hajol a gyertyához és megpróbálja elolvasni, hogy milyen nyelven és mi van a golyóstollára írva. Mondom neki, hogy magyarul van, és ez áll rajta: „Külső Határok Alap”. Kérdi, hogy probléma-e, ha nyugatabbra megtalálják nála ezt a tollat. Felajánlom, hogy cseréljünk tollat. A gyertyafénynél elolvassa, hogy mi van az én tollamra írva: „Made in China”. Nevetünk, hogy ha ezt megtalálják, majd Kínába toloncolják vissza.

Salim és a többiek is tudni szeretnék, hogy a helybéliek vajon miért szólnak a rendőrségnek, ha menekülőket látnak. Azt gondolják, hogy pénzt kapnak a rendőrségtől, ha feljelentik az idegeneket. Elmagyarázom, hogy itt is, és Magyarországon is inkább azért szólnak a rendőröknek, mert félnek az idegenektől, és talán azt hiszik, ezt a rendőrök elvárják tőlük.

Egyre kevesebben beszélgetnek, lassan mindenki elalszik.

A vastagon betakart emberi testek alvó óriásoknak tűnnek a szűk kunyhó hajnali félhomályában.
A reggeli napsütésben néhány új arcot látok. Még beszélgetünk egy kicsit, majd elbúcsúzom. Imran és Mahmood kísér ki a főúthoz. Imrannak az egyik szeme üvegből van, az egyik kezén pedig hiányzik néhány ujja, egy afganisztáni robbantás nyomai. A tízperces séta alatt dari kifejezésekre tanítanak, majd kikérdezik a leckét.

Azok közül, akikkel a dzsungelben találkoztam, többen már biztosan Magyarországon, vagy egy másik uniós országban vannak, s várják a választ életük nagy kérdésére: vajon maradhatnak-e?
Sokáig emlékezni fogok a velük töltött estére a ligetben, és arra a mondatra is, amit többen többször megismételtek: „ha nem üldöznének az országomban, nem jöttem volna Európába azért, hogy így éljek.”

Szerző: Teo Doro

Múlt pénteken nyújtották be a kormányzó koalíció képviselői a 2011. december 23-i LMP-s élőlánccal kapcsolatos közkegyelmi törvény tervezetét. Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljuk, valóban egyenlőségjelet kell-e tenni a két akció közé, ahogy azt többen elvárnák. Például Török Gábor politikai elemző, aki blogjában kifejtette: a megmozdulások lényege közös, hisz mindkét esetben parlamenti képviselők tiltakoztak a polgári engedetlenség útjára lépve, ezért míg a politikusoktól csak-csak elmegy, hogy párthovatartozásuktól függően teljesen máshogy ítélik meg a két esetet, „de akinek nem ez a hivatása, az azért lehetne egy kicsit következetesebb”.

Nos, nekünk nem ez a hivatásunk, mégis alapvetően különbözőnek látjuk a két akciót. Minden bizonnyal azért, mert míg a politikai elemző szemszögéből mindkét esetben csak, vagy elsősorban annyi látszik, hogy parlamenti pártok az utcára, mégpedig a Parlament előtti utcára vitték a politikát, tehát kiléptek a politizálás szokásos keretéből, jogászként érzékelünk egy jelentős, bár első pillantásra talán nehezen észrevehető eltérést: az egyik esetben valóban polgári engedetlenségről van szó, a másikban viszont nem.

A polgári engedetlenség lényege, hogy az érintettek formálisan jogellenes cselekménnyel hívják fel a figyelmet arra, hogy a jogrendszer valamilyen szabálya, vagy intézményének működése nem felel meg az alapvető erkölcsi, jogi elveknek. Az engedetlenség azért „polgári”, mert akik ehhez folyamodnak, alapvetően tiszteletben tartják a jogrendet. Ebből az következik, hogy a jogszabályok tudatos megsértése csak végső eszköz lehet: olyankor használatos, ha az engedetlenkedők már minden jogszerű megoldást kipróbáltak, de nem jártak sikerrel, vagy eleve nincsenek is jogi eszközeik a problémás szabály vagy gyakorlat megtámadására, megváltoztatására. Ennek a meghatározásnak az LMP akciója megfelelt, a Fideszé azonban nem.

Fotó: HVG/Fazekas István

2007-ben a kordont a rendőrség a rendőrségi törvénynek az úgynevezett személy- és létesítménybiztosítási intézkedésre vonatkozó szabályai alapján állította fel. Ez ellen az intézkedés ellen a törvény biztosítja a panasz lehetőségét, amelyet ugyan elsőfokon a budapesti, másodfokon pedig az országos főkapitány – tehát maga a rendőrség – bírál el, azonban végső soron bíróság előtt is megtámadható. Szintén indítható személyiségi jogi per a mozgásszabadság megsértése miatt, továbbá egy, a lezárt területre szóló demonstráció bejelentése, majd a bejelentés rendőrségi elutasítása után meg lehet próbálkozni a gyülekezési törvényben szabályozott soron kívüli bírósági jogorvoslattal is.

Van tehát nem is egy jogi lehetőség a sérelmesnek tartott helyzet orvoslására. A jogtisztelő polgári engedetlenkedőnek először ezt az utat kell megpróbálnia, és csak akkor nyúlhat a hidegvágóhoz, ha nem jár sikerrel, vagy az eljárás olyannyira elhúzódik, hogy a további várakozásnak nyilvánvalóan nincs értelme. Csak ilyen előzmények után mondható ugyanis, hogy a tudatos jogsértés valóban a jogrendszer tiszteletén alapul. A Fidesz (szemben például a Helsinki Bizottság társelnökével, aki benyújtotta és – bár tagadhatatlanul hosszú idő alatt – végül sikerre vitte a Kossuth tér lezárása elleni rendőrségi panaszt) úgy esett neki a kordonnak, hogy azt megelőzően 100 napig semmit sem tett az elbontásáért, noha több jogi eszköz közül választhatott volna ennek érdekében.

Fotó: HVG/Stiller Ákos

Az LMP ezzel szemben nem egy bíróság vagy más hatóság előtt megtámadható, jogi úton orvosolható anomália ellen tiltakozott az élőlánccal, hanem a kétharmados parlamenti többség által meghonosított, az érdemi politikai vitát lehetetlenné tevő, és így az ellenzéki szerepet teljességgel kiüresítő jogalkotási gyakorlat ellen. (Ne feledjük, december 23-án ebből a szempontból szimbolikus jelentőségű események történtek az Országgyűlésben: többek között a választójogi törvény elfogadása és a házszabály azon módosítása, amelynek értelmében ülésszakonként hatszor úgy lehet törvényt hozni, hogy a frakciók mindössze 15 percet kapnak a véleményük kifejtésére.) Az Alkotmánybírósághoz fordulás feltételeinek módosításával az LMP képviselői számára lehetetlenné vált, hogy akár a tartalmukra, akár az elfogadásuk módjára hivatkozva kérjék egyes törvények megsemmisítését, így a jogrendszeren belül nem maradt számukra eszköz az annak szellemét sértő intézményi gyakorlattal szembeni fellépésre. Demonstrációjuk ezért – szemben a Fideszével – valóban a jogrendszer lényegének tiszteletén alapuló polgári engedetlenség volt. Nem szükségszerű tehát, hogy következetlen, politikailag elfogult, vagy kettős mércével mér, aki nem tesz egyenlőségjelet a kordonbontás és a karácsonyi élőlánc közé.

Szerző: Mortal Wombat