Helsinki Figyelő


Fiatal özvegyként négy kicsi gyerekével Afganisztánból menekült el Quadery Tourpikay. 20 éve érkezett hozzánk, 12 éve magyar állampolgár, iskolatitkár Csepelen és hatósági tolmács. Megindító élettörténete igazi nőnapi ajándék mindannyiunknak.

1993-ban érkeztem ide. Az már a tálibok időszaka volt. Eredetileg tanár vagyok, perzsa irodalomból diplomáztam a kabuli egyetemen. Anyanyelvem a pastu, de éppúgy beszélem a perzsát, jól tudok angolul és egy ideje – remélem – magyarul is. Négy gyerekem van, kettő fiú és kettő lány. Mi ugyan kabuliak vagyunk, de férjemet tartalékosként behívták újra katonának, és a család ez időre az iráni határ melletti Nimruzba költözött. A legkisebb gyerek 7 hónapos volt, a legnagyobb még 8 éves se, amikor motorbalesetben meghalt a férjem. 35 éves volt. Motort szerelt, ki akarta próbálni, egy kört akart vele menni, de a fék nem működött és nekicsapódott egy fának. Szörnyethalt. A 8 éves fiunk is ott volt vele a motoron, és ő is súlyosan megsérült, kómába esett. Koponyája beszakadt, a combja szilánkosra tört.

Nimruzban gyakorlatilag nem volt orvosi ellátás, ha infúzió vagy gyógyszer kellett, Kabulból hoztak. A közlekedés rettentően nehézkes arrafelé, ha nincs jó idő, a helikopter sem tudja megközelíteni a várost. A helyi orvos mondta nekem, ha a fiam 24 órán belül nem kap rendes ellátást, meghal. Elképzelheti, mit érezhettem, amikor most veszítettem el a férjem, akinek a feje szétzúzódott a fatörzsön, nekem meg gyorsan kell intézkednem, hogy a kicsi fiamnak legalább esélye legyen az életben maradáshoz. A férjem holttestét aztán sohasem láttam, mert nem merték nekem megmutatni. Azt mondták, ne nézd meg, mert ahogy viszed magaddal a fiad, mindig arra a borzalomra fogsz gondolni, de az is lehet, hogy el se tudsz majd indulni. Szóval az utolsó vele kapcsolatos emlékemben a férjem még él.

Semmi kétség, futnom kellett. De hova? Egyik afgán városba se lehetett ilyen gyorsan eljutni, nekem ugyan nem volt útlevelem, de a legnagyobb esélyünk, akkor lehetett, ha valahogy átmegyünk Iránba. Fogadtam egy öregembert, aki ismerte a csempészútvonalakat, magamra kötöztem a pici lányomat, hordágyra fektettük a gyereket, aztán neki vágtunk. Veszélyes, kockázatos, de menni kell. A folyón gázoltunk át, határőrök reflektorai pásztázták a vidéket, ezért nagyon lassan haladtunk. Nyolc óra alatt értünk át Iránba, ahol igazán kedvesen és segítőkészen fogadtak bennünket. De a gyerek életéről letettek, azt mondták: sajnos, asszonyom, nem éli túl, mert nagyon sok vért veszített, de az is lehet, hogy évekig kómában marad. Én ezt nem tudtam elfogadni. Folyamatosan beszéltem hozzá, hogy „fiam, ne hagyj magamra, most halt meg apukád, ott vannak a testvéreid, szükségem van rád”. Ösztönös volt, de most már értem, mennyire fontos volt neki, hogy nem engedtem el, nem adtam fel, hanem tartottam benne a lelket, és ő is élni akart. Már éppen letelt az a 24 óra, amit a namruzi orvos mondott, amikor felnyögött és megrezdült a szemhéja. Hívtam az orvost, megvizsgálta a pupilláját, de ő nem látott semmi biztatót. Aztán amikor már másodszor nyögött fel, akkor mindenki elkezdett örülni. – Csoda történt, a halott életre kelt! – kiabálták, és akár hiszi, akár nem, az orvosok összepuszilták egymást. Engem meg arról faggattak, hogy mit csináltam vele. Csak annyit tettem, hogy végig anya maradtam, és nem adtam fel, és a fiam ezt megérezte.

A köldökétől a térdéig begipszelték őt, és még egy hetet maradtunk, amíg a derék irániak elintézték, hogy már legálisan a határátkelőn keresztül hazatérhessünk. Azért siettem vissza, mert nem akartam, hogy a férjem testét kíséret nélkül vigyék Kabulba. Csakhogy még nem voltam otthon, amikor egyszer csak kisütött a nap, a helikopter le tudott szállni, és a holttestet elvitték tőlünk a szüleihez. Aztán másfél hónapig nem volt jó idő, és Namruzban rekedtünk.

Egyedül voltam a gyerekekkel. Mire visszatértem Kabulba, a férjemet már rég eltemették. Ott aztán kiderült, hogy nem csak az uram, hanem a munkám, a megélhetésem is elveszítettem. Meg a reményemet is. A tálibok bevonultak, és bezárták az iskolákat, ahol nőként egyébként sem taníthattam volna. Addig éppúgy jártunk, mint az európai nők, nadrágban, szoknyában és rövid ujjú blúzban, de a talibán idején mindez tiltva lett. A csadort még csak-csak elviseltük volna, ha élhetjük az addigi életünket, de a házból se volt szabad kilépnünk. Az utcákon fegyveresek álltak, és ha nőt láttak az utcán, hazazavarták. „A nőknek otthon a helye” – mondták. El lehet képzelni, hogy egyedül hogyan tudtam volna ellátni a gyerekeket, ha még boltba se léphetek ki. Menni kellett, nem volt mit tenni. Könyörögtem az őröknek, hogy értsék meg, nem tudok mást tenni. Volt, aki megértette, volt, aki nem. Hazamentem hát, és otthonról lestem, mikor lesz már őrségváltás, hogy kenyeret vehessek a gyerekeknek. Akkoriban már háború volt a városban, állandóan lőttek. Három-négy hónapig vegetáltunk még Kabulban. Aztán a szomszédunk házát találat érte, összedőlt és a téglakerítése is ráborult a házunk oldalára.

Ezek után világos volt, hogy el kell menekülnünk, mert életveszélyben vagyunk. Nőként és főleg özvegy anyaként semmi reményem nem volt, és nem volt a gyerekeimnek se. Nyomor, megaláztatás és halál. Egy dolgot tudtam, hogy Európába kell menni. Egy özvegyasszonynak négy kicsi gyerekkel egyébként is nehéz útra kelni, hát még a tálib Afganisztánból. De nem volt mi tenni. Nem voltunk szegények, az ingósaimat eladtam, a családi aranyakat meg magamra vettem. Ebből a szempontból még jól is jött a csador, mert alatta el lehetett rejteni az ékszereket. A papírjainkat, diplomámat, születési anyakönyvi kivonatokat és mindenféle bizonyítványokat meg a pénzemet összeraktam egy zacskóba és a derekamra kötöttem. A még szopósbaba kislányom meg elém volt kötve, és a másik három kicsi is ott lógott rajtam meg a csomagok. El lehet képzelni, milyen siralmasan néztünk ki. Akkoriban legálisan már csak Oroszország felé lehetett kijutni. Kabulból Mazari-Sariffba mentünk busszal, hogy majd az orosz konzulátuson szerzek vízumot. Ez így egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem volt az. Már maga az 300 km-es buszút is másfél napig tartott, hogy a fosztogatókat és a tálib milíciákat kikerüljük. Aztán abban az idegen városban télen két hónapon át mindennap sorban álltam a konzulátus előtt, hogy vízumot kapjak. Végül egy őr megsajnált. Látta, hogy a gyerek rám van kötve és a félméteres hóban hasztalan várakozok. Elárulta, hogy nincs mese, itt bizony vesztegetni kell. 900 dollár, és lesz vízumunk, ha nem fizetek, várhatok egy éven át, akkor se jutunk hozzá. Soha nem beszéltem még előtte vele, de meggyőzött, és odaadtam a pénzt ennek az ismeretlennek. Persze, nagyon féltem, hogy átejt, és se pénz, se vízum. De másnap tényleg megkaptuk, és felszállhattunk a moszkvai vonatra. Egyértelmű volt, hogy nem akarok Moszkvában maradni, bár a nagybátyám ott élt. A következő állomásnak Magyarországot, pontosabban Mátészalkát terveztem, mert itt lakott a tanár nővérem és az állatorvos férje. Náluk megpihenhettünk volna, mielőtt nyugatabbra tovább megyünk. Aztán hosszabb ideig maradtunk, de pihenésről még évekig szó se lehetett.

Mégpedig azért nem, mert még Moszkva felé a vonaton újabb szerencsétlenség ért, ellopták az új életre félretett pénzünket. Kusetos vagonban utaztunk, én pedig, hogy kényelmesen fekhessek, a párnám alá rejtettem a pénzemet. Az egyik gyereket kikísértem pisilni, és amire visszatértem, a pénzemnek nyoma veszett. Kifigyeltek és megloptak. Szerencsére, az okmányaink nem kellettek a tolvajnak. Moszkvában a nagybátyám adott kölcsönt, hogy az egy hónapos magyar vízum megszerzése után vonatra szállhassunk.

Bár igazság szerint szerettem volna innen, Magyarországról továbbmenni, legálisan már nem tehettem, mert egyik nyugati ország sem adott vízumot, embercsempészekkel meg nem akartam a gyerekeimet kockáztatni. Féltem. De nem adtam fel. A hosszú úton minden állomásnál azt gondoltam, ha idáig eljutottam, vissza már nem fordulhatok. Más választásom nem volt, eljöttem hát az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához, és megkérvényeztem a menekültként való elismerésünket. Fellélegeztem, először a férjem halála óta, mert rögtön nagyon emberségesek és segítőkészek voltak. Státusos menekült lettem, és mint később megtudtam, az első afgán menekült nő vagyok, és talán máig az egyetlen, aki a hazámból férfi nélkül jutott idáig. Nem bántam meg, hogy itt ragadtam, mert úgy látom, hogy azt a figyelmet, ami családos özvegyként kaptam, és azt a segítséget, amit a gyerekeknek kijutott, másutt nem kaptuk volna meg. Nagyon melegszívűnek ismertem meg a magyarokat.

Az első évek rettentően nehezek voltak. Először pár hónapra a csillebérci táborba kerültünk, aztán megint pár hónap a Vöröskereszt Fonyód utcai menekülttáborába. Még nem tudtam szinte semmit magyarul, de a tábor vezetőjét, Major Istvánt – szegény már nem él – arra kértem, adjon nekem bármiféle munkát, hogy valami pénzt kereshessek. Eleinte takarítottam naponta kétszer, a gyerekeket elvittem bölcsődébe, óvodába meg iskolába, aztán nekiláttam. Másfél év után aztán ki kellett költözni a táborból, két évig még kaptunk valami lakbértámogatást, de hirtelen a megélhetés szinte teljes gondja a nyakamba szakadt. Nekem kellett fizetni a teljes rezsit meg az élelmezést, és hát egy ötfős család minden egyéb költségét. Legális munkát eleinte nem is tudtam szerezni, de évekig elvállaltam mindent, hogy valahogy az albérletben kihúzhassuk. Két-három évig egy nap két műszakot, napi 16 órát is dolgoztam, így a nagyobbik fiam, aki maga is még 10 év körüli gyerek volt, vigyázott a legtöbbet a testvéreire. Szerencsém volt, hogy mindig kitűnő szomszédaim voltak, akik sokszor kisegítettek, ha nem értem oda az iskolába: elhozták a gyerekeket és még palacsintát is sütöttek nekik. Hajszás időszak volt.

Három évre Rákoskeresztúrra költöztem, és nyolc év után végre megkaptam a magyar állampolgárságot, sikerült honosíttatnom a diplomámat, és elkezdtem legális és jó munkákat kapni. De hiába kerestem egyre tisztességesebben, albérletre ment el, amit megspórolhattam volna. Lakást kellett vennem. Kaptam 400 ezer forint vissza nem térítendő támogatást és 800 ezer kamatmentes kölcsönt az államtól, eladtam maradék aranyamat, és sikerült Csepelen venni egy 1 plusz 2 fél szobás lakást. Azóta itt élünk. Az egyik helyi iskolában vagyok iskolatitkár öt éve, mellette délutánonként még egy ügyvédnek is dolgozok. És 11 éve hatósági tolmács is vagyok.

Attól rettegtem, hogy a gyerekeknek nagyon nehéz lesz. De ők már egész korán találtak maguknak barátokat, villámgyorsan megtanultak magyarul és jól érezték magukat. Nagyon rendes felnőttek lettek, gyereknek is azok voltak. Nem is értették a szomszédok, hogy ennyi gyerek mellett mitől van nálunk ekkora csönd. Folyékonyan beszélik a pastut és a perzsát, de írni egyik nyelven sem tudnak. Ezt azért szégyellem, mert mégiscsak tanár volnék, de egyszerűen nem volt rá időm, hogy megtanítsam őket erre is. Azért, szerencsére, mindegyikük megtalálta a maga saját útját. A legkisebb, a 21 éves lányom közgazdaságtant és kommunikációt hallgat a Corvinuson, és ő elkezdett írást tanulni az anyanyelvén.

Tavaly kabuli repjegyet kaptam ajándékba a két nagyobbiktól. El lehet képzelni, milyen volt az a három hét, amikor 19 év után hazamehettem, és találkozhattam a három testvéremmel. A „magyar” nővérem már Németországban él, egy másik testvérem meg Iránban. És fiútestvéremnél most mind együtt lehettünk. Éjszakánként hallottuk a lövéseket, ami, persze, félelmetes, mégis boldogok voltunk, mert, meglehet, hogy 30–35 éve nem voltunk már így együtt. Szinte alig aludtunk, annyi mondanivalónk volt. Addig mondtuk, mondtuk egymásnak, míg ki nem fulladtunk.

Furcsa dolog ez a megérzés. Nekem azt mondták, hogy nehogy eláruljam a fiamnak, hogy mi is történt az apjával, mert ki tudja, milyen sokként érné. Így a többiek előtt is titkoltam. Eleinte szegény fiam kérdezgette, hogy hol van Apa. De aztán leszokott róla, és évekig meg sem említette, olyannyira, hogy egy idő után már engem zavart, miért nem érdeklődik. Már 16 lehetett, amikor azt javasolták, hogy most már én beszéljek vele apja haláláról. Aztán kiderült, hogy tudta jól a fiam. – Azt gondoltad, Anya, hogy hülye vagyok? Csak nem akartam bolygatni, ha te hallgatni akarsz róla – mondta kamaszkorában. Nem lehetett becsapni, csak nekem nem akart rosszat.

Zádori Zsolt

A Magyar Helsinki Bizottság munkatársainak november 16-i „kollektív olvasói levelét” ma jelentette meg a Népszabadság nyomtatott változata. A szövegközlés korrekt. A megbírált cikk egyik újságírójának válaszából mégis arra következtetünk, korai lenne még megnyugodni.

[caption id="attachment_1178" align="aligncenter" width="560" caption="H. Daumier: Menekültek"][/caption]

Abban bízunk itt a Helsinki Bizottságnál, hogy a minőségi sajtó (pontosabban, hogy ne általánosítsunk, a minőségi sajtótermékek túlnyomó többsége) mihamarabb megérti, mennyire súlyos probléma az, hogy a menedékkérőket Magyarországon sokszor fogdába zárják és fogvatartásuk körülményei rémisztőek. Ennek érdekében monitorozzuk az őrzött szállásokat, biztosítunk jogsegélyt a külföldi őrizeteseknek, apellálunk hazai és nemzetközi fórumokhoz, illetve fordulunk szerény lehetőségeinkhez képest a lehető legnagyobb nyilvánossághoz, vagy olykor ezért vitatkozunk a sajtóval. Nem a „ xenofób olvasatot” tesszük szóvá (tudjuk jól, az nagyjából mindennek, még a legempatikusabb írásnak is lehet, csak xenofób olvasó kell hozzá), hanem a szándékos vagy szándéktalan, nyílt vagy sugallt, de minden esetben kártékony és buta idegenellenességet.

Íme a levélváltás:

I. Az olvasói levél

Tisztelt Szerkesztőség!

 A Magyar Helsinki Bizottság menekülőkkel foglalkozó és őrzött szállásokon jogi segítséget nyújtó, azokat rendszeresen monitorozó jogvédő szervezet. Mint ilyen, nagy örömmel fogadjuk, ha sajtó az idegenrendészeti őrizet kevés publicitást kapó, ám súlyos emberi jogi és humanitárius problémáival foglalkozik. Sajnos az internetes oldalukon és nyomtatott újságukban a nyírbátori őrzött szállásról 2012. november 12-én megjelent cikkükkel (Börtönből börtönbe a „szabad világban”) több gond is akad:

1. A cikk eleje egy beszélgetést rögzít, amelyet egy kurd nemzetiségű menedékkérővel folytattak. A szerzők nyilvánosságra hozzák a férfi nevét és menekülési történetének kiragadott részleteit. Mindennek igazságtartalmát a cikk írói egy internetes kereséssel próbáltak meg ellenőrizni.

Kénytelenek vagyunk megemlíteni azt az eszerint a lap munkatársai előtt ismeretlen tényt, hogy a menekültek hazájukat üldöztetés miatt hagyják el, tipikusan elnyomó rezsimek, terrorizmus és háborúk elől mentve életüket. Aki állami üldöztetéstől tart (és a cikkben szereplő kurd férfi ilyen), azt veszélybe sodorja nevének felelőtlen nyilvánosságra hozatala, nem is beszélve arról, hogy már annak is súlyos következményei lehetnek, ha egy török állampolgárról kiderül, hogy külföldön menedékjogot kér. Szükségesnek tartjuk tehát, hogy az interjúban szereplő személy adatait a neten legalább utólag felismerhetetlenné tegyék.

Az írásban nem esik szó róla, de a strasbourgi bíróság tavaly és idén már három esetben marasztalta el Magyarországot menedékkérők jogellenes és önkényes fogvatartása, azaz idegenrendészeti őrizete miatt, feltehetően nem véletlenül. Így – bár az ügy pontos körülményeit nem ismerjük – akár még az is előfordulhat, hogy az interjúalany fogvatartása is ab ovo sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét.

2. A kurd férfivel való találkozásból a szerzők messzemenő következtetéseket vonnak le: „Mit gondoljak hát róla és a történetéről? Ez azért fontos kérdés, mert úgy tűnik: Szabó Máté, az alapvető jogok biztosa a nyírbátori őrzött szálláson végzett ellenőrzése során talán túlzott hitelt adhatott egyes őrizetesek szavainak.” Az egyes személyben morfondírozó szerzőpárt a röpke beszélgetés arról győzte meg, hogy a nyírbátori körülményeket többször, több forrásból és tüzetesen kivizsgáló ombudsman bizony tévedett, de ők átlátnak a szitán. Mi mégis inkább az ombudsmannak hiszünk. Ha a török állampolgár, tegyük fel, hazudott az újságíróknak, abból még egyáltalán nem következik, hogy az ombudsmant mindenki átejtette, tehát jelentése elhibázott lenne. Mint ahogy az pedig különösen nem, hogy ezeknek az embereknek börtönbe zárva kell várakozniuk.

3. A szerzők beletekintenek egy reprezentatívnak beállított panaszba is, amelyet Rácz István százados, az őrzött szállás parancsnoka bocsát rendelkezésükre. Csakhogy a panaszos írásos hozzájárulásának hiányában harmadik, kívülálló személyként semmilyen joguk nincs ahhoz, hogy panasz tartalmát megismerjék, az ugyanis tartalmától függetlenül személyes adat. Azt a Big Chiefnek nevezett parancsnok sem adhatta volna kezükbe, bármennyire „big” és bármekkora „chief”. A panaszban az egyik őrizetes „luvnyát” követelt magának. Bár tény, hogy bizonyos emberi szükségleteket a fogvatartás alatt kényszerűen háttérbe kell szorítani, az őrzött szállásokat rendszeresen látogató női kollégáink az elmúlt több mint tíz évben egyetlen esetben sem kaptak semmilyen, akárcsak áttételesen is pikánsnak nevezhető célzást sem.

4. A netes változatot egy fotó illusztrálja olyan aláírással, mintha az egy „panaszládát” ábrázolna, de valójában a képen egy teli szemetelt csikkgyűjtő szerepel. Ebben van némi igazság, mivel a pikli tartalmának sorsa néha valóban nem sokban különbözik a valódi panaszokétól, amelyeket – mindenféle átvételi elismervény nélkül – egy kartondobozba lehet bedobni.

A nyírbátori helyzet árnyaltabb megismerése érdekében ajánljuk szíves figyelmükbe legutóbbi jelentésünket, valamint alaposabb felkészülés érdekében a menedékkérőkről újságíróknak készített segédletünket, s egyebekben is készséggel állunk a jövőben kollégáik rendelkezésére. (Hogy nem lehetetlen a tájékozódás, azt Révész Sándornak a témáról a Népszabadságban két nappal később megjelent cikke, Nyomottak vagyunk is bizonyítja.)

A bírált írás xenofób sugallatai miatt nem kívánunk ízlésvitába bocsátkozni, noha úgy látjuk, a bulváros stílus éppen azt nehezítette meg, hogy az olvasók megértsék a menekülők fogvatartásának problémáját.

Tisztelettel:

a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai

II. Kácsor Zsolt válasza

1. A cikkben szereplő férfi saját maga kérte, hogy írjam le s tegyem közzé a nevét, így a nyilvánosság elé lépve szeretett volna segítséget kérni. Ezt emberségből megtettem.

2. Nem „röpke” beszélgetést folytattam egyetlen kurd férfival, hanem hosszabban beszélgettem legalább tíz emberrel, köztük olyanokkal, köztük olyanokkal, akik közül egyesek több mint fél éve tartózkodnak ott. Mindenki esetében rákérdeztem az ombudsman állításaira - a cikkből kiderül a válaszok tartalma. Azt írtam le, amit hallottam. Hogy ez nem találkozik az MHB tetszésével, nem az én dolgom.

3. Nem állítottam be reprezentatívnak a panaszládában talált panaszt. Arról nem tudtam, hogy nem lett volna jogom megnézni, erre a szállás vezetése nem figyelmeztetett. Ettől függetlenül nagyon örülök neki, hogy elolvashattam.

4. A leghatározottabban visszautasítom, hogy írásomnak xenofób olvasata volna. A Magyarországon sajnos gyakran tapasztalt idegenellenességet nemhogy nem osztom, de riasztónak, elítélendőnek és embertelennek tartom.

Tegnap több mint száz afgán menekült jött el a bicskei menekülttáborból a Kossuth térre. Azért gyűltek össze, hogy ismertessék követeléseiket. A Belügyminisztérium máris válaszolt nekik. A gyorsaság dicséretes, a semmitmondás meg nem.

[caption id="attachment_1102" align="aligncenter" width="560" caption="Tüntető menekültek a Kossuth téren. Munkát, kenyeret"][/caption]

A menekültstátusz megszerzése utáni hat hónap leteltével és a tél közeledtével egyre több menekült érzi kilátástalannak a helyzetét, mert a rugalmatlan támogatási szabályok, a szinte átláthatatlan bürokrácia annyira megnehezíti a helyzetüket, hogy úgy érzik, esélyük sincs új életet kezdeni, noha erre jogilag erre megvan a lehetőségük.

A Kossuth téren órákon át skandálták, hogy segítséget kérnek a magyar államtól. A jelszavak olykor naivan és esetlenül, mégis torokszorítóan adták a járókelők tudtára, mit is akarnak a többségükben Afganisztánból elmenekült férfiak, asszonyok és gyerekek: segítséget, lakhatást, munkát, segítséget a valódi integrációhoz. A legmellbevágóbb talán ezek közül az az „állapotjelző” komor mondat volt, hogy „Magyarország, fáradtak vagyunk”.

Hogyan fogalmazták meg problémáikat a menekültek a Belügyminisztériumhoz (BM) eljuttatott petíciójukban?

Mi, a tüntetés szervezői mindenekelőtt köszönetünket és hálánkat kívánjuk kifejezni a magyar államnak és minden polgárának ezért a védelemért és segítségért.

Mi, a tüntetés szervezői, a Bicskei Befogadó Állomáson lakó nemzetközi védelemben részesültek nevében érdemi esélyt kérünk arra, hogy az ország hasznos lakóiként élhessünk ezen a földön, ahová azért kényszerültünk menekülni, hogy saját és családjaink életét mentsük. Azt szeretnénk, ha valódi esélyt kapnánk arra, hogy a magyar társadalom részei lehessünk, hogy tisztességes és becsületes munkával hozzá tudjunk járulni az ország gyarapodásához.

Miután azonban védelmet kaptunk, és lehetőséget arra, hogy a bicskei menekülttáborban éljünk és nyelvet tanulhassunk, amint elhagyjuk a bicskei tábort, annak a reális veszélyével kell szembe néznünk, hogy munkanélküliek leszünk, és ami még rosszabb, hogy hajléktalanná válunk.”

Ingyenes lakhatást kérnek, amíg nem tudnak önállóan talpon maradni. Ez a követelés túlzónak tűnhet, ám ne felejtsük, éves szinten 100-200 emberről van szó, akik bár papíron a magyar állampolgárokkal azonos jogokkal rendelkeznek, nincsenek rokonaik, barátaik akik segíthetnének a bajban. A menekültek hajléktalansága sajnos valós probléma, ezt az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) már 2010-ben kifogásolta. A szervezet 2012 áprilisi jelentése szerint a jelenlegi integrációs rendszer nem képes megadni a nemzetközi védelmet élvezőknek az integrációhoz szükséges ismereteket és támogatást.

A menekültek további követelései teljesen érthetőek: ahhoz, hogy az integráció kezdeti nehézségeivel sikeresebben küzdjenek meg, a jelenleginél több, őket segítő szociális munkást, valamint rugalmas feltétekkel biztosított nyelvoktatást szeretnének. Kérik, hogy amíg nem tudnak elég jól magyarul, biztosítsanak számukra tolmácsot az orvosi vizsgálatokhoz, hogy panaszaikat valóban megértsék.

Az érintettek éppúgy hiányolják a menekültekre kidolgozott reális és átgondolt integrációs stratégiát, mint a menekültekkel foglalkozó szakemberek és szervezetek. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága idén áprilisban figyelmeztetett: „olyan kormányszerv hiányában, amely kimondottan a menekültek közösségi integrációjának ösztönzésével foglalkozna, sok menekültnek nincs valódi lehetősége az 1951. évi Egyezményben és más nemzetközi és regionális emberi jogi dokumentumokban lefektetett jogai gyakorlására, ideértve a megfelelő lakhatáshoz való jogot. Leginkább csak az elszigetelt, alulfinanszírozott és projekt-alapú budapesti menekülteket támogató szolgálatokra támaszkodhatnak, amelyek nem képesek megoldani a strukturális problémákat, hiszen ehhez stratégiai és minisztériumokat összefogó intézkedésre lenne szükség.”

Ehhez képest a BM tegnap a petícióra és a tüntetésre adott, kutyafuttában összedobott reakciójában, amely bájos módon „Sajtóközlemény” névre hallgat, az áll, hogy „Magyarországon a nemzetközi védelemben részesített menekültek részére társadalmi beilleszkedésük elősegítése érdekében a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) a hatályos menedékjogi szabályokban foglaltak alapján széles körű támogatást nyújt”. A menekülteknek erről más személyes tapasztalata van.

A Helsinki Bizottság azért segített a tüntetést bejelenteni a rendőrségen, mert őszintén reméljük, hogy akciójukkal a menekülteknek sikerül ráirányítani a figyelmet a problémáikra. Ezek az emberek biztosan többet érdemelnek semmitmondó közleményeknél. Az állam által elismert, nemzetközi védelemben részesülő oltalmazottak és menekültek érdemi válaszokat, megoldást várnak a minisztériumtól és BÁH-tól.

Iván Júlia

A strasbourgi ítélettel első lépésben nincs sok dolga a kormánynak, végre kell hajtania, és jó napot. Okos kormány azonban a maga kárából is tanul. Igyekszik elkerülni a kártérítések tömegét. Nem érdektelen tehát megvizsgálni, mit értett meg a Belügyminisztérium két strasbourgi kokiból.

[caption id="attachment_1004" align="aligncenter" width="560" caption="Menedék. Torzó"][/caption]

Október 23-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága két ügyben is elmarasztalta Magyarországot. A sértetteket, egy iraki testvérpárt, illetve egy palesztin férfit a Magyar Helsinki Bizottság képviselte. Mindhármójuk menedéket kért hazánktól, ennek ellenére idegenrendészeti őrizetbe vették, magyarul fogdába zárták őket. A bíróság szerint mindezzel megsértették emberi jogaikat, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

A Belügyminisztérium közleményben reagált a strasbourgi döntésekre. Az abba foglaltak arra indítottak bennünket, hogy pontról-pontra vizsgáljuk meg a tárca állításait. Dőlttel, idézőjelben szerepel a tárca közleménye, ebbe a szövegbe ékelődnek a mi kommentárjaink. (A kiemelések tőlünk valók.)

***

Reagálás az Emberi Jogok Európai Bírósága kritikáira

A BM közleményének címe azt a látszatot keltheti, mintha a strasbourgi bírói fórum csak holmi vitatható, valójában semmire nem kötelező „kritikát” fogalmazott volna meg. Ezzel szemben a „tényszerűség megkívánja”, hogy tisztázzuk: az Emberi Jogok Európai Bírósága nem a kívülálló kritikus szerepét tölti be az európai alapjogi bíráskodásban, így ezekben az ügyekben sem, hanem olyan ítéletet hoz, amelyet az Európa Tanácsnak az ítélettel érintett tagállama, köztük Magyarország magára nézve kötelezőnek tekint – jelesül nálunk – az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Európai Emberi Jogi Egyezmény 46.cikke alapján.

„A bíróság mindkét ítéletében arra hivatkozott, hogy a fogva tartás önkényes volt, ezért Magyarország eljárásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményben foglaltakat. Álláspontja szerint a magyar menekültügyi hatóságnak az akkor hatályos menedékjogi szabályok alapján jogorvoslati lehetőséget biztosítva, írásba foglalt döntésben kellett volna indokolnia azt, hogy mely okból nem kezdeményezi az idegenrendészeti hatóságnál a menedékkérő külföldi idegenrendészeti őrizetének megszüntetését.”

Pontos állítás. Kár, hogy a közlemény további része elrugaszkodik ettől, illetve olyan állításokat tulajdonít az ítéletnek, amelyek nincsenek benne. De lássuk, miről van szó.

„A bíróság ezzel az ítéletével a magyar közigazgatási hatóságok és bíróságok álláspontjától eltérően értelmezte a magyar nemzeti jogi szabályozást.”

Valóban eltérően, és a magyar államnak éppen ezért kell kártérítést fizetnie a három sértettnek, akiknek bizonyítottan megsértették az emberi jogait. A közlemény itt is azt sejteti (később pedig ki is mondja), hogy itt csak afféle bagatell értelmezési vitáról lenne szó: szőrszálhasogató jogászkodásról. Nincs így.

Fontos annak kiemelése, hogy a bíróság önmagában nem a menedékkérők fogva tartását tartotta jogellenesnek, hanem a menedékjogi és az idegenrendészeti szabályozás koherenciáját hiányolta.

Nem, nem holmi koherenciagondokról van szó (bár az is igaz, hogy a hazai szabályozásban szép számmal találhatunk ilyeneket is). A döntés világosan kimondja: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét. Egyébként Strasbourg csak abban az esetben foglalkozik a szabályozás koherenciájával, ha annak hiánya emberi jogokat sért. Mint történt az a mostani két esetnél.

„Hangsúlyozni szükséges, hogy a vitatott jogi rendelkezés, amely szerint a jogalkotó a menekültügyi hatóság mérlegelésére bízta a menedékkérő külföldivel szemben, az illegális határátlépés miatt elrendelt őrizet megszüntetésének kezdeményezését, 2010. december 24-én hatályát vesztette. A 2008. január 1-jén hatályba lépett menedékjogi törvény 2010-ben történt módosításának indoka részben éppen az volt, hogy megszüntesse a hivatkozott rendelkezés eltérő értelmezésének a lehetőségét.”

Ezt olvasva a jóindulatú és tájékozatlan olvasó megkönnyebbülve sóhajthat fel, hála istennek, az eddigi apró gondok 2010 szentestéjétől fogva nincsenek többé. De ne tegye. Az „értelmezési problémákat” a kormány úgy „oldatta meg”, hogy szőröstől-bőröstől megszüntette a rendelkezést. A menekültügyi törvény 55 § (3) bekezdése addig ugyanis így szólt: ha a menekültügyi hatóság a menedékkérelmet érdemi eljárásra utalja, és a kérelmező idegenrendészeti őrizetben van, „a menekültügyi hatóság kezdeményezésére az idegenrendészeti hatóság az őrizetet megszünteti”. Az egyaránt a BM felügyelete alatt álló menekültügyi hatóság mindezt úgy értelmezte, maga dönti el, hogy szabadítja-e a menedéket kérő külföldit vagy sem. A Helsinki Bizottság és több esetben az ügyészség is úgy vélte, hogy ez a szabály kógens, vagyis kötelező erejű: ha a külföldi kérelmének elbírálása megindul, tovább már nem tartható idegenrendészeti őrizetben.

Most hogy a „beteg” szabályt amputálták,– mint a közleményből is kiderül – a kormány abban a hiszemben van, hogy ezzel a menedékkérők fogdába zárása jogszerűvé vált. A strasbourgi ítélkezési gyakorlat viszont szerencsére nem ilyen. Attól mert egy „szabályozás” koherenssé, formálisan jogszerűvé és hézagmentesen rendőrállamivá válik, még ugyanúgy sérti az emberi jogokat. Ha például korábban jogszabály írta elő az elítéltek számára biztosítani szükséges minimumterületet és a légköbmétert, hiába módosítják úgy az előírást, hogy „a hatóságnak törekednie kell” vagy „amennyiben lehetséges”, esetleg csökkentik 1 négyzetméterre és köbméterre, teszik „jogszerűvé” az embertelen bánásmódot, Strasbourg – nagyon helyesen – tartalma szerint fogja vizsgálni a gyakorlatot. (A példa egyébként nem akadémikus, a kormány ilyen értelemben módosította a szabadságvesztés végrehajtásáról szóló rendeletet.)

„A tényszerűség megkívánja a két konkrét ügy körülményeinek bemutatását. Az iraki testvérpár illegálisan érkezett Magyarország területére, és kért menedékjogot, mely eljárás időtartamára részükre a hatóság szálláshelyként befogadó állomást jelölt ki. A külföldiek ügyükben a döntést be nem várva ismeretlen helyre távoztak, ezzel ellehetetlenítve az eljárás lefolytatását. A menekültügyi hatóság ezért kérelmük tárgyában megszüntető végzést hozott.  Egy évvel később a külföldiek dublini eljárás keretében kerültek visszavételre Hollandiától. Az idegenrendészeti hatóság figyelembe véve azt a körülményt, hogy a külföldiek nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy úti céljuk változatlanul Hollandia, fennállt annak lehetősége, hogy ismételten jogellenesen elhagyják az országot, sor került idegenrendészeti őrizetbe vételükre. A menekültügyi hatóság a lefolytatott eljárás eredményeként kiegészítő védelmet nyújtott a kérelmezőknek, azaz oltalmazottként ismerte el őket és biztosította számukra a jogállásukhoz kapcsolódó ellátásokat és támogatásokat. A külföldieket kérelmükre úti okmánnyal látta el, melynek birtokában újra ismeretlen helyre távoztak.”

A „tényszerűség” miatt fontos megjegyezni, hogy az iraki testvérpár – egy 18 és 19 éves fiú – első alkalommal is azért távozott az országból, mert szüleik Hollandiában élnek, így szemben a minisztérium célozgatásaival, teljesen méltányolható okból csatlakoztak szüleikhez. Mindenki így tenne a helyükben. Az eljárás befejeződését követően pedig éltek azzal a jogukkal, hogy úti okmányt kapjanak és utazhassanak. Ennek semmi köze a fogva tartásuk jogszerűtlenségéhez.

„A palesztin ügyfél hamis úti okmány birtokában Ukrajna felől kísérelte meg az ország területére történő belépést, amely miatt az idegenrendészeti hatóság a jogszabályoknak megfelelően eljárást indított és rendelkezett idegenrendészeti őrizetbe vételéről. A külföldi a menedékjog iránti kérelmét már őrizetben terjesztette elő. A menekültügyi hatóság nevezett kérelmét érdemben elbírálta, melynek alapján döntött arról, hogy nem állnak fenn a menekültkénti elismerés feltételei, ugyanakkor megállapította a visszaküldés tilalmát, mely döntéssel szemben a külföldi jogorvoslattal élt a bíróság felé. A közigazgatási eljárás lezárulását követően az ügyfél befogadó állomásra került, ahonnan már több mint egy éve, okmányok nélkül, illegálisan ismeretlen helyre távozott.”

Mindenekelőtt, a fiatal, a menekülésre késztető szörnyűséges körülményektől súlyosan traumatizált férfit az ENSZ palesztin menekültekre szakosodott szerve, az UNRWA már korábban elismerte menekültként, tehát világos volt, hogy védelemre szorul, mert eleve menekültként jött hazánkba. Mégpedig érvényes, a palesztin menekültek számára a libanoni hatóság által kiállított érvényes útlevéllel érkezett. Bár az igaz, hogy az érvényes útlevelében az embercsempészek munkájának gyümölcseként végül hamísított görög tartózkodási engedély szerepelt, és a beutazása vízum hiányában nem volt jogszerű. Éppúgy illegálisan lépett tehát Magyarország területére, mint a menekülők túlnyomó többsége. (Mint ’56-ban kétszázezer magyar Ausztriába.)

Továbbá, a tárca állításával szemben elfogásakor azonnal menekültkérelmet terjesztett elő. Az ő esetében is egyértelművé vált: nem lehet visszaküldeni sem Ukrajnába, sem a származási országába, mert ott őt kínzás, embertelen bánásmód fenyegetné. Az idegenrendészeti hatóság azonban azok után is ragaszkodott a férfi fogva tartásához, hogy megállapította: nem kell és nem is lehet Magyarországról kitoloncolni. Menedékjogi eljárása jelenleg is tart, és annak ellenére, hogy a befogadotti védelmet már megszerezte, és jogszerűen tartózkodik Magyarországon, menekültként való elismerése a magyar bíróság döntésétől függ majd. Az itteni eljárást felfüggesztették, mert az Európai Unió Bíróságának döntésére kell várni, ugyanis attól függ majd, hogy a kérelmezőhöz hasonló palesztin menekültek automatikus menekültstátuszt kapnak-e az unió tagállamaiban, vagy pedig külön eljárást kell lefolytatni.

 „A fentiekben ismertetett ügyek is alátámasztják azt a tapasztalatot, hogy a Magyarországra érkező menedékkérők döntő többségének nem hazánk a végső úti célja még akkor sem, ha részükre védelmet és ehhez kapcsolódóan támogatásokat biztosítunk.”

– Ahogy nálunk a menedékkérőkkel bánnak, most miért csodálkoznak rajta? – mondhatnánk cinikusan. Nem tesszük, mert jól tudjuk, egy ország civilizációs állapotát és emberségét jól tükrözi, hogyan bánik a hozzá védelemért forduló külföldiekkel. A hazai hatóságok sok mindent tesznek annak érdekében, hogy a potenciális menekülők szemében minél rosszabb kép alakuljon ki országunkról, és minél gyorsabban továbbálljanak. Mégis ott bujkál e sorokban a sértettség, hogy a migránsoknál nem számítunk az ígéret földjének. Befalazott ajtók mellett dőreség új bálozókra áhítozni.

„Meg kell említeni azt is, hogy a menedékkérők szinte kivétel nélkül illegálisan érkeznek az ország területére és az idegenrendészeti hatóság a kérelmezőknek csak kisebb hányadában tartja indokoltnak és alkalmazza a személyes szabadság korlátozását.”

A közlemény sandán azt sugallja, hogy a két ügyben tanúsított hatósági magatartásnak köze van ahhoz, hogy a külföldiek hogyan érkeztek, hova mentek Magyarországról, szándékukban állt-e Magyarországon élni vagy sem. Ez nincs így. A strasbourgi bíróságnak arról kellett határozni, hogy jogszerű-e úgy hosszadalmas hónapokig – jelenleg akár 12 hónapig – idegenrendészeti őrizetben tartani menedékkérőket olyan feltételezések vagy akár tényszerű állítások alapján, amelyek nem szerepelnek a jogszabályokban, vagyis nem képezhetik idegenrendészeti őrizet címén a fogva tartás jogalapját.

Azt már mi tesszük hozzá: az a tény, hogy egyszer már elhagyták az országot (mint az iraki testvérpár), illetve hogy illegálisan érkezett ide (mint palesztin ügyfelünk), nem lehet az őrizet elrendelésének jogalapja. Ilyen hivatkozást az idegenrendészeti jog nem ismer, ezért is önkényes a fogva tartás.

Igazán örülnénk annak, ha a menedékkérőknek csak „kisebb hányada” kerülne „őrzött szállásra”. A tárca már korábban is beszámolt kedvező változásokról. Egyelőre ennek mi kevés jelét látjuk a fogdákon.

„Hamarosan dönt az Országgyűlés arról a törvényjavaslatról, amely mind a menedékjogi, mind az idegenrendészeti törvény vonatkozásában olyan módosításokat céloz meg, amelyek az Emberi Jogok Európai Bírósága által a menedékkérők őrizetben tartásával kapcsolatban megfogalmazott kritériumokkal összhangban vannak, egyben biztosítják a két jogterület koherenciáját is.”

A Helsinki Bizottság szívesen áll a Belügyminisztérium rendelkezésére, hogy a kívánatos jogszabály-módosítások megtörténjenek. Reméljük lesz elég idő és akarat a valós konzultációhoz. A tárca felügyelte hatóságoknak addig is módjukban áll gyakorlatukat összhangba hozni az európai emberi jogi előírásokkal, vagyis eltekinteni a menedékkérők őrizetének automatikus, az egyéni szempontokat figyelmen kívül hagyó rutinszerű elrendelésétől.

ij-pb-zzs

A strasbourgi bíróság két újabb, Magyarországot elmarasztaló ítéletet hozott: jogellenes volt egy iraki menedékkérő testvérpárnak és egy palesztinnak hosszú hónapokon át tartó idegenrendészeti őrizete. Az állam a Magyar Helsinki Bizottság három ügyfelének fejenként tízezer euró kártérítést fizet.

[caption id="attachment_948" align="aligncenter" width="560" caption="Tévészoba az egyik uniós pénzen felújított őrzött szálláson. Lecsavarozva"][/caption]

 

A kérelmezők, hazánkban menekültstátuszért folyamodó külföldiek azért fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

Az idegenrendészeti őrizetnek és az őrzött szállásnak az eufemisztikus elnevezése olyan fogdakörülményeket takar, amelyek rosszabbak a börtönviszonyoknál, amelyeknél embertelen, megalázó bánásmódnak kitéve élnek a sorsuk elbírálására várók. Számosan – mint jelen ügy egyik kérelmezője is – a menekülésre késztető szörnyűségektől súlyosan traumatizálva érkeznek. Mentális és fizikai állapotukat továbbrontja, hogy nem értik, miért kezelik őket bűnözőkként pusztán azért, mert úti okmányok nélkül érkeztek hazánkba. Jóllehet nemzetközi egyezmény mondja ki: amiatt nem érhet senkit joghátrány, hogy érvénytelen okmányokkal érkezik abba az országba, ahol védelmet kér, a hazai hatósági gyakorlat még sincs figyelemmel erre.

A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje kérelmének helyt adva a strasbourgi bíróság kimondta: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét.

Az ítéletek tegnap, az 1956-os forradalom ötvenhatodik évfordulóján születettek. Az egybeesés véletlen, mégis szimbolikus.

Kormányaink Nyugaton járó képviselői a forradalom évfordulója táján rendszeresen fejezik ki hálájukat a magyar menekültek egykori befogadásáért. Így tett a napokban Martonyi János is, amikor Hillary Clinton külügyminiszterrel találkozott. A hivatalos kommüniké szerint a magyar külügyminiszter köszönetet mondott a magyar menekültek tízezreit befogadó Amerikának.

S valóban számos honfitársunk talált védelmet Nyugaton, ha valamelyik diktatúra vagy háború elől kellett menekülnie. Így volt ez nem csak 1956 utolsó hónapjaiban, de a harmincas évektől egész a rendszerváltásig. Közismert, hogy a forradalom 200 ezer menekültje után 1989-ig újabb 200 ezer magyar szivárgott Nyugatra. Őket sem küldték vissza, őket is nagylelkűen befogadták, noha nem biztos, hogy mindegyikük klasszikusan „politikai menekültnek” számított.

A magyar forradalom a világszabadság történetének a része; a forradalom utáni magyar menekülők nyugati befogadása pedig a szolidaritás, az állami empátia iskolapéldája marad, amiből érdemes tanulni.

Több mint két évtizede módunk lenne megélni a szabadság, a nyugatias emberi jogi normák megosztásának örömét és felelősségét: azaz immár befogadó államként viselkedni. De nem ez történik. Afféle pereket, mint a mostaniak, sajnos, akár naponta megnyerhetnénk, mert a menedékkérőkkel szembeni hasonló jogsértések rutinszerűek hazánkban. (A mostanihoz hasonló ügyet már sikerrel képviseltünk Strasbourgban.) Noha törvény írja elő, hogy a hazánkba érkező menedékkérő addig nem utasítható ki, míg kérelmét jogerősen el nem bírálják; s mivel idegenrendészeti őrizetbe csak az helyezhető, aki ki van utasítva, értelemszerűen így a menedékkérők nem kerülhetne fogdára („őrzött szállásra”). Ehhez képest a menedékkérők többsége rövidebb-hosszabb időre mégis oda kerül.

Az „amerikás magyarok” fogalmát mindenki ismeri, de mikor hallani „magyaros palesztinokról”; „magyaros afgánokról”? A szomorú helyzet az, hogy aki hozzánk azért menekül, mert szabad emberhez méltó életet remél, könnyen jogtipró módon rácsok mögé bekasztlizva, méltányos eljárás nélküli fogolyként ismerkedhet „Európa értékeivel”.

Csak elvétve hallani Magyarországon nehézségek nélkül befogadott, majd sikeresen integrált menekültekről is. Annál gyakrabban jogellenesen fogvatartottakról vagy visszafordítottakról.

A magyar kormányok nem a „Több Európára van szükség, nem kevesebbre!” elve szerint járnak el, hanem az európai értékeket leépítő, az érvényben lévő jogszabályokat rendre figyelmen kívül hagyó gyakorlatot folytatnak.

A mostani perek is rávilágítottak, hogy államunk nem az európai megoldást választja, hanem a jogsértést, és szükségtelenül tartja fogva a védelmet kérőket. Az Európai Emberi Jogi Bíróság tegnapi ítéleteiben egyértelműen kimondta, hogy a magyar állam újra megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét.

Szolidaritás, felelősségvállalás a magyar kormányok retorikájának kulcselemei, mégis a menekültekkel szemben folytatott eljárások során a hatóságok rutinszerűen ignorálják ezeket a fogalmakat. Előszeretettel hivatkozunk arra, hogy Magyarországnak a nemzetközi politikában joga van a „tisztességes eljáráshoz”. Sajátos módon ezt nem tekinti evidenciának a védelemért folyamodóknál, noha a személyes szabadság önkényes korlátozása fogalmilag kizárt egy jogállamban. Az Alaa Al-Tayyar Abdelhakim, Hendrin Ali Said és Aras Ali Said kérelmezők ügyében született strasbourgi ítélet nem csak róluk, de a jogállamiságunk állapotáról is szól.

A világ egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Ez a feledékeny állam Magyarország.

[caption id="attachment_931" align="aligncenter" width="558" caption="Újabb magyar menekülők érkeznek a traiskircheni táborba 1956 utolsó napjaiban"][/caption]

- Csomagolj Erzsi, mindennek vége - hadarta rekedten a hálószoba ajtaját feltépve. Erzsi félálomban leintette: - Ne kiabálj, alszanak a gyerekek. Hol a fenében voltál? Fél öt. Egész éjjel le se hunytam a szemem, azt se tudtam, élsz-e még.

- Mindennek vége, a ruszkik megindultak Pest felé, mindnyájunkat felkötnek - mondta még mindig zihálva.

- A szovjetek? Visszajönnek a ruszkik? - hitetlenkedett az asszony egy pillanatig. - Tudtam, annyira tudtam, ez az egész túl szép volt, hogy igaz legyen. Mihez kezdünk most?

- Odakinn teljes a felfordulás, nincs vesztegetnivaló időnk. Ha maradunk, nekünk kaput. A gyerekek miatt muszáj mennünk. A Béláék már éjszaka elindultak Ausztriába, most még nyitva a határ. A Béla unokatestvére minket is el tud vinni teherautóval Sopronig, aztán majd meglátjuk.

- Laci, te mindig túldramatizálod a dolgokat. Ebben mindenki benne volt, csak nem nyírhatják ki a fél országot - replikázott Erzsi karikás szemét törölgetve.

- A ruszkikkal visszajön az ÁVÓ meg minden, meglátod. Nekem annyi. És nem csak nekem, Erzsi, fogd már föl, azok után, amiket az újságban írtál, csak nem képzeled, hogy az elvtársak megbocsátanak?! Én nem bírom ki még egyszer a börtönt, te meg még az első hetet se élnéd túl a dutyiban a széplelkű idealizmusoddal. Itt már sosem lesz se demokrácia, se fejlődés.

- A mamust akkor sem hagyhatjuk itt, nem bírná ki, ha mind elmennénk. Ki fogja gondját viselni? Meg a lakás, az otthonunk, a munkám… Németül se tudok, mihez kezdünk mi külföldön egy fillér nélkül?

- Még mindig nem érted. Ha maradunk, akkor vagy kinyírnak, vagy bezárnak. És ha csoda történne és megúsznánk, én akkor sem akarok egy poshadt diktatúrában élni. Elég volt a háború, a nyilasok, a nyomor, a komcsik… nem bírom tovább… a gyerekeim többet érdemelnek…

Laci ekkor olyat tett, amit a sokévnyi küszködés alatt még soha: elsírta magát. Erzsi ekkor értette meg, hogy nincs tovább. Az eddigi életüknek vége. Laci olyan megtört és kimerült volt kopott bőrkabátjában, koszos szemüvegével, romba dőlt álmaival, hogy Erzsi alig ismert rá. Amikor egy kicsit összeszedte magát, Laci így szólt:

- A mamus is jön velünk. Vagy ha nem akar, majd utánunk jön valahogy, valamikor, nem tudom. A Gézáék majd támogatják addig. Átszaladok hozzá és beszélek vele, te addig keltsd föl a gyerekeket és csomagoljatok. Hozd a nagyanyádtól örökölt nyakláncot is, szükségünk lehet rá.

Laci elrohant, mire Erzsi még mindig szédelegve lerángatott két ósdi bőröndöt a hálószobaszekrény tetejéről. Kinyitotta a szekrény ajtaját és percekig csak bámult rá, majd hirtelen elkezdte kirángatni a ruhákat, miközben hangos zokogásban tört ki.

Két órával később egy középkorú pár és két kisgyereke állt a pesti belváros egyik ütött-kopott házának udvarán a szemerkélő esőben, hogy még egy utolsó pillantást vessenek eddigi életük gangos világára. A kislány szakadt fülű mackóját szorongatta tiszta erőből, a fiúcska csak a szemét törölgette. Egy fél óra múlva már egy teherautó platóján nyomorogtak útban az új élet felé. Elindultak hát.

***

 1956 őszén – pontosan ötvenhat évvel ezelőtt – sok ezer magyar otthonban játszódott le hasonló jelenet. A forradalmat követő megtorlástól, a diktatúra visszatérésétől való félelem ’56 utolsó heteiben több mint kétszázezer magyar állampolgárt késztetett a menekülésre, otthona, vagyona, szerettei hátrahagyására. Sokan az életüket mentették vagy a várható bebörtönzés, kínzás, bántalmazás elől menekültek. Olyanok is sokan voltak, akiket talán nem fenyegetett ilyen közvetlen veszély, de nem akartak többé olyan országban élni, ahol a legalapvetőbb emberi jogaiktól is megfosztják őket, ahol nem a képesség és az érdem, hanem politikai „megbízhatóság” az előrejutás egyetlen útja, ahol nyomor és elnyomás van, és még a barátaiban sem bízhat az ember. Olyan világról álmodtak, ahol a kapucsengő hangja kedves barát vagy rokon érkezését jelzi, nem pedig rettegni kell tőle.

Hetek alatt egy megyeszékhelynyi város lakossága lépte át a nyugati határt, ami a második világháború után a világ első tömeges méretű menekültválságát idézte elő. A kommunista diktatúra ellen a lábukkal szavazók sokszínű csoportot alkottak: voltak köztük orvosok, mérnökök, művészek, élsportolók, falusi gazdálkodók, gyári munkások, tanítók, börtönből szabadultak, idősek és fiatalok, férfiak és nők, vallásosak, konzervatívak, szabadelvűek és csalódott kommunisták egyaránt. A világ akkor példát mutatott együttérzésből és szolidaritásból. Ausztria beengedte a magyar menekülteket, és lehetőségeihez képest nagyvonalúan gondoskodott elhelyezésükről, ellátásukról. A háború után épp hogy talpra álló kis ország azonban képtelen lett volna tartósan ellátni kétszázezer menekültet, így néhány napon belül megkezdődött a történelem egyik legnagyobb menekült-áttelepítési akciója. A világ harminchét országa vállalta, hogy befogad magyar menekülteket, a legnagyobb számban az Egyesült Államok, Kanada, Németország, Franciaország, Svájc, Ausztrália és az Egyesült Királyság.

Mintegy százezer menekült áttelepítésére már az első tíz hétben sor került, és az ötvenes évek végére pedig egyetlen magyar menekült sem maradt menekülttáborban. Az „ötvenhatosok” a néhány évvel korábban született genfi egyezmény alapján menedékjogot, valamint azzal számos jogosultságot és támogatást kaptak. Nagy részük sikeresen beilleszkedett a befogadó országok társadalmába, ami lehetetlen lett volna a nemzetközi közösség, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság és a civil szervezetek hathatós segítsége nélkül.

A mai menekültek jellemzően nem Budapestet, Varsót vagy Berlint kénytelenek hátuk mögött hagyni. Korunk Erzsijei és Lacijai Afganisztánból, Szomáliából, Iránból, Szíriából menekülnek, pontosan ugyanolyan okok miatt, mint történetünk hősei: ők sem jószántukból, kalandot keresve hagyják el a világot, ahol felnőttek, amit szeretnek és ismernek. Azért teszik, mert mentik az életüket, testi épségüket, családjukat, szabadságukat az elnyomás, az üldöztetés és háború elől. Számukra a demokratikus, biztonságos Európa ugyanúgy a remélt Kánaán, mint az ötvenhatos menekülteknek volt a „Nyugat”. Rájuk azonban nem szolidaritás, befogadás és gyors beilleszkedés vár. Ha Erzsi és Laci afgán alteregói a mai Magyarországon kérnek menedéket, nagy eséllyel kerülnek nyitott táborok helyett hosszú hónapokra fogdára, ahol az embertelen bánásmód és megalázás sem kizárt, s a társadalom nagy része pedig szabadulásuk után is nem kívánatos idegenként tekint rájuk. A menedékjogi eljárás során rendre megkérdőjelezik, hogy vajon igazat mondanak-e, és néhány kisebb ellentmondás vagy pontatlanság a történetükben könnyen a menekült státuszukba kerülhet. Nagy esélyük van arra, hogy nevetséges indokokkal visszatoloncolják őket a nem biztonságos és védelmet lényegében senkinek sem nyújtó Szerbiába, ahonnan ki tudja, hova küldik őket tovább.

Pedig hozzánk nagyon kevés mai Erzsi és Laci vetődik el: általában egy év alatt az egykori néhány hetes magyar menekülthullám csupán egy század része. Évi egy-kétezer menedékkérő még erős túlzással sem mondható soknak, különösen tudva, hogy például Pakisztánban, Iránban és Kenyában több millió menekült él évek óta, vagy hogy Törökország a szíriai polgárháború kitörése óta százötvenezer szír menekültet fogadott be. Ennek ellenére a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Az ENSZ és számos civil szervezet álláspontja szerint a magyar menekültügyi rendszer több sebből vérzik és távolról sem biztosítja az oltalomkeresőknek az őket megillető védelmet. Egyre több nyugat-európai bíróság deklarálja, hogy Magyarország nem biztonságos a menedékkérők számára és a magyar menekültügyi rendszert egyre többször ültetik az Unió szégyenpadjára.

Az ötvenhatos forradalom évfordulóján különösen van tehát mit szégyellnünk. Noha akad számos pozitív történelmi példa (ilyen volt a Hitler csapatai elől menekülő lengyelek, a görög polgárháború vagy a délszláv konfliktusok miatt elűzöttek befogadása), a jelenlegi magyar menekültügyi gyakorlat a legtöbb európai országgal összehasonlítva szűkkeblű és értelmetlenül szigorú.

A magyar történelem számtalanszor igazolta, hogy a szerencse forgandó. Az üldözöttek befogadása olyan erkölcsi és jogi kötelezettség, ami hol az egyik, hol a másik országnak, csoportnak, egyénnek segít, és a szerepek bizony változhatnak. Remélhetőleg Magyarországnak nem kell újra menekült-kibocsátó országgá válnia ahhoz, hogy ezt megint megértse.

El Duende

A kelta muzsikáról és a kiváló sörről is nevezetes Dublin neve mára összeforrt azzal a rendszerrel, amelyik a menedékkérők „újraelosztásáért” felel az Európai Unióban. Csak abban a tagállamban kérhet menedékjogot valaki, ahol először az unió területére lép, ha máshol teszi, visszaküldik.

[caption id="attachment_891" align="aligncenter" width="560" caption="A nyírbátori közösségi szálláson. Pőrén"][/caption]

Az oltalomkeresőket ide-oda pakolgató költséges rendszert számos jogos kritika érte az utóbbi években. Egy haszna azért, úgy tűnik, mégis van: tesztként szolgálhat a tagállamok számára. Ahol komoly gondok vannak a befogadással, oda a többi tagállam nem küldheti vissza a menedékkérőket. Görögország például, uniós jogot sértve, éveken át nem tett semmit működőképes menekültügyi rendszer kiépítésére. Az utcán hajléktalanként tengődő, tébécés afgán gyerekekről, rendőri brutalitásról és rasszizmusról, középkori fogvatartási körülményekről szóló jelentések bejárták Európát. Végül a strasbourgi bíróság mondta ki általános jelleggel: a görög menekültügyi rendszer működésképtelen, a menedékkérők oda nem küldhetők vissza, mert embertelen bánásmódnak lennének kitéve.

Mostanában új ország tör görög babérokra. Nyugat-európai bíróságok sora mondja ki egyedi ügyekben, hogy Magyarország nem biztonságos menedéket nyújtó ország. Német, svájci, francia, belga, holland és osztrák bírák számos dolgot kifogásolnak: a menekülők szinte automatikus fogva tartását, gyakori bántalmazást, esetenkénti kényszergyógyszerezést, a menedékjogi eljáráshoz való hozzáférés nehézségét. Külön probléma, hogy Magyarország – egyedülálló módon – menekültügyi szempontból biztonságosnak tartja Szerbiát, ahová érdemi vizsgálat nélkül számos menedékkérőt küld vissza. Pedig Szerbia az utóbbi években senkinek sem ítélt meg menekültstátust, a világ legveszélyesebb helyeinek versenyében bizonyosan döntős Afganisztánból vagy Szomáliából érkezőknek sem.

Nem csoda tehát, hogy még az általában diplomatikusan fogalmazó ENSZ Menekültügyi Főbiztosság is szokatlanul éles szavakkal bírálta tavaszi országjelentésében a magyar gyakorlatot, megerősítve a Helsinki Bizottság és külföldi szervezetek kritikáit. Szintén jelzésértékű, hogy néhány ügyben már a strasbourgi bíróság is elrendelte a menedékkérők visszaküldésének ideiglenes felfüggesztését, amire csak egész kirívó esetekben szokott sor kerülni.

Görögországhoz hasonlítva a legfontosabb különbség, hogy a dél-európai államnak nagyszámú (évi 10-15 ezer) menedékkérőről kellett volna gondoskodnia, míg Magyarországra európai mércével igen kevesen érkeznek. Ráadásul – Görögországgal szemben – itt több mint egy évtizede működik valódi menekültügyi rendszer, amelynek minősége még javult is a kétezres évek második felében.

A magyar menekültügy látványos leromlása az utóbbi három évben nem külső körülmények, hanem tudatos döntések következménye. Évi kétezer menedékkérővel és száz-kétszáz, végül védelmet – tehát a Magyarországon maradás lehetőségét – megszerző külföldivel akár a régió menekültügyi mintaországa is lehetnénk. A kormányzati és szakmapolitika ehelyett inkább az elrettentés stratégiáját választotta, értelmetlenül szigorú döntéshozatallal, nyitott befogadóállomások helyett börtönkörülményekkel. A traumatizált, egymással és az őrökkel nyelvi és kulturális akadályok miatt kommunikálni képtelen külföldiek hosszadalmas fogva tartása természetesen az agresszió melegágya. Az elismert menekültek helyzete sem rózsás: hatékony integrációs politika hiányában legtöbbjüknek nem sok esélye van arra, hogy beilleszkedjen az egyébként is elutasító magyar társadalomba.

A következmények túlmutatnak a súlyos emberi jogi sérelmeken. Európa nagy részén – nem úgy, mint Magyarországon – a menekültügy jelentős társadalmi és politikai érdeklődésre számot tartó téma. A borítékolhatóan szaporodó súlyos nemzetközi kritikák tovább rontják az ország megítélését. Mindez különösen szégyenletes annak fényében, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi menekültvédelmi rendszernek köszönhetően elsőként pont a mi 200 ezer, Nyugatra menekült honfitársunk kezdhetett új életet 1956-ban.

A jelenlegi gyakorlat ráadásul értelmetlenül drága, a tömeges idegenrendészeti őrizet infrastruktúrája évente legalább kétmilliárd forintba kerül. Csak remélni lehet, hogy ezúttal nem kell megvárnunk, amíg az Európai Bizottság kényszeríti ki a változást.

Gyulai Gábor

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjának vezetője, írása a HVG 2012. szeptember 29-iki számában jelent meg

Afganisztán egyike a Föld legveszélyesebb országainak, ahova gyerek születhet. Magyarország pedig az egyik legrosszabb helye Európának, ahol afgán gyerek védelmet remélhet.

[caption id="attachment_779" align="aligncenter" width="560" caption="Afgán menekült gyerekek Kabulban"][/caption]

A hazai sajtó jó egy hete adott hírt a Csongrád megyei határrendészeti szervek bravúros akciójáról, amikor – hála a stabil hőkamerák rendszerének – Röszkénél sikerült feltartóztatniuk („elfogniuk”) tizenkét 5 és 15 év közötti afgán gyereket. Határsértők ők, akik illegálisan lépték át a magyar gyepűt. Mi pedig önképünk szerint befogadó nemzet vagyunk, ahol gyenge és ártatlan üldözött bízvást oltalomra lel.

A hatóságnak különösen a hétvégi hírszegény időszakban szokása hírt adni ilyesféle ügyekről. A rendőrség kommunikátorai akár büszkék is lehetnek magukra, hogy a sajtó változtatás nélkül adja tovább közleményeiket. A média már kevésbé lehet elégedett önmagával, mert a migránsokról szóló híreiben alapvető feladatait nem látja el: nem ellenőrzi a hatóság működését, illetve nem tájékoztatja sokoldalúan és ellenőrzött tényszerűséggel a közönséget.

Emberek kék fényben

A Magyar Helsinki Bizottság tavaly megvizsgálta, hogyan szerepelnek a külföldiek a híradásokban. A 2011 januárja és augusztusa közti netes megjelenések kerültek a mintába. Ezek szerint a hazai sajtó az ide érkezőkkel leggyakrabban rendészeti hírként foglalkozik, a migránsokat és a menekülteket szinte bűnözőként, nemzetbiztonsági veszélyként bemutatva. A gyakran szívszorító személyes történetek, a migránsok „emberi oldala” vagy a beilleszkedés sikerei és nehézségei ugyanakkor egyáltalán nem jelennek meg a tudósításokban.

[caption id="attachment_782" align="aligncenter" width="560" caption="Menekülttábor Kabulban"][/caption]

Az tapasztaltuk, hogy bizonyos témák állandóan terítéken vannak, minden hónapban aktuálisak, például hogy pontosan hol, hány és milyen nemzetiségű illegálisan az országban tartózkodó külföldit fogtak el a rendőrök, továbbá miféle embercsempész hálózatot számoltak fel. Annak is hírértéke van, hogy milyen új embercsempész-útvonalakat fedeztek fel, és az illegális migránsok milyen módszereket használnak a határátlépésnél. Az esetek nagy többségében a szerkesztőségek a Magyar Távirati Iroda cikkeit veszik át, amelyek viszont szinte minden esetben rendőrségi közlemények szó szerinti átemelései.

A mintában több olyan írás is volt, ami a bevándorlás-ellenességet erősítette. Alig néhány részletezte viszont a migránsok érdekében tett lépéseket, intézkedéseket, ahogyan a migráció kényszerítő vagy ésszerű okaival sem nagyon foglalkoztak a szerzők. Elenyésző volt azon cikkek száma, amelyekben maguk a külföldiek szólaltak meg vagy személyes eseteket, életutakat mutattak volna be. Elvétve találkoztunk az itt élő külföldiek kultúrájáról és életéről szóló emberközeli riportokkal.

A Röszkénél összeszedett afgán gyerekekre valamennyire felfigyelt a média, mondván, ritkán fordul elő, hogy gyerekek ekkora csoportban „nagykorú felügyelete nélkül” próbáljanak belépni az országba. De az embercsempész bandák praktikáinak és a magyar hatóságok nehézségeinek ismertetésén túl most sem terjedt a hazai sajtó figyelme.

Átokföldje

Valójában Afganisztánban született gyerekek, fiatalok tömegei keringenek Európa-szerte, akiket minden vagyonukat pénzzé tevő családjuk vagy falujuk azzal indított útnak: próbáljanak valahol Európában megkapaszkodni, hogy felnőve majd segíthessék az otthon maradottakat vagy a később útra kelőket. Az ő helyzetük is rettentően nehéz, de különösen komisz azoké a gyerekeké, akik emberkereskedők markába kerülnek. (Remélhetőleg, ők vannak azért kevesebben.)

[caption id="attachment_783" align="aligncenter" width="560" caption="Guberáló afgán gyerekek"][/caption]

De honnan menekülnek ezek a gyerekek? Miért is szakadnak szét a családok? Szokás mondani, hogy Afganisztánban nem élnek afgánok, afgán akkor lesz valaki, ha elhagyja szülőföldjét, addig pastu, tadzsik, hazara, üzbég vagy valami kisebb népcsoporthoz tartozó. Az etnikailag, nyelvileg sokszínű, véres konfliktusokkal családi szintig terhelt 27-30 milliós népesség csaknem fele 15 év alatti. Az ország 2001 óta háborúban áll, de előtte se volt békés. A mostani gyerekek szülei a mudzsahedek és a szovjetbarát Nadzsibullah-rezsim polgárháborúja idején születhettek, és a szovjetek kivonulása után sem jött el a béke. Az évtizedek óta tartó öldöklés során néhány évre a muzulmán fanatikusok, a tálibok is átvették az uralmat.

Így nincs mit csodálkozni azon, hogy a Föld 187 országát mérő fejlettségi indexét (HDR) összesítő rangsorban Afganisztán a 172. helyen állt tavaly, vagyis a világ 16. legrosszabb helyének tekinthető, ennél cudarabb állapotokat csak fekete-afrikai országokban találunk. Miközben a csecsemőhalandóságot a fejlett világban évtizedek óta ezrelékekben mérik (nálunk manapság öt ezrelék körül alakul), addig Afganisztánban 15 százalékos, azaz négyszerese a világátlagnak, és minden hetedik gyerek elpusztul, mielőtt megérné az 1 éves kort. 11 szülésenként egy anya belehal a vajúdásba. A lakosság fele nem jut egészséges ivóvízhez. Hárommillió ember több éve folyamatosan éhezik. Milliók élnek szülőföldjüktől elüldözve határokon túl lévő menekülttáborokban, legtöbben Pakisztánban, Iránban.

Zia testvérei

Az UNICEF elhanyagolt, kizsákmányolt és bántalmazott gyerekek millióiról számol be. Ötmillió iskoláskorú nem jár iskolába, a túlnyomó többségük lány. Egyedül 2010 első négy hónapjában 106 fegyveres támadás ért oktatási intézményeket. Nemzetközi szervezetek csak azon vitatkozhatnak, hogy Kabulban például a mindennapos erőszak veszélyesebb-e a gyerekekre vagy az egészséges ivóvíz és a szennyvízelvezetés hiánya, az ezekből következő betegségek, ragályok, esetleg az éhezés. Az iszonyatot senki nem vitatja.

Zia, a Magyar Helsinki Bizottság filmje.

Az afgán gyerekek az egzisztenciális félelmet anyatejjel szívják magukba. Zia számára – aki 16 évesen került Magyarországra, s ha a Helsinki Bizottság nem áll mellé, visszaküldték volna – a legnagyobb különbséget a személyes szabadság és biztonság jelenti: „A szabadság. Nagyon más itt. Ott félsz, a saját országodban, ha mész, akkor is félsz. Itt nem félsz” – mondja a már 18 éves fiú, aki iskolába jár és jól beilleszkedett magyar környezetébe.

A tíz napja Magyarországra menekült 12 afgán gyerek ügye nem lesz a Ziájéhoz hasonló sikertörténet, legalábbis nem minálunk.

Nem hiányoznak

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint tavaly 61 kísérő nélküli kiskorú vagy kísérőjétől elszakított gyerek kért menedéket Magyarországtól. A Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint azonban sokkal többen lehettek olyanok, akiknek erre szükségük lett volna. Idén legalább kétszázan érkezhettek Afganisztánból, de sok sorstársuk volt Algériából, Marokkóból, Szomáliából vagy Pakisztánból is.  Jellemző, hogy a 12 most „horogra akadt” gyerek közül a hatóság szerint senki nem kért menedéket. Igen életszerű elvárás ez egy ötéves, szüleitől elszakított afgán kisgyerektől.

Kiskorúak esetén kirendelt ügygondnokok járnak el – jelen esetben szegedi ügyvédek voltak azok, akik szó nélkül hagyták, hogy illegális határsértőknek és ne menedékkérőknek tekintsék a gyerekeket. A kiskorúak idegenrendészeti őrizetét törvény tiltja, ezért a fiatal menekülőket többnyire gyermekotthonokba rakják magyar gyerekek közé, ahol senki nem érti a nyelvüket. Így nem csak a rendőrök, hanem a gyermekvédelmi rendszer hátán is púpnak számítanak, és mindenki igyekszik minél hamarabb megszabadulni tőlük. Ami rendszerint meg is történik, mert az embercsempészek vagy rokonaik (és remélhetően nem pedig emberkereskedők) suttyomban továbbviszik őket, olykor a nagyobbak maguk lépnek le – hiszen szerencsére mégse börtönbe kerülnek.

Jelen esetben a 12-ből nyolcan kerültek gyermekotthonba, négyen pedig felnőttek közé (!) a balassagyarmati közösségi szállásra. Úgy tudni, nem az történt velük, mint szokás, hogy azonnal döntöttek volna a szerbiai kiutasításukról. Viszont a többi már szokványos: a rendőrök szerint napokon belül mind a 12-en eltűntek a hatóságok szeme elől.

Legalább az embercsempészek teszik a dolgukat – mondhatnánk cinikusan. Csakhogy cinizmusból így is jut elég a hozzánk érkező afgán gyerekeknek.

Zádori Zsolt

Tekintélyes svájci civil szervezet szólította fel a svájci kormányt, hogy ne küldjön vissza menedékkérőket Magyarországra, mert szinte automatikusan őrizetbe veszik, rendszeresen bántalmazzák és akaratuk ellenére gyógyszerezik őket.

[caption id="attachment_712" align="aligncenter" width="560" caption="Ilyenek vagyunk"][/caption]

Martonyi János külügyminiszter hétfőn Bernben találkozott svájci kollégájával. Erre időzítette a Svájci Menekülteket Segítő Szervezet (OSAR) felhívását a svájci kormányhoz és menekültügyi hatóságokhoz. A menekülteket segítő svájci civileket tömörítő ernyőszervezet felszólítja Bernt, hogy állítsa le a menedékkérők Magyarországra történő visszaküldését az ún. dublini rendszeren keresztül, amelyhez az uniós országok mellett Svájc is csatlakozott. Az ír fővárosban elfogadott európai rendelet értelmében csak egyetlen tagállamnak kell megvizsgálnia egy menedékkérelmet. Ez az állam általában az, ahol a menedékkérő először belép az EU területére. Hiába nyújtja be másik helyen menedékkérelmét a külföldi, az előző országba vissza lehet küldeni őt.

A kritikus magyar menekültügyi helyzet és az oltalmat kérőket is sújtó idegenrendészeti fogva tartás problémái hónapok óta terítéken vannak. A svájci civilek akciója egy újabb figyelmeztetés a magyar kormányzatnak, hogy változtasson menekültügyi és idegenrendészeti gyakorlatán.

Az OSAR közleménye kiemeli: az emberi jogi szervezetek egyöntetűen állítják, hogy a visszaküldött menedékkérőket fogdába dugják, sokukat bántalmazzák, és egyes hírek szerint még erőszakkal nyugtatózzák is őket. A svájci civilek nehezményezik a magyar hatósági és bírósági gyakorlatot, amely Szerbiát biztonságos harmadik országnak tekinti, és erre alapozva érdemi vizsgálat nélkül utasítják el a balkáni országon keresztül érkezők menedékkérelmét. Csakhogy a Szerbiának átadottak könnyen visszakerülhetnek olyan országba, például Görögországba, ahol – amint azt a strasbourgi emberi jogi bíróság is idén megállapította – kínzásnak és embertelen bánásmódnak vannak kitéve.

A civil szervezeteken túl az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is kritizálta a magyar menekültügyi rendszer súlyos hiányosságait. A magyar fogva tartási gyakorlat miatt számos német és osztrák bíróság is felfüggesztette már menedékkérők átadását hazánkba.

Egy kisgyermekes afgán család ügyében májusban az Emberi Jogok Európai Bírósága (strasbourgi bíróság) ideiglenes intézkedésben tiltotta meg a kérelmezők átadását, mert hazánkban fogva tartás fenyegette őket.

A dublini rendszer keretében tavaly összesen 62 külföldit adtak át a svájci hatóságok Magyarországra, idén július végéig pedig további 37-et. A magyar körülmények miatt komolyan felmerül a veszélye, hogy a magyarországi átadások sértik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely tiltja a kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot, éppúgy, ahogyan a Genfi Egyezmény 33. cikke is tiltja, hogy a menekülőket olyan helyre toloncolják, ahol életüket és szabadságukat veszély fenyegeti.

Hasonlóan más uniós tagállamokhoz egyedi esetekben a svájci közigazgatási bíróság is tiltotta már meg menekültek Magyarországra irányítását, azonban egyelőre nincsen érvényben olyan általános tilalom, amely minden menedékkérőre érvényes lenne. Az 1936 óta működő OSAR célja, hogy csak akkor kerülhessen sor a ‘dublini átadásokra’, ha Magyarország garantálja, hogy valóban tiszteletben tartja a menedékkérők emberi jogait.

süti beállítások módosítása